A tiszaeszlári vérvád a Népsportban és az operában

Tiszaeszlár. A település neve a történelem folyamán összefonódott az 1882-es hírhedt tiszaeszlári vérváddal, a keresztény lány rituális meggyilkolásával gyanúsított helyi zsidók nemzetközi visszhangot kiváltó perével. Néhány éve Fischer Iván karmester-zeneszerző szentelt operát a témának A Vörös Tehén címmel, a darab furcsa futballszála, hogy a bírósági tárgyalás közönsége lelátói huligánokból áll.

A falu futballpályájához kerekezve felvetődik bennünk a kérdés, vajon a sportsajtóban, sportirodalomban hagyott-e nyomot a település nevéhez tapadt, mélyen ülő indulatokat, súlyos vitákat, társadalmi feszültséget gerjesztő 19. századi vérvád. Talán meglepő, de a Nemzeti Sport archívumában kutatva kiderül, a rendszerváltás előtt lapunkban is jelent meg cikk a témában. Ardai Aladár írását a Népsport 1982. április 3-i számában olvashatjuk.

„Száznegyven éve született Eötvös Károly megyei tisztviselő, jogász, akadémiai tanár, politikus, szerkesztő és író. 1883-ban elvállalta a híres, hírhedt tiszaeszlári perben igazságtalanul vádolt zsidók védelmét és a rendkívüli erejű jobboldali nyomás, a félelmetes politikai légkör közepette felvilágosult gondolkozásával, kristálytiszta logikájával, bölcs jogászi működésével bebizonyította a vádlottak ártatlanságát. Mikszáth Kálmán, a nagy író, aki kortársa és jó ismerője volt, az ország legokosabb emberének nevezte, aki mindent tud, s az egyetlennek tartotta, aki képes volt megnyerni a tiszaeszlári pert. A világszerte hatalmas érdeklődést keltett bírósági eljárás vitele, majd az esetről a Nagy per címmel, húsz esztendővel később írott műve nagy hírnevet szerzett számára. E munkáját szinte minden kultúrnyelvre lefordították. A Nagy per mint irodalmi alkotás is különleges, mai szóval dokumentumregénynek lehet nevezni, sokan Truman Capote Hidegvérrel című művéhez hasonlítják, s azt tartják, hogy Eötvös a műfaj előfutára.”

Külföldi futballirodalmi forrásban is találkozunk a témával: Dominic Bliss angol szerző Erbstein, The triumph and tragedy of football's forgotten pioneer című, Egri-Erbstein Ernő Torino-sikeredzőről szóló – Az Akadémiai Kiadó futballkönyv-sorozatában hamarosan magyarul is kapható – portrékönyvében az antiszemitizmus magyarországi tüneteit ecsetelve kerül szóba az eset. Ennél is erősebb kapcsolatot kínál Fischer Iván 2013-as operája, a tiszaeszlári per tanulságairól szóló A Vörös Tehén című darab, amelyben a bírósági tárgyalás közönségét futballszurkolók alkotják. Az erős kép magyarázatát a Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatója a Népszabadságnak adott, 2013. szeptember 25-én közzétett

interjúban

adja meg.

„Találkozott az aktuálpolitika a primitív előítélettel. Erős ellenérzést keltett a zsidó bevándorlóhullám, orosz és lengyel pogromok elől menekülők árasztották el ugyanis a magyar északkeleti falvakat. Szegények voltak, jiddisül beszéltek, nem tudtak magyarul. Ebben a hangulatban azonnal felröppent a falusi pletyka: az eltűnt Solymosi Esztert biztos a zsidók ölték meg, mert kell a pászkába a keresztény gyerek vére. Ráadásul ezt a középkorból visszamaradt szamárságot a megyei vezetők is elhitték, és szinte háborúra hívták fel Európát. Akkor is, mint ma, küzdelmet kezdtünk az egész világ ellen. Az én operámban a megyei tárgyalóteremben futballdrukkerek üvöltöznek. Mint a B-középben, fújják a vuvuzelákat, skandálják a rigmusokat. Valami leírhatatlan groteszk van ebben, ahogy abban is, ahogy a szerencsétlen Scharf Móric betanított koronatanú fiút elcsábították, aztán azt vallotta a tárgyaláson, a kulcslukon keresztül látta, ahogy apja és társai megölték és rituálisan feláldozták a szolgálólányt.”

Kíváncsiságból megnéztük, miként fogadta a szakmai kritika Fischer Iván merész lelátói párhuzamát. Következzék egy-egy szemelvény A Vörös Tehénre reflektáló írásokból.

