Sényő tündöklése és bukása – tizenkilencre lapot kértek, összedőlt a kártyavár

A rendszerváltással a magyar futballban is beköszöntött a vadkapitalizmus kora, kalandvágyó szerencselovagok, nagyot álmodó vállalkozók repítették csapatukat addig elképzelhetetlen magasságokba. Az 1400 lakosú Sényő NB II-ig tartó szárnyalása csúnya zuhanással ért véget, a csapat az 1996–1997-es bajnokság rajtjánál összeomlott. A környékbeli legenda szerint a visszalépésről egy kártyaparti hevében döntöttek.

Ma is nagy terveket dédelget a gyroshúsgyártó üzem által támogatott egyesület, a megyei I. osztályból környékbeli minőségi játékosokat igazolva előbb-utóbb visszajutna az NB III-ba.

Ötfős asztaltársaság vár a Harmadik félidő bisztróban, a kilencvenes évekbeli aranycsapat tablója alatt Nagy Brigitta, az egyesület ügyvezetője, Papp József elnök, Nagy Attila szakosztályvezető, Szikszai Mihály korábbi csapatkapitány és Molnár János, „az ország legjobb szertárosa” igyekszik beavatni bennünket a sényői futballmúlt titkaiba.

Külön is érdemes szólni a csapat útját egyengető, valamikor a csapat meccsein egyszerű bemondóként ismertséget szerző Nagy Brigittáról (rózsaszín ruhában), aki kettős életet él.

A női elöljáró mindennapjait a helyi futballcsapat mellett a sényői tánccsoport, az éppen észtországi turnéról hazatért DanceSing próbái és fellépései határozzák meg.

Általános a vélemény, hogy az 1996-os bedőlés elsősorban azért következett be, mert az utánpótlás vitte a pénzt, beszélgetőtársaink elmondása szerint „Nyíregyházáról egy komplett korosztályt bérelt az egyesület”. Mesélik, a mai polgármesternél, az akkori álomcsapatot futtató Pehely Zoltánnál az verte ki a biztosítékot, amikor a nagy munkabírású középpályás, Balogh Tibor előhozakodott demecseri ajánlatával. „Olyan összeget kért, hogy nem lehetett teljesíteni” – állítják a bennfentesek. Szépen kerestek az akkori játékosok, a keret nyolcvan százalékának egy helyi szállítási vállalkozás biztosított megélhetést. 

Jellemző a sényői lehetőségekre, hogy az NB II-es csapatnak alapembere volt az 1970-ben született Kapacina Valér – akkoriban még sokszor Valerij Capatina néven emlegették –, akit Sényőről hívtak be Moldova válogatottjába. Találtunk egy idevágó cikket az Új Kelet 1994. december 17-i számában. (Az alábbi sényői csapatkép néhány évvel későbbi, a felső sorban balról a negyedik a légiós.)

„Szerdán Európa-bajnoki selejtező mérkőzésen, Kisinyovban találkozott a moldáv és a német válogatott. A tizennyolcezer hazai szurkoló bánatára nem született meglepetés, a világsztrárokkal teletűzdelt látogatók simán, 3–0 arányban nyertek. A vendéglátók szomorúságában osztozott Valerij Capatina is, aki, mint köztudott, ismét behívót kapott a szövetségi kapitánytól. A Sényőre közelmúltban visszatért játékos nem lépett pályára, a kispadról szemlélhette honfitársai kudarcát. A tervek szerint az összecsapás végeztével azonnal Magyarország fel vette volna az útirányt, ám az elképzelésbe hiba csúszott. Sényőről ugyanis kedden este gépkocsival elindult egy kis csapat a csatár Knoblok Sándor vezérletével, hogy visszahozzák a labdarúgót. A különítmény azonban megrekedt Ukrajnában, ahol már a tél az úr. Az időjárás viszontagságai, az ebből fakadó rossz közlekedési lehetőségek kifogtak az expedíción, kocsijuk tiltakozott a továbbhaladás ellen. Tömören fogalmazva: lerobbantak. Csütörtökön délután nem mindennapi nehézségek árán tértek meg otthonukba.”

„Pehely Zoltán szakosztályelnök telefonon kapcsolatot teremtett a kintrekedt Capatinával, aki reménykedik sorsa jobbra fordulásában – folytatódik a cikk. – A nagy távolság miatt komoly szervezési munkát igényel az utazás lebonyolítása, hogy a balszerencsés fiú mielőbb el tudjon indulni hazánk felé.”

Bejárjuk a sényői futballbirodalom fő helyszíneit, a centerpályát, az öltözőépületet és a távolabb eső edzőpályát. Közben az 1956-ban született Szikszai Mihállyal, az egykori sényői csapatkapitánnyal és sörraktárossal, a Nyíregyháza korábbi 130-szoros NB I-es védőjével beszélgetünk.

Sényőre 1990-ben kerültem, a megyei másodosztálytól az NB II-ig végigjátszottam a nagy sorozatot. Emlékszem, miután az első NB III-as meccsünkön megizzadtunk Vámospércs ellen a 2–2-es döntetlenért, bejött Pehely Zoltán szakosztályvezető, a csapat mecénása, és kijelentette: „Fiúk, ez már másik kávéház”. Úgy megriasztott minket, hogy ijedtünkben megnyertük a bajnokságot.

Miként élte meg a falu az NB II-t?

Járt a meccseinkre az egész környék, az utcák megteltek parkoló autókkal, valóságos népünnepély volt a sényői meccs. Jött a Diósgyőr, a Kecskemét, a Nyíregyháza, hatalmas szurkolótáborával együtt. Verebes mester megérkezett, körbenézett, és csak a fejét ingatta: „Ahogy elnézem, ma a kukoricásban játszunk.” Aztán kért magának egy fotelt a kispad mellé.

Nem vállalta túl magát a település?

Amikor szóba került az NB II-es feljutás kérdése, én figyelmezettem Pehely Zolit, nem kellene, mert felszállunk a norvég járatra. Ennek oszló lesz a vége…

Aztán tényleg az lett. Rebesgetik, egy kártyaparti hevében született meg a döntés a visszalépésről.

Kártyaszerető község Sényő, akkoriban a hatvanhatozás és a ferbli ment nagyon. Zoli, a polgármester szokta mondani, az eszet muszáj karban tartani. Nagy vita nem volt, a feltételek meghaladták a lehetőségeinket.

De hát előtte végigcsinálták a felkészülést.

Mi, játékosok nem tudtunk semmit. Az egyik edzés után szólt Zoli, hogy irány a kocsma, egyetek, igyatok, amennyit akartok. Úgy készüljön mindenki, hogy sokáig leszünk… Na, mondom, ez nem sok jót jelent. Reggelre feloszlottunk.

Negyvenhárom éves voltam, amikor 2000-ben a Sényő–Újpest meccsen elbúcsúztattak. Már át sem öltöztem, nyakkendőben vettem át a csokrokat. Kikaptunk ugyan csúnyán, de keretet adott a történetnek, hogy éppen az Újpest ellen szereztem első NB I-es gólomat, a Nyíregyházával nyertünk kettő egyre, én rúgtam a másodikat. És ha már szóba került a búcsú, lenne egy kívánságom.

Csak tessék.

Most közlöm, hogy ha mennem kell, akkor hamvaimat Sényőn a ripuci edzőpályán, a fű kettőn szórják szét.