Csata a Gyimesekben – falusi futball Erdély keleti határán

Erdélyi vidékeket járva folytatjuk a Hátsó füves sorozatot. Először a lenyűgöző szépségű Gyimesi-szorosba, a magyar gyökerei, hagyományai megőrzéséért küzdő Gyimesbükkbe utazunk, a Hargita megyei bajnokság II. osztályában szereplő helyi csapat Gyimesfelsőlok elleni rangadójára.

„Annyi szépség van itt: a patak, a hegytető, a templom, a vár, az út, az iskola, a legelő, a kaszáló, a messzi távolban látható hegygerincek, völgyek. Beszélnek, hívnak, éltetnek, évszázados múltat hoznak szemeink elé, és megszólaltatják a lakosságot. És beszél a vidék szabadságvágyról, amely aktuális ma is, akár háromszáz évvel ezelőtt.”

„De csodálatos ez a Gyimes, mert volt, még van, és lesz ereje magához térnie. Nap mint nap van feltámadás, és van kálvária, mely teleszórja gonddal és munkával a következő napjainkat, a szebb és jobb jövő reményében. Mindennek a lényege az élni akarás, mely életet kelt ott is, ahol már rég lemondtak róla. Míg hite van e népnek, lesz ereje kivédeni a rosszat. Félő, hogy az új időknek kihívása és szabadossága megrostálja a népet. Az elvándorlás, az időszaki és szezonmunkahelyek újabb hatásnak teszik ki a közösséget. De akkor is marad a gyökér, amit az idő pora eltakar, marad a remény, a tavasz érkezésének tudata.”

Salamon József gyimesbükki plébános szavainál pontosabban, hitelesebben nehéz megragadni a Gyimes-völgy üzenetét, hatszáz oldalas könyvének bevezetője metszően éles képet rajzol a patakok országának hegyek közé szorult világáról.

A Tatros folyó mentén, a történelmi Erdély keleti csücskében szívet melengető látni a „porlepte gyökérbe” makacsul kapaszkodó magyarság lüktető életét, a templomba igyekvő kis hittanosokat, a kóruspróbára gyülekező lányokat, a futballmeccsre összeverődő kétszáz szurkolót.

A ma már csak romjaiban látható Rákóczi-várról, a Magyar Királyi Államvasutak egykori legkeletibb, 30. számú őrházáról és a valamikor az Osztrák–Magyar Monarchia vámhatár-ellenőrzésére épült hatalmas vasútállomásáról is híres Gyimesbükkön a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság hatvan százaléka vallotta magát magyarnak.

Az olvadást gyorsítja, hogy a román állam 1951-ben lecsippentette a települést hagyományos kultúrterepéről, elvágta vele összenőtt szomszédaitól, és Hargita helyett az egy százalék alatti magyar lakost számláló Bákó megyéhez csatolta.

A megerőszakolt közigazgatási viszonyokat csupán az egyházi életben és a labdarúgásban tudták valamelyest ellensúlyozni: a helyi plébánia a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekséghez, a futballcsapat a Hargita megyei szövetséghez tartozik.

Az adminisztratív megkerülős csel részleteiről bővebben Olteán Péter, Gyimesbükk tanácsosa beszél. „A települést az ötvenes években a románok lakta Bákó megyéhez sorolták át, hogy megtörjék a magyar tömböt, pedig Gyimesbükk sohasem volt Moldva része. Néhány éve bementem a Hargita megyei futballszövetséghez megtudakolni, hogyan csatlakozhatnánk az ottani bajnoksághoz. Mondták, hogy a megyehatár túloldalára, a szomszédos Gyimesközéplokra kellene bejelenteni az egyesületet. Isten úgy akarta, hogy sikerüljön, végül a Bákó megyei szövetség is kiadta az igazolásokat.”

Az együttes színe zöld-fehér-piros, feje tetején áll itt néha a világ.

