Boldogság a Galga partján – így zúzták szét a Váci Reménységet

Biztonsági öveket becsatolni, indul a püspökhatvani Vizler-járat: a Gödöllői-dombság és a Cserhát közé ékelődő falu nemcsak szilvás réteséről híres, de a megyehármas futballcsapatot éltető családról is. Vizleréknél mindenkinek jut feladat: apuka a gyepet nyírja, anyuka a papírokat rendezi, nagynéni mezt mos, a két fiúnak már nincs más dolga, csak gólt rúgni. Most éppen nyolcat...

Két leölt hízó a csomagtartóban, Józsi a maga százharminc kilójával a hátsó ülésen, a sárga Trabant szinte az aszfaltot súrolva pöfögött Pestig a püspökhatvani Galgavölgye TSZ-ből. Józsit talán nem Józsinak hívták, a neve nem lényeges, a nyolcvanas évekbeli titkos kalandban játszott szerepe annál inkább: ő volt az, aki az illetékes személyeknél kijárta, hogy nézzenek kicsit félre, amikor a püspökhatvani futballisták piros Ikarusa és a csőváriak kopottas csapatbusza begördül a stadion elé. És az sem baj, ha nyitva felejtik a bejáratot, sőt az öltözőt sem kell bezárni, esetleg a meleg vizes nagykádat is tele lehet engedni. Hogy előzőleg esett az eső, vizes a gyep? Felesleges aggódni, legfeljebb óvatosan tapossa majd stoplisával a huszonkét Galga-völgyi legény… A jutalom pedig, meglátják, nem marad el, a téesz sertéstelepén bőven akad zsíros jószág.

Így esett, hogy 1987 nyarán, egy csendes augusztusi délutánon két disznóért cserébe illegális Püspökhatvan–Csővár mérkőzést játszottak a Népstadionban.

Tartotta szavát Vizler János rejtélyes jóakarója, aki megígérte, a püspökhatvani center harmincéves születésnapja alkalmából pályára futhat a nemzeti stadionban. A mesébe illő történet többi részletét, a rázós buszutat, a 4–1-es csővári győzelmet, a hízók körüli bonyodalmat ma már a feledés jótékony homálya fedi. Megmaradt viszont a két fénykép, egy a meccs előtti készülődésről a Népstadion híres öltözőbeli foteljeivel, egy pedig az összeállt csapatról, a lelátó emblematikus Tungsram, Orion és Totó reklámjaival a háttérben. A tribün soraiban szétszóródó falubeliek között kivehető az akkor nyolcéves Vizler Viktor alakja, na meg mindössze hároméves öccséé, a kis Zoltáné, aki még jó darabig „Csadion”-ként emlegette a nevezetes helyszínt.

Csak a labda örök.

A Csadionból idővel stadion lett, Jánosból mentős és szódás (a flakonfelirat: Víz-ler), Viktorból műkörmös asztalokat, kozmetikai berendezéseket gyártó cég kereskedője, Zoltánból a rendőrség embere, a két fiú koprodukciójából pedig a Püspökhatvan SE rettegett Vizler, Vizler csatárpárosa.

Ma már ők a főszereplők a pályán, édesapjuk legfeljebb arra figyel, hogy két-három rántott húsnál ne egyenek többet a bajnoki előtt.

Mert amióta a Páskom-hegy mögött kel és a Kopanyica mögött nyugszik a nap, rántott hús a meccsnapi menü Vizleréknél, és ahogyan az édesanya, Ági néni készíti, bizony nem könnyű letenni a villát. Pedig muszáj, szűk három óra múlva kezdés, jön a Váci Reménység, a váci egyházmegye csapata, amely az ősszel – ne szépítsük – püspöklilára verte a PSE-t. Ám most nem csupán az 5–0-s vereségért kellene visszavágni, a múlt heti csorbát is jó lenne kiköszörülni, Szigetgyöngye ellen 3–0-s félidő után szaladt bele a csapat a 4–3-as zakóba. Lassan a sütemény és a kávé is asztalra kerül, a fiúk és az édesapa már püspökhatvani egyenmelegítőben, a Vizler család otthona nyugtalan várakozással telik meg.

