A Tiszteletes úr becsúszásai – az elfeledett debreceni lelkész-futballista

A huszadik századi magyar futballtörténelem egyik legkülönlegesebb pályafutása Kovács Sándor balhátvédé, a DVSC egykori csapatkapitányáé, akit a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben szenteltek fel református lelkésznek; vasárnaponként délelőtt a gyülekezetnek a templomban, délután debreceni játékostársainak az öltözőben adta útmutatásait. Élettörténetét utolsó szolgálati helyén, Hajdúsámsonban elevenítjük fel a családtagok segítségével.

Debrecenen keresztül közelítjük meg Hajdúsámsont, ahol éppen csak arra jut időnk, hogy biciklis ruhánkat alkalmi ünneplőre cseréljük, kezdődik a református istentisztelet.

Ahonnan ezen a vasárnapon Lovász Krisztián tiszteletes (és korábbi futsalkapus) hirdeti az igét, korábban húsz éven keresztül Kovács Sándor, a DVSC egykori balhátvédje tanította a gyülekezetet.

Tekintélyéről mindent elmond, hogy az 1931-ben született és 2012-ben elhunyt labdarúgó egy időben a debreceniek csapatkapitánya volt, 1963-ban pedig a Népsport osztályzatai alapján beválasztották a szezon álomcsapatába olyan játékosok mellé, mint Novák Dezső, Mészöly Kálmán, Göröcs János, Tichy Lajos vagy Fenyvesi Máté. Mint Sándor Mihály debreceni sporttörténész felhívta rá a figyelmünket, egyik legmegrázóbb élményeként ő temette el csapattársát, a 33 évesen elhunyt Zilahi Zoltán csatárt, akit a Nyíregyháza irányából érkező gyorsvonat Téglás közelében halálra gázolt.

Ritka, hogy egy futballista papi vagy lelkészi pályára lépjen (vagy hogy egy lelkész futballistának álljon), ráadásul Kovács Sándor a kommunista diktatúra legkeményebb éveiben végezte a teológiai főiskolát, diáktársaival sokszor enniük sem volt mit, a környékbeli falvakat járták szupplikálás, vagyis alamizsnagyűjtés céljából.

Politikai abszurdba illő az indulás: a debreceni teológushallgatók egymás közötti futballján szúrta ki tehetségét – Jakab Sándor későbbi DVSC-kapussal együtt – az erősen kommunista hátterű Vörös Meteor, onnan vitte el a vasutas csapat.

1955-ben már a Debreceni Lokomotívban szerepelt, az egyesülettől 1965 januárjában búcsúzott, később Hajdúszoboszlón edzősködött (a képen csíkos mezben védekezik).

Hajdúsámsonba a Hátsó füves sorozat kedvéért eljött a futballista azóta Bánkon élő özvegye, Margit néni és kisebbik lánya, Orsolya, az unokákkal együtt. Púposan megpakolt dobozt hoztak magukkal, a kincsesládából fényképek, naplók, levelek, érmek, személyes iratok tömkelege kerül elő – egy gazdag élet gondosan őrzött lenyomata.

A futballberkekben csak Atyának vagy Tiszteletes úrnak nevezett játékos rendszeresen naplót vezetett, a mérkőzésekről, edzőtáborozásokról eltett fotóit éppúgy megőrizte, mint prédikációinak szövegeit. A családi emlékekből kivételes sportemberi és lelkészi személyiség rajzolódik ki, egy sűrű és fordulatokban bővelkedő életút, amely során a futball és a templom egymást egészítette ki.

Kovács Sándor (a képen jobbra) egyik 1959-es naplóbejegyzése, benne egy elfeledett nyugat-német film emlékével: „Febr. 8. Nagy izgalomban készülgettem a prédikáció elmondására! Le volt pedig írva! Úgy érzem, megáldotta az Úr! Megfáztam elég alaposan! Ebéd után foci, 3:2-re kikaptunk a BVSC-től, jól ment nekem! Marikánál a két mamával megnéztük A mi kis családunk című filmet! Tetszett! Este 6-kor lesz szolgálat! Nehezen készültem el rá! Jól, boldogan – pénztelenül élünk. Elég szegények vagyunk most!”

A szószéken igen, a pályán viszont nem ismert könyörületet, Margit néni szerint csapattársainak minden meccs előtt elmondta: „Káromkodást ne halljak, és úgy hajtsatok, mintha az életetek múlna rajta!”