„Akartam valamit, ami összetartja a közösséget – világít rá indítékaira Olteán Péter, a helyi futballt négy év szünet után, 2017-ben újraszervező, fakitermeléssel, fafeldolgozással foglalkozó gyimesbükki férfi. – Az ember szalad, rohan a munkája, saját dolgai után, lassan nem is érdekli, a szomszéd mit csinál. Ha segíteni kell, sokszor csak pénzért mozdul. Régen ha valaki építkezett, a helybeliek összeálltak húsz-huszonöten, kalákában felhúzták a házat, ugyanígy ment a széna betakarítása is. Ma már valamivel muszáj életben tartani a kapcsolatokat. A meccsen mindenki megáll másfél órára, kijönnek szülők, fiatalok, gyerekek, a lelátón megbeszélik, megvitatják Gyimes ügyeit, hétköznapi gondjaikat.”

Hosszú távon a legnagyobb kihívást a külföldi munkalehetőségtől csábított fiatalok elvándorlása jelenti, az észérvek könnyen elszakítják a belső láncot, amely visszahúz még az ősök földjéhez, a családi hagyományokhoz. A lélektani határt sokszor az ötödik-hatodik nyugat-európai év jelenti, utána már nehéz a küzdelmes erdélyi élethez visszaszokni, mert – ahogyan Olteán Péter fogalmaz – „...hiába van egy nagy táska pénze, mihez kezd vele Gyimesen?”

Öccse, a gyimesbükki csapatot elnökként vezető István feleségestül utazott ki Dániába, kitartó és szorgalmas munkával építette sorra a házakat a dánoknak, három év után azonban úgy érezte, nem bírja tovább a szülőföld nélkül. Hagyta elúszni a mesebeli meggazdagodás ígéretét, hazaköltözött a szeretett gyimesi magaslatok közé.

Messzire felszaladnak a hegyoldalba a zöldülő kaszálók, a házak mögött fakerítéssel elválasztott legelők fölött fenyvesek sötétlenek, imitt-amott pajtaépületek, fából összerakott pásztorlakok tarkítják a tájat. Aprócska, kucsmás kisfiú iparkodik felfelé a kacskaringós földúton, nagymamája és kishúga nehezen tartja vele a lépést.

Rövid szóváltás után kiderül, a család két tehenét, Pirost és Csipkerózsikát készülnek megfejni a hegyi istállóban. Amíg a legényke a nagyanyai utasítás szerint vizet mer, ellátja a teheneket és a múlt héten született két kisborjút, a jószágok etetéséhez még kicsi, négyéves Jácinta letört gallyakkal kíséri hegedűn saját gyerekdalát. Csöndesen, kevés szóval, de mosolygós vagánysággal felelget tehénfejés közben a nyolcéves fiú.

Amit megtudunk: Karácsony Szabolcs iskolás barátaival minden délután „fotbalozik”, a nagy dombra egyedül nem mehet, mert arrafelé sok a vad kutya és medvenyomot is láttak, de vasárnaponként, a szentmise után azért ki-kijár kettesben édesapjával. A faházakat gyártó mesterember maga nem futballozik („Azt mondja, ő nem szaladgál”), a gyimesbükki csapatot viszont megnézi, ha teheti.

És valóban, másnap viszontlátjuk a családot a pálya mellett. Szabolcs báránybőr kucsmáját időközben baseball-sapkára cserélte, issza dobozos Mirandáját, miközben a hegyek lábánál elterülő gyepen szikrázó gyimesi rangadót vív egymással a Gyimesbükk és a Gyimesfelsőlok.

„Ennyi, látod, oda kell rakni a csontot!” – kiabál egy kalapos férfi a hazai kapus védését látva, a másik oldalon, „túlfelöl” a csatárt biztatják lövésre: „Süsd el, ne!” Van, aki bizalmaskodva igazgatja a bírót („Sárgát es neki, Feri!”), más a lest reklamálja („Előbb el van indulva, te!”), a harmadik a pisze orrú csatárra ügyelne („Nem engeded be a vén fitost!”). A sokáig szálló, veszélyes szabadrúgást figyelve valaki a nyakát nyújtogatja: „Bémeen-e?”