Hol van már a valamikori léhaság, amikor '77-ben Vizler János és Ágnes reggelig tartó lakodalma után néhány órával már játékra jelentkezett az újdonsült férj, hogy aztán tőle szokatlanul gyenge játékkal és a Szobtól elszenvedett 4–2-es vereséggel fizesse meg az átmulatott éjszaka árát?

Persze aki egykor a Fősped ifistájaként is hazajárt Püspökhatvanba, hogy bátyja nevén (de saját fényképével) erősítse „svarcban” szülőfaluja csapatát, annak a nászéjszaka után sem esett nehezére felhúzni a szeretett mezt. Később még megadatott a község legendás csatárának, hogy fiaival egy csapatban játsszon, ötvenévesen azonban végleg szögre akasztotta, azóta az egyesület elnökeként tevékenykedik, amely szerep itt magában foglal a gyepnyírástól a zsírosdeszka-árusításon át a szakmai tanácsadásig szinte mindent.

A szinte azért hangsúlyos, mert felesége, Vizler Jánosné nélkül nem menne sokra, Ági néni rutinos kézzel intézi az egyesületi papírügyeket, az igazolásokat, a pályázatokat.

Az egyesületi pénzügyminiszter húga, Németh Veronika Anna (vagy ahogy errefelé ismerik, Ancsa) pedig tiszteletre méltó elhivatottsággal mossa a piszkos mezeket, ami az ipari gép egy garnitúrára jutó háromszor négyórás mosóprogramjával számolva nem kevés időáldozat. Nővéréhez hasonlóan ő is postásnak tanult, a gödöllői 1-es számú postahivatal állandó helyetteseként járja a kézbesítő nélkül maradt vidékeket, a héten éppen Őrbottyánba szólította a kötelesség. Viktor élettársa, Tímea is sürög-forog a csapat körül, ő árulja például az ötszáz forintos meccsjegyet a kilátogató nyolcvan-száz nézőnek.

„A magyar válogatott meccseit nézve időnként elgondolkodom, hogy Istenem, ha olyan szívvel játszana a csapat, mint a mi gyerekeink...” – sóhajt fel a Vizler-fiúk édesanyja, aki a püspökhatvani középpályás, Németh Lajos lányaként maga is labdapattogás ütemére nőtt fel. Ha valaki egyszer kikutatja a kiterjedt Vizler-rokonság családfáját, oldalágak helyett érdemes oldalpasszokat, felmenők helyett felíveléseket rajzolni, hajtásban meg amúgy sincs itt hiba.

„A Zoli nagy harcos, kikaparja a labdát akárhonnan” – dicséri apja a kisebbik fiút, akinek már ötéves gyermeke, Zente is kikéredzkedik egyszer-egyszer a meccsre. Megkérdezzük az 1984-ben született csatárt is, mit jelent számára Püspökhatvanban futballozni. „Mindent. Ez a legegyszerűbb kifejezés. Nélküle nem tudok meglenni. Olyan nincs, hogy vasárnap valami fontosabb legyen a meccsnél.”

„A Viki fő erénye, hogy ha ott van, akkor berúgja” – ad tömör jellemzést a Vizler-család feje elsőszülött fiáról, Viktorról, aki nem csupán gólszerzőként, de a csapat eszeként, játékos-edzőjeként is azon fáradozik, hogy ezen a napsütéses vasárnapon letörje a váci reményeket.

Jó kezekben a csapat, jó kezekben a csapatkapitány.

„Volt egy bogaras edzőm, ő mondta, hogy legyél mindig barátságban a labdával. Akkor nem értettem, miről beszél, ma már tudom, ez mindennek az alapja” – kezdi személyes példával mérkőzés előtti edzői beszédét, mielőtt megkéri a halvérűeket, ezúttal legyenek predátorok, majd arra buzdítja a csapat 190 centis játékosát, szögleteknél menjen fel csalinak az ellenfél kapuja elé, „hadd higgyék azt, hogy tudsz fejelni”.