„Az opera egyik legszebb pillanata, amikor az idős Kossuth Lajos Cser Krisztián színészileg is hiteles, vokálisan pedig felülmúlhatatlan alakításában állást foglal az antiszemitizmussal szemben. A másik, amikor a tizenéves Scharf Móric, a futballhuligánok lelkes biztatásával a háta mögött elrappeli saját apja és bátyja ellen a vádat.” Forrás:

Figaro.reblog.hu

„Az antiszemita hőzöngés és a könnyed zene összepárosítása ugyan jópofán fanyar és posztmodern gesztus, csak éppen váltig fenntartja hiányérzetünket, amely tiszteletlenül ezt a kérdést mormoltatja velünk: tessék mondani, ez már az opera? A félig-meddig címszereplő kocsmárosné áriája azután stílparódiájával már okvetlenül az opera világába ránt, hiszen Rothschild báróról és a Neues Pester Journalról koloratúrázva énekel (az egyik) Vörös Tehén (Sáfár Orsolya). Jön még némi suta rap-imitáció, egy színpadi hangsúlyokkal körberakott, ám zeneileg érdektelen Kossuth-monológ, vuvuzelára és focilelátóra hangszerelt tárgyalótermi jelenet, majd egy szépen elénekelt-eltáncolt haszid nigun.” Forrás:

Fidelio.hu

„Fischer operájának egyes jelenetei a tiszaeszlári vérvádat részint a jelenkori magyarországi antiszemitizmus, részint a holokauszt kontextusába helyezik. A bírósági tárgyalás közönsége mai ruhákba öltözött, vuvuzelát fúvó futballszurkolókból áll, akik Móricot vallomás közben »Ne hagyd magad, Móric! Ne hagyd magad, Móric!« és »Éljen Móric, éljen Móric!« skandálásokkal buzdítják. (Az »Éljen Scharf Móric!

«

kiáltás Krúdy regényének elején is elhangzik, az utcán randalírozó pesti péklegények szájából.) A közönség pszichikai funkciója – a hamis vallomás támogatása – Németh kórusának szerepéhez hasonló. A szurkolók beemelése nyilvánvalóan a magyar futballpályákon rendszeresen tapasztalható antiszemita megnyilvánulásokra reflektál. (...) Fischer operájában a mai futballhuligánokra való utalás a tiszaeszlári vérvádat egy általánosabb, korszakokon átívelő antiszemitizmus-narratíva részévé teszi. A darab zárójelenete pedig – egy már-már zavarba ejtően hosszúra nyúló, monoton dobpergés által érzékeltetett vonatút – az áldozati tehén hamujáról énekelt résszel összefüggésben a holokauszt irányában teremt történelmi párhuzamokat.” Forrás:

Véri Dániel: A tiszaeszlári vérvád zenei feldolgozásai – hagyományok, interpretációk, narratívák (In: Múlt és Jövő, 2014/2.)

Tavaly különös ötlettől vezérelve közös imázsklipet készített a Konzerthaus Berlin és a Hertha BSC két népszerű berlini magyarról, a Konzerthausorchestert vezető 66 éves karmester-zeneszerzőről és a Bundesliga-klub kispadján ülő Dárdai Pálról.

A komolyzenei és futballvilágot összekapcsoló videó megjelenésének apropóján a Népszabadság újságírója

beszélgetett

Fischer Ivánnal művészetről és labdarúgásról. „A karmester egyáltalán nem gondolja, hogy rombolná a klasszikus zene imázsát, hogy a futballal együtt jelenik meg. A filmben a vezetők szerepének párhuzamáról volt szó, mindketten kivételesen sikeres csapatot irányítanak, amire Berlin büszke. A klippel az sem volt cél, hogy a futball újabb nézőket hozzon, mivel a Konzerthaus amúgy is tele van. Egyszerűen mindkét szervezet felismerte: ha rávilágít a karmester és a sikeres edző munkájának hasonlóságára, azzal új társadalmi csoportok előtt növeli ismertségét. A művészet és a sport nagyon más, de a vezetési módszerekben sok a hasonló elem. El kell érniük, hogy az egyén alávesse érdekeit a csapatnak, kreatív maradjon, de ne önző. Ezt hosszasan megvitatták Dárdaival, izgalmas beszélgetés volt. A karmester az utóbbi negyven évben nem járt stadionban, de most elhívták egy Hertha-meccsre, ahova elvitte kisfiát is. És bár a kisfilmben csak az látszik, hogy pár másodpercig vezényelni tanítja Dárdait, az edző meg futballtanácsokkal látta el őt. Például, hogy labdavezetés közben fent maradjon a feje, ne a labdát nézze, hanem a többieket, elég, ha a labda éppen hogy csak benne van a látószögében.”