Robika a gyimesbükkiek szeme fénye.

Fürge, mint a nyúl, ruganyos, mint a béka, és harcos, mint a párduc. Az apró termetű, 20 éves Záma-Orbán Róbert nem csupán az első számú góllövő, ő lesz a nyártól újrainduló ificsapat edzője is, a pálya közepére felállított „háromlábú” kapukra szombati pályavizitünk alkalmával is éppen a kölykökkel rúgja a labdát. Másnap benne marad lábában a gól, a Gyimesfelsőlok elleni bajnoki mérkőzésen két lövése is a kapufán csattan, igencsak bosszantja a hiba.

Nem tett még le arról, hogy egy napon magasabb szintre jusson, visszakapaszkodjon a romániai futball erősebb mezőnyébe, oda, ahonnan érkezett. Korábban az FK Csíkszereda labdarúgója volt, ám valamiért félresiklott ottani pályafutása. Nem értett egyet azzal, hogy a csíkszeredai utánpótlás-játékosoktól elvárták a magyar nyelvtudást („Szerintem a futballt nem nyelvre játsszák”), és úgy tudja, a román szövetség érdeklődése ellenére nem engedték el az U17-es válogatotthoz („Szívesebben mentem volna a magyar válogatottba, de oda nem hívtak”). Állítja, a csalódottság miatt hagyta abba a játékot majdnem két évre.

Megkerestük Szondy Zoltánt, az FK Csíkszereda elnökét, aki a klub adatbázisának ellenőrzése után sietett tisztázni: a fiatalember nem felelt meg a kiválasztókon, így nem került be a Székelyföld Labdarúgó Akadémiára, válogatott behívót pedig sem a román, sem a magyar szövetségtől nem kapott, hiszen arról az egyesületet is értesítették volna. Amúgy sem teheti meg a klub, hogy nemet mondjon a szövetségnek: „Nem jókedvünkből adtunk tizenöt gyereket a román utánpótlás-válogatottakba.” Ugyanakkor megerősítette: a magyar nyelv ismeretét valóban valamennyi növendéküktől elvárják.

Nincs szomorúbb, mint egy félreértésből derékba tört pályafutás.

Igaz, Gyimesbükkön ilyet nem ismernek.

Labdaszedő fiú mászik át a kerítésen az egykori vasúti épülethez, a nézők nem méltányolják igyekezetét. „Hozzad a labdát, no, mert megolvad a fagyi, mire visszaérsz!”

A Csíkszépvíz ellen megnyert kupameccsen góllövés közben megsérült Csiby Lóránt („Éreztem a nyilallást, berúgtam, és már mentem is le”), így a Felsőlok elleni gyimesi rangadót csak a korlát mögül nézi végig. Mégis a 27 éves középpályás az egyetlen, aki a hétvégén a csapatból győzelmet ünnepelhet: a gyimesfelsőloki sajtversenyen félkemény sajtjaival elvitte a zsűridíjat és a közönségdíjat is.

Gratulálunk a szép sikerhez!

Köszönöm.

Bemutatná sikertermékeit?

Félkemény gyimesi sajt mindkettő. A zsűridíjat nyolc hónapos, ipari kultúra nélkül készült sajttal, a közönségdíjat két és fél hónapon keresztül érlelt típussal nyertem el.

Családi hagyomány a sajtkészítés?

Nem mondanám. Három éve fogtam neki, sokat tanultam hozzá, utánaolvastam interneten, kurzust is végeztem. Még csak nem is gyimesbükki a példa, hiszen apai oldalon ditrói a család, egyedül apai nagymamám testvére, Dani Gergely atya kötődött településhez.