Ő maga a váci sportiskola egykori növendékeként megjárta a környék számos csapatát, a Vác FC Samsungot, a Bagot, a Gödöllőt, a Veresegyházát, az Aszódot, ám tizenhárom éve itthon játszik már, és titkos célja is a falujához kötődik: szeretné elérni Püspökhatvan színeiben a 300 gólt. Hogy hány hiányzik a bűvös határhoz? „Fogalmam sincs, de már nem sok, az biztos” – jegyzi meg a kezdés előtt, mi pedig az MLSZ adatbankban gyorsan utánanézünk, 255 mérkőzés után 296 gólnál jár.

„Nem nagyon találsz a bajnokságban olyan csapatot, ahol nem fizetnek játékosoknak. Rajtunk kívül, persze.”

Változnak az idők, négy év alatt sok víz lefolyt a taós csatornarendszerrel aláásott vidéki pályákon, az első Hátsó füves-túra óta eltelt hosszú időszak immár folyamatokat is kirajzol. Annak idején, amikor 2015 tavaszán először nekivágtunk országjáró sorozatunknak, még jellemzően megyei I., esetleg megyei II. osztályú együtteseknél lehetett hallani a fenti bűvös mondatot, most a Pest megyei III. osztályú Püspökhatvanban ütötte meg fülünket. Jól értesültek szerint a liga „fizetős” helyein egy jó hónapban bőven össze lehet focizni 50–60 ezer forintot, sőt némely mindentudó legyintve mosolyog az említett összegeken. Mély nyomot hagyott a püspökhatvaniakban a néhány évvel ezelőtti eset, amikor egyik meccsük után az ellenfél megsérült játékosát saját öltözőjük gyúrópadján kellett ápolniuk, biztatniuk, amíg a pórul járt fiatalember szenvtelen csapattársai a folyosón várták libasorban a kifizetést.

A PSE-pályán rend van, a pályázati pénzek itt láthatólag a helyükre kerültek: az öntözőrendszer csapjaiba, a lelátót fedő műanyag tetőbe, a labdafogó hálók köteleibe. Csak a Sinkár-patakkal nincs mit csinálni: a pénteki tréningre átöltöző budapesti riporter illendően bemutatkozott tiszteletbeli csapattársainak, majd első kapura lövése után mehetett labdát halászni. A vasárnapi meccsen a speciális szerkezet kezelése a cserék kiváltsága.

Verőfényes kora tavaszi napsütés ragyogja be a püspökhatvani pályát, vaskos lelátói tréfák köszöntik a játékvezetői hármast, az ifjú vezetőbíró hunyorogva hallgat. „Te, ez az a gyerekképű spori, aki tavaly tanévkezdéskor lengetett nekünk! Jött hozzánk gyűjteni a menzapénzre, amíg anyja odahaza hímezte a jelét a tornazsákra...”

„Tegye fel a kezét, aki a meccs utáni hideg sört várja!”

Szelíden csordogál a pálya mögött a Sinkár-patak...

Mire kettőt dudál a dombok aljában elrobogó balassagyarmati személy, Vizler Viktor már vezetést szerez a Püspökhatvannak. Még csak negyedórája tart a Pest megyei III. osztályú bajnoki, máris fogytán a váci reménység.

Elmélyült figyelemmel fényképezi a fotós kolléga a szétdobott szotyihéjhalmot. Egy néző odadörmög szomszédjának: „Ez már művészet, öcsém, tiszta Munkácsy. Nekem is volt ám otthon híres képem, amíg el nem vettem a Marit – a Magányos cédrus.”

A szünetben 3–0, gólszerző: Vizler Viktor, Vizler Viktor, Vizler Viktor. VV3 – a püspökhatvani valóságshow.

Itt a dopping csakis a papa Víz-ler szódája. Néha borral hígítva.