Kevés futballistát övezett olyan makulátlan tisztelet a társak és a szurkolók körében, mint Kovács Sándort (a képen jobbra). Miután a DVSC megnyerte az NB II-es bajnokságot, a drukkerek vállukon vitték körbe a csapat vezérét, az étteremben pedig három zenekar játszott a helyi hősök tiszteletére. 

A rendszerezve hátrahagyott, elképesztően gazdag fotógyűjteményt lapozgatva kitűnik, az egyházi életben képviselt komolyságot letörhetetlen derű, humor, játékosság egészítette ki.

Vízparti emlékek.

Debreceni teológushallgatók.

Egy régi nyár képei.

A gyulai vasutascsaládban született 21 éves fiatalember naplóbejegyzése 1952. szeptember 16-án: „14-én, vasárnap futballozni hívtak Debrecenbe, habár este 10-től reggel 6-ig dolgoztam (tehát hasznavehetetlen voltam), elmentem. De a csabai gyors késett 90 percet, így lemaradtam a debreceniről, késve érkeztem meg, a meccs végződött pont, mire odaértem. Beszélni senkivel sem tudtam, pénzt nem kaptam. Vissza a gyorssal jöttem, amely késett, és így reggel érkeztem haza, kifáradva és éhesen, közben öcsém dolgozott helyettem. Isten így büntetett. Péld. 28:13: »Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga. Aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.« Ma reggel újra a test és vér uralkodott rajtam. Efezusi levél: »Felette nagy titok, de én a Krisztusról és az egyházról szólok. Meggondolván, mi kedves az Úrnak, ne legyen közösségtek a sötétséggel, áron megvegyétek az alkalmatosságot, ne legyetek esztelenek.« Ef. 5:10, 16, 17. ”

Húsz éven át segítette templomgondnokként a futballista-lelkész életét, munkáját Répási István. A szívéhez közel álló barát emlékét feleségével, Piroska nénivel idézi fel:  „Csak a hála, a szeretet és a tisztelet szavaival beszélhetek róla. Ezt a húsz esztendőt én úgy éltem meg mint az Úr ajándékát. Mi úgy voltunk egymással, a Répási és a Kovács család, mintha testvérek lennénk. »Pistám kedves« – így szólított mindig, én pedig őt atyámnak.”

„Isten kegyelme volt a mellette töltött idő. Az ő ajtaja mindig nyitva volt, szerette az embereket, szerette Hajdúsámson népét. Hálásan emlékszem arra, hogy mielőtt elment, az utolsó úrvacsorát együtt vettük a Kenézy kórházban.” 

Kiesik egy meggyűrődött, 1956. július 29-i lengyelországi mérkőzésplakát is a családi iratok közül, rajta kézzel írt megjegyzés: „Repülőgépről dobálták le a röpcédulát.” 

Emlékezhetünk, a 2012-es lengyel-ukrán rendezésű Európa-bajnokság idején több válogatott, így a német és az olasz is a helyszínen emlékezett meg az auschwitzi koncentrációs tábor áldozatairól. A DVSC külföldi túráit lenyűgöző alapossággal dokumentáló Kovács Sándor fotói tanúsítják, lublini útján a debreceni csapat is hasonló gesztust gyakorolt, a lelkész saját kezű képaláírása: „Majdanek (haláltábor)” .

Debreceni csapatfotó, Kovács Sándor a guggoló sor bal szélén. 1960. június 5., Budapesti Előre–DVSC 1:2. A volt BESZKÁRT stadionjában kiharcolt győzelmével bajnok lett a Loki az NB II Keleti csoportjában. Állnak (balról): Bartha Gábor intéző, Zilahi Zoltán, Teleki (Tiegelmann) Gyula vezetőedző, Csekő Miklós, Molnár Gyula, Cseke László, Domán Gyula, Takács Lajos, Pál József (civilben), Farkas Sándor, Papp József (civilben). Az első sorban: Kovács Sándor, Beck Ferenc, Jakab Sándor, Komlóssy Imre, Simonyi Ferenc. A kép és a képinformáció forrása Sándor Mihály sporttörténész A debreceni futball képes kalauza című könyve.

Modern futballjátékosoknak nincs olyan kacskaringós pályafutásuk, amilyen Kovács Sándornak jutott lelkészként. A debreceni Homokkertben kezdett, a Nagytemplomban folytatta segédlelkészként, aztán jött a Kistemplom, majd Hajdúszoboszló és Hajdúböszörmény. Közben megismerkedett Margittal, gyermekei anyjával – mindkettejüknek volt már egy korábbi, küzdelmes házassága. Folytatódott a vándorlás, következett Kunmadaras, Törökszentmiklós, végül húsz év Hajdúsámsonban.