Ahogy hallottuk, a legkeményebb korszakban szolgáló esperes-plébános neve itt ma is fogalomnak számít.

Nagycsaládba született, tizenhatan érték meg a felnőttkort a testvérek közül, és volt még mellettük egy örökbefogadott gyermek is. Nagybácsim építette 1974-ben a hatalmas gyimesbükki templomot, ő szervezte meg az itteni közösséget. Nemrég úgy volt, hogy megyek Németországba dolgozni, az utolsó napon azonban visszamondtam a lehetőséget. Eszembe jutott Dani Gergely édesapjának figyelmeztetése: „Ha itt nem élsz meg, mehetsz akár Amerikába is, ott sem fogsz megélni.” Maradtam hát a sajtoknál.

Hol van testvére és csapattársa, Lajos?

Németországi idénymunkán, spárgaültetvényen dolgozik. Sajnos a futballban örökös probléma, hogy amikor kezdődik külföldön a gyümölcs- és zöldségszezon, megcsappan a létszám.

Milyen lesz Gyimesbükk élete húsz év múlva?

Öregszik a falu, sokan elmennek, és aki kint megszokja a stabil életet, nehezen tud visszailleszkedni. Nem tudom, mi vár ránk. Én maradok, az biztos.

Bakter szurkol zászlajával a pálya mögötti töltés tetején, a korlátnál öregek emlegetik régi hőstetteiket.

„Erőt, egészséget! Örvendek, Tankó Mihály vagyok. Könnyű megjegyezni a nevem, a háborúban is a Tankók mennek elöl...” – nyújtja kezét a gyimesbükki iskola 54 éves matematikatanára, akit a futballpálya környékén csak „Professzor”-nak szólítanak.

Valamikor a gyimesbükki csapat oszlopos tagjának számított, csakúgy, mint az élelmiszer-lerakatot működtető Szőcs Pál, a két korábbi játékoshoz Pál Péter csatlakozik korábbi főszponzorként. A faházépítő vállalatvezető 2004-től egy évtizedig állt a felnőtt- és az ifjúsági együttes mögött, a csapatot a Bákó megyei 1. osztályba juttatva elérte, hogy „...ne kelljen többé libaszaros pályákon játszanunk, ahol a tehén megy keresztül a tizenhatoson meccs közben”. Időközben felújították az ezeréves határ felé másfél métert lejtő pályát (bár a meredek terephez itt már rég hozzászokhattak), öltözőt építettek, hogy a játékosok ne a „csihányosban vetkezzenek”, mint sok helyen mind a mai napig szokás.

A régmúlt csodálatosan megőrzött emléke egy 1933-as fénykép a gyimesbükki pályáról, a labdát a vasúti töltés felé ívelő sipkás játékosról, háttérben a kapu mögött húzódó fakerítéssel. Emlegetnek egy hatvanas évek második felében vívott, Galati ellen 2–1-re elveszített Román Kupa-mérkőzést is, ám az újkori gyimesbükki futballtörténelem – a Gyimesfelsőlok és Gyimesközéplok ellen vívott barátságos mérkőzéseket leszámítva – valójában a kilencvenes években kezdődött. Akkor, amikor a nyolcvanas években a Ceausescu-diktatúra elől Ausztriába, majd Ausztráliába menekülő Szőcs András hazatért, és megszervezte a csapatot.

Deti – mert így becézték – a Gyimesek Sergio Ramosaként aprította az ellenfelet („Húzgálta a fülét, tapodta, hogy még a stopli nyoma is látszott rajta”), de kemény játékosból errefelé amúgy sem volt hiány. Csíkcsicsóban történt, hogy a Professzornak odanyomtak egy „budicsekket” a hokisból átvedlett helyi focisták, a lelátó alá bezuhanó matektanár testét csúnyán lehorzsolták a kövek, véresen kászálódott ki a tribün alól. A jelenetet látva egy csicsói székely helyéről felemelkedve lelkesen felkiáltott: „Szeressük a kemény focit!”