Amíg a hangszóróból döng a PSE-induló („Elindították a csatába a csatárt, várja már a csavart labdát, megkapja, és a fejről bepattan, így szerez előnyt Püspökhatvan”), gyorsinterjút készítünk Mezőfi András műtőssegéddel, a Püspökhatvan 32 éves cserejátékosával. Szerdán és pénteken is huszonnégy órázott a váci Jávorszky Ödön Kórházban, amióta elkezdődött a tavaszi futballszezon, több a munka itt is, ott is.

Bírja a strapát?

Bírom, bár másodállásban az óbudai Szent Margit Rendelő egynapos sebészetén is besegítek, és Vácon sem vagyunk sokan. Egyik műtőssegéd kollégám megcsúszott a műtőben, szétment a meniszkusza, a másiknak összeroppant a gerince, amikor beteget emelt. Heten maradtunk, miközben tizenegy-tizenkét főre lenne szükség. Főleg, ha sűrű a meló.

Ezekben a hetekben az?

Lecsengett a kórházban a karácsonyfa-faragók és a favágók szezonja, vasárnaponként most már a focistákat hozzák. Kit Achilles-ín-szakadással, kit bokatöréssel, kit lábszártöréssel. Jönnek mezben, sárosan, egyenesen a pályáról. Legutóbb Pencről érkezett valaki, edzésen eltört az orra.

Előfordult, hogy a pályán kellett segítenie?

Volt ilyen, hogyne. Például amikor csapattársamnak, Halász Petinek letapadt a lába, és luxálódott a bokája.

Elnézést, mit csinált?

Luxálódott. Kiugrott a helyéről a csont.

Hallom, a többiek Fecsinek hívják. Honnan a beceneve?

A Fecskéből. Édesapámat, Mezőfi Tibort is így szólították a püspökhatvani csapatnál, ő szintén az apjától örökölte a nevet. Nagyapámra állítólag azért ragasztották, mert a legszívesebben az „Eresz alatt fecskefészek...” kezdetű nótát dalolta.

A második félidőben elképesztő emelkedésbe kezd a Vizler-járat: Viktor újabb három, Zoltán két góllal szórja meg az ellenfelet, egyet pedig Czifra Bálint is hozzárak a családi sorozathoz.

A közönség mégis fanyalog. „Nem volt ez a gól olyan nagy szám, a nézőtérről is akárki berúgta volna. Csak mi éppen nem érünk rá, mert magozunk.”

A polgármester, Bátyi József szokás szerint lányával ül a nézőtéren. Valamikor maga is a püspökhatvani csapat oszlopos tagjának számított (az alábbi fényképen a hetvenes évekbeli ificsapat látható, a későbbi elöljáró az álló sorban jobbról a második).

„Tizenhat voltam, amikor először játszhattam a felnőttek között. Kaptam egy stoplist az öltözőben, csak a külső részén voltak meg a stoplik, igencsak nyomta a talpam, de legalább 4–2-re legyőztük Kosdot. A foci összetartja a régieket. Minden csütörtökön játszunk az iskola tornatermében, utána együtt maradunk, felidézzük a régi sportbálokat, buszos utazásokat Egerbe, Felsőtárkányba, Hajdúszoboszlóra vagy épp a falu aktuális eseményeit vitatjuk meg. Alakítottunk egy zenekart az idősebb játékosokból, Öregfiúk néven felléptünk a Zenélő családok nevű hagyományos püspökhatvani műsorban is. Magam ötven is elmúltam már, amikor elkezdtem klarinétozni. A Benkó Dixielandet hallgattuk otthon, gyanútlanul megjegyeztem feleségemnek, milyen szépen szól a klarinét. Erre a következő karácsonykor ott volt a hangszer a fa alatt.”

A 9–1-es gyalulás után okkal szisszen az öltözőben a dobozos jutalomsör.

A többiek ünnepelnek, a nap hőse, a góllövőlista élére ugró Vizler Viktor talán még mindig nem sejti, hogy ezen a szép délutánon észrevétlenül elérte pályafutása célját, átlépte a háromszázas álomhatárt.