Hogy miként tudta az egyházi és sportemberi teendőit összeegyeztetni vasárnaponként? Felesége szerint könnyedén: „Még szinte véget sem ért az istentisztelet, már pattant is be a taxiba, hogy száguldjon a meccshelyszínre.”

Odahaza mosolyogva emlegette, hogy bár nem állt egyik magyarországi református egyházkerület élén sem, tulajdonképpen ő is püspöknek számít. Margit néni úgy tudja, járműjavítóként kapott bére és lelkészi pénze együtt is olyan kevés volt, hogy nem érte el az NB I-es játékosoknak előirányzott minimális keresetet, így püspöki kongruát – állami kiegészítést – jártak ki neki. A magyar futball a kiskapuk korszakát élte, ne felejtsük, akkoriban hivatalosan mindenki amatőrként futballozott.

Kisebbik lánya, az 1974-ben született Ágnest egy évvel követő Orsolya örökölte édesapja kitartását, sportszeretetét: sokáig atletizált, 1994-ben 400 gáton országos harmadik lett. „Hogy sportolok, nekem annyira természetes volt, mint az istentisztelet. Ha tudott, apu mindig kijött a versenyeimre. Sohasem felejtem, rendszerint ott állt az utolsó kanyarban, a legnehezebb szakaszon, ahol a futónak már az összes levegője elfogyott, ahol már se kép, se hang. De amikor megláttam őt, hirtelen éreztem, minden erőmet össze kell szednem, muszáj lefutnom, ami hátravan.  Ahogy keresztbe font karral, terpeszben állt a nézők között, olyan volt nekem, mint egy bástya.”

Apjában azonban Orsolya nemcsak erőt adó példát, de védelmező, sőt néha cinkostársat is talált. A merész kalandoktól sem visszariadó lányt egyszer a templomtorony tetejéről csalogatta le remegő édesanyja, miután túró rudiba fogadott egy sámsoni barátnőjével, hogy nem mer felmenni. Tizenévesen pedig a nem messze eső diszkóba szökdösött ki esténként az ablakon. „Nálunk anyu volt a szigorú, apu a megengedőbb. A hosszúra nyúlt diszkózás után reggel megkérdezte, mikor jöttem haza, én meg bevallottam, hajnali kettőkor. »Anyád éjfélkor elaludt, mondjad neki, hogy éjfél után már itthon voltál« – súgta oda.”

A családtagok állítják, prédikációiba egyszer-egyszer beleszőtte a futballt is. Bár a hatalmas láda tartalmát igyekszünk a hajdúsámsoni református templomban töltött néhány óra alatt alaposan áttanulmányozni, efféle írásnak nem leljük nyomát. Viszont találunk egy írógéppel papírra vetett húsvéti szentbeszédet Kovács Sándortól.

„Halál! – életünk legiszonyatosabb szava. Ez a szörnyű szó töltötte be az asszonyok és tanítványok életét nagypéntek után. Ez a szörnyű szó motoszkált a lelkükben, amikor az első húsvét hajnalán elindultak a lezárt sírhoz! Ez tette annyira fáradttá, keserűvé, erőtlenné és szomorúvá őket. – Halál! – Micsoda szörnyűséget hordoz ez a szó nekünk is! Minden ember valamilyen formában találkozott már vele. Talán a férjed, talán a feleséged, talán a gyermeked, talán a reménységed vitte el ez a nagy ellenség. Halál a levegőben, a földön, a szívben! Megdöbbent, elfáraszt, földre roskaszt, erőtlenít bennünket!”

„E gondolatokkal, e teherrel, e fájdalommal, ez ürességgel Jézushoz indulnak! Keresnek valamit, vagy talán valakit! Igen, ez a szó, halál, kereső emberré tesz! Elindít Krisztushoz! Hányan a temetőből találtak vissza a templomba. (...) Végül egyetlen üzenet vitte tovább azt a kicsiny csapatot: előttetek megy! Ez az üzenet vezet tovább bennünket az életben, Jézus a föltámadott, az élő, a győzedelmes, előttünk jár! Nincs félelemben, szomorúságban, erőtlenségben, gyászban, szomorúságban magára hagyott ember, Isten soha többet el nem távozik tőled, előtted megy, vigyáz rád. Vezet az Úr Jézus Krisztus! Mert ilyen Urunk van, mert ezt cselekedte velünk az Isten, hangozhat az ajkunkról a diadalmas húsvéti bizonyságtétel: halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad – hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztusunk által. Ámen.”