Állniuk kellett a sértéseket a gyimesbükkieknek, némelyiket könnyebb volt, másikat nehezebb. „Egyetek túrós puliszkát!” – kiabálták némely városban, Székelyudvarhelyen a Bákó megyébe szorult gyimesi csücsök adta a bicskanyitogató megjegyzések alapját: „Menjél haza a rezervátumba!” A románok lakta Aknavásáron sem a tisztelet jele volt, amikor a 11–0-ra legyőzött gyimesieknek nekiállt játszani a rezesbanda: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék...”

Cotofanesti-ben a patak mellett kergette meg a frissen kiállított, bivaly termetű kapus az elhamarkodottan ítélkező játékvezetőt, Csíkszentkirályon a nyolc emberrel legyőzött hazai csapat öltözőjében repkedtek az üvegek az egymásnak eső játékosok között, a vendégeknek úgy kellett menekülniük a háborús övezetből. Emlékeznek még errefelé a szomszédos középlokiak hírhedt esetére is: Csíkszépvízen nőügy vezetett a meccs közben heves szóváltáshoz, a megvadult gavallért a szurkolók ellentmondást nem tűrő határozottsággal hívták le a pályáról, hogy aztán az autókból előkerülő husángok simítsák el a feszültséget. Szerencsére happy enddel zárult a dráma: a mentők gondosan ellátták a sebesültet, a helyszínre kiérkező rendőrök pedig megnyugtatóan kivizsgálták a történteket.

A Gyimesfelsőlok elleni mérkőzés szünetében következik a megszokott gyimesbükki közjáték: a 65 éves Karácsony Ignácz Ernő lépdel végig gólyalábon – vagy ahogy itt mondják, vargalábon – a közönség sorai között, és hiába próbálja némely szemtelen kölyök labdával kirúgni alóla a hosszú farudat, a tapasztalt falusi szórakoztatóművész lazán pöccinti vissza műlábával a passzt.

Csereként beáll a második félidőben Tamás atya, a gyimesbükki segédlelkész. A tisztelendő úr pályára lépése megoldja a lelátó nyelvét: „Vigyázz a tisztire, mert öttől misézik!”

Marad cirkuszi jelenet a második félidőre is: a gyimesbükki középpályás, Hajnal Szilárd bámulatos ollózással célozza meg a felsőloki kaput, lövése alig száll mellé. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem testnevelés és teológia szakos hallgatója vasúton ingázik a gyimesbükki meccsekre, a hosszú vonatúton van ideje végiggondolni a mozdulatsort, amelyet elmondása szerint elsősorban a barcelonai Luis Suárez és a debreceni Zsóri Dániel példája ihletett.

A szurkolók nem csak a játékosokat, egymást is méltatják. „Az öregnek erőst ég a feje, megivott ma már vagy két-három csángó kávét...”

Ezen a meccsen azonban sem a gólfelelős Záma-Orbán Róbert, sem a román katonasághoz készülő 19 éves csatártárs, Gál Előd nem tudja bevenni a vetélytárs kapuját. Szégyen, nem szégyen, Vrencsán Lóránt hátvédgóljával éri el a csapat Gyimesfelsőlok ellen az 1–1-es döntetlent.

Néhány percre még Salamon József plébános is tiszteletét teszi a pályánál, könyvében leírt szavai a csalódást keltő végeredmény tükrében új értelmet nyernek: „Csodálatos ez a Gyimes, mert volt, még van, és lesz ereje magához térnie.”

Búcsúzunk Gyimesbükktől, ettől a gyönyörű fekvésű, erős szívű településtől, és miközben haladunk a hegyek ölelésében következő állomásunk felé, fülünkben visszhangzik az atya útravalója: „Vigyétek a madarak dalát!”