A fényes győzelem után a Szabadság utca egyik takaros házába csöngetünk be, a kapu előtt frissen vágott tölgyfa várja további sorsát, odabent nem várt időutazásra hív néhány asztalfiából előkerült kincs.

„Komló–MTK 0:0 – Kosd–Püspökhatvan 1:0.

MTK–Csepel 1:2 – Püspökhatvan–Püspökszilágy 3:1.

Dunaújváros–MTK 0:1 – Váci SE II–Püspökhatvan 2:1.”

Megsárgult füzetlap, az oldal középen függőleges tollvonallal kettéosztva, a vízszintes sorok egy-egy hétvégét jelölnek. Az évszám 1969, balra az MTK aktuális mérkőzéseredménye (előzetes tippel), jobbra a Püspökhatvan teljesítménye (előtte szintén 1, 2 vagy x). A kacskaringós betűk, számok egy megrögzött MTK- és Püspökhatvan-lelkületű sportember jegyzetei – Czerovszki Mihály, a település 73 éves egykori futballistája és edzője valószínűleg évtizedek óta nem vette elő őket a fiókból. És hogy honnan a kék-fehérek iránti vonzalom?

„Sándor Károly – hangzik a magától értetődő válasz. – Én voltam a Sándor Károly. Pici alkatom miatt, meg azért is, mert hasonlóan játszottam. Csendes fiúnak számítottam, sohasem kiabáltam, nem is tudom, hogyan voltam képes a csapat kapitánya lenni. Talán éppen emiatt.”

A teleírt füzetek felbecsülhetetlen kincsei a püspökhatvani futballtörténelemnek, az éveken keresztül vezetett mérkőzés-összeállítások, értékelések, kritikák egyúttal a hatvanas évek végi, hetvenes évekbeli püspökhatvani hétköznapok lenyomatai is.

„Lakodalom utáni hangulat, ismét kapkodó, nehézkes kezdés” – indul a beszámoló a Kosdtól kapott 3:0-s verésről, néhány lappal hátrébb a Nagymarostól elszenvedett 1:0-s kudarcot magyarázza az előző esti lagzi és az ilyen-olyan okokból távol maradó nyolc (!) játékos hiánya. A Szokolya elleni meccsen öltözőbe vonult a játékvezetői ítélet ellen tiltakozó csapat, máskor két cserejátékos heveny náthára panaszkodott, egyúttal biztosította az edzőt, hogy ha nem a kispadra jelölné őket, könnyebben menne a gyógyulás.

„A pálya szó szerint libalegelő volt. Ahhoz, hogy elkezdhessük az edzést, előbb le kellett terelni róla a ludakat. A patak partján öltöztünk, annak vizében mosdottunk meg a meccsek után” – idézi fel a régi időket Fűrész István, a kilencvenes évek végén még nyolcszáz fős megapartiktól dübörgő püspökhatvani diszkó, a szombat esténként környékbeli futballisták tucatjait begyűjtő Sixty Club tulajdonosa, akit hajdanán családi tragédia tanított meg arra, hogy vigyázni kell a vízzel: húszéves bátyját, Józsefet egy ártalmatlan baráti fürdőzés végén elvitte a megáradt Galga.

A falu futballtörténetének emlékezetes mozzanata fűződik egy másik Czerovszki, a jelenleg is az öregfiúk-csapatot erősítő István nevéhez: amikor a kétezres években itt játszott a Fradi-öregfiúk („Majdnem jött a Nyilasi is...”), ő szerezte a püspökhatvaniak gólját: „Minden erőmet beleadtam, húsz méterről védhetetlen gólt lőttem.”

Hiába a bravúros villanás, végül nyert a Ferencváros, 8–1-re.

Búcsúzunk Püspökhatvantól, a Galga-menti szelíd domboktól, a Vizler család felségterületétől. Hamarosan egy régen várt, különleges látogatásról adunk számot, a jövő héten pedig Magyarország talán legcsodálatosabb fekvésű pályáján folytatjuk országjárásunkat...