Sport- és sorozási rovatvezető Ungváron

Ungváron a sportújságíró viszi a sorozási rovatot is. Szerkesztőségi életkép a háborús Ukrajnában.

„Így nem felel meg. Nem ad teljes képet a közvéleményről, mivel a névtelen véleményeket ki kell húzni” – olvasni a „Jövőnk közös – formáljuk együtt” című, 1990. májusi cikk gépelt változatán a szerkesztő kézzel írott megjegyzését. Mellette másik kézirat hever az asztalon, ugyanebből az évből, „Az őszinteség nem elég” címmel, hasonlóan szigorú felettesi ceruzás bírálattal: „A téma jó, a megfogalmazás rossz. Nem lehet többet dolgozni a saját anyagon? Milyen legyen az ifjúsági szervezet?” Ungváron, egy kilencemeletes, szocreál hangulatú külvárosi irodaház ötödik emeletén készítik a Kárpáti Igaz Szó közéleti lapot. Az egykor virágzó és nyüzsgő szerkesztőségi élet a múlté, a folyosó végén megmaradt néhány irodahelyiség már csak múzeumi tárgyként őrzi a régi kéziratokat, szedőeszközöket, írógépet, sorvezetőt. Megfogyatkozott az újságírói csapat, csupán a legelkötelezettebbek tiszteletre méltó küzdelmének köszönhető, hogy a lap még mindig heti háromszor minőségi tartalmat kínál a kárpátaljai olvasóknak, és harcol mostanság például a magyar nyelvhasználatot korlátozó új oktatási törvénnyel szemben. Nem könnyű felvenni a kesztyűt az ukrajnai valósággal szemben: csak az elmúlt másfél évben elhagyta az amúgy is kis létszámú szerkesztőséget Irénke, Emília, Katalin, István és Viktor, ketten Magyarországon vállaltak munkát, a többiek Csehország, Németország és Amerika felé vették az irányt.

Hivatalosan a sport és a turizmus rovat vezetője Szabó Sándor, a 2014 óta dúló kelet-ukrajnai háború azonban a közérdeklődésre számot tartó témák közé emelte a katonai sorozás kérdését is, a területért szintén a 34 éves ungvári újságíró felel. A földszinten működő, hatvanas évek légkörét idéző menzán kérünk tálcánkra egy csésze borscs levest és egy tányér pelmenyit, majd az üzemi étkezde művirággal díszített asztalához ülve rátérünk a kárpátaljai labdarúgás aktuális kihívásaira. Az első mondatnál kiderül, a futball mostanság a társadalmi élet ártalmatlan, tét nélküli területeként, ám annál szembetűnőbben érzékelteti az embert próbáló hétköznapok jóval fájdalmasabb problémáit.

„A háború átrajzolta a labdarúgás viszonyait – teszi le a kanalát Szabó Sándor. – Látjuk ezt az ukrán topligában is, ahol az oligarchák kezében lévő nagy klubok is anyagi nehézségekkel küzdenek, elegendő a Metaliszt Harkiv tavalyi szétesésére gondolni. Az ország megroppant gazdasági állapota azonban a legalacsonyabb szinten is hatással van a futball helyzetére. A probléma súlyát mindennél erősebben jelzi a megszűnt csapatok száma. Amikor kitört a háború, a túlnyomórészt magyarok lakta Beregszászi járás bajnokságában még két csoportban huszonnégy csapat szerepelt. Míg ma? Miután néhány hete visszalépett a Beregszászi Junior is, maradt összesen nyolc… Elfogytak a játékosok.”

Kárpátaljai körutunk során sokadszor halljuk a húsba vágó mondatot: aki teheti, elhagyja itteni szülőföldjét, és külföldön keresi a boldogulását. A hadra fogható fiatalemberek közül sokan nem várták meg, míg a postás becsöngetett hozzájuk a sorozólevéllel, és a módszer jó ideig működött is: aki nem vette át a felszólítást, megúszta a katonai szolgálatot. Mint a témában járatos kollégánktól megtudjuk, ma már más a helyzet, amint megjelenik a sorozási rendelet az Ukrán Közlönyben, minden 18 és 27 év közötti férfi köteles jelentkezni az illetékes parancsnokságon. Ha általános mozgósítást hirdetnek (ilyenből a háború idején eddig hét volt), 65 éves korig a tartalékosoknak is indulniuk kell, az intézkedés kezdetben 40–60 százalékos, ám folyamatosan romló hatásfoka miatt azonban a módszer idővel az állam számára kínosan sikertelenné vált. Persze nem kell a katonai szolgálattal riogatni valakit ahhoz, hogy az akár tízszeres fizetés reményében elhagyja a napi létküzdelemmel, bizonytalan jövővel terhelt Ukrajnát. Hogy a család, feleség, gyerek, szülő, barát, anyaföld mellett a futballcsapatot is hátra kell hagyni, a kiélezett döntéshelyzetben csak sokadik szempont. „Mindig azt hallani, a magyarok nem akarnak harcolni, mert úgy érzik, ez nem az ő háborújuk. De így van ezzel sok ukrán is, nehezen tudnak azonosulni a messziről testvérháborúnak látszó keleti konfliktussal – mondja Szabó Sándor, akinek információi szerint mintegy 10 ezerre becsülik a háború áldozatainak számát, ebből körülbelül százan kárpátaljaiak és nyolcan vagy kilencen kárpátaljai magyarok (az első elesett honfitársunk egy 19 éves beregszászi fiatalember volt, valószínűleg egy ellenőrző-állomáson lőtték fejbe egy ellenséges autóból). – A Dinamo Kijev öregfiúk csapata járja az országot, különösképpen a háborúban érintett régiókat, hogy a futball segítségével, a régi ismert csillagok népszerűségét kihasználva tartsa a lelket az emberekben.”