Hátsó füves Budapest: Elektromos-pálya – a Duna-parti Svájc

„Ha beértem a sporttelepre, mindig olyan érzés fogott el, mintha átléptem volna a magyar határt. Az kicsi Ausztria volt. Vagy inkább Svájchoz hasonlítanám, nálam az Elektromos volt a pesti Svájc. Az a nyugalom, az a kulturáltság… Ott mindenki köszönt mindenkinek, mindegy volt, hogy ki mekkora híresség vagy mennyire neves sportoló. Járt oda színész, zenész, művész, emlékszem, rendszeresen teniszezett például Kovács Kati. Nagy tekeélet folyt, nem is beszélve a lábteniszről. A Vác után talán itt éreztem magam a legjobban.”

Both Józsefet hallgatjuk, a Bp. Honvéddal 1989-ben bajnok és kupagyőztes, a Bozsik-program szakmai koncepcióját a gyakorlatba ültető, az edzőképzést sokáig vezető 80 éves szakembert, aki 1994 és 1997 között irányította az akkor NB III-as Elektromost. Kötődése azonban régebbre nyúlik vissza.

„Édesapám, Both Jenő negyven évig dolgozott hűségesen az Elektromos Vállalatnál, a kábelosztálynál volt alkalmazásban az országos hálózat tervezését szolgáló rajzterem vezetőjeként. Én 1945-ben születtem, gyermekkorom meghatározó helyszíne a Latorca utcai pálya, családias hangulatával, az örökké nyüzsgő élettel, a medencével, a kajakosokkal, kenusokkal, evezősökkel, a sólyán fel-le járó csónakkocsival. Éppen nem volt állásom, 1994-ben karácsony közeledtével szólt a telefonom. Vass Karcsi, az elnök hívott, hogy Elektromos-kötődésűként volna-e kedvem segíteni, Várhidi Pali bácsi ugyanis abbahagyja az edzőséget. Mondtam, ha Pali bácsit megkérdezem, és megerősíti, hogy önszántából megy, akkor szívesen vállalom. Megnyugtatott efelől.”

Szigorú, de következetes edzőnek tartották játékosai Both Józsefet, akinél az edzések előtt másfél, a meccsek előtt két órával már jelentkezni kellett a pályánál. Előfordult, hogy a lassan pergő perceket megunva három-négy futballista félrevonult az árnyékba kártyázni, mire a renitensekre lecsapó tréner kemény büntetéssel játszotta ki aduját.

„Nagyon jó társaság fogadott az öltözőben, ha mondhatom így, ezek a játékosok akkor Elektromos-életet éltek – folytatja a jeles edző. – Jól érezték magukat, a csapat mindennapjainak fontos terepe volt a sporttelepen működő híres étterem is. Az NB III-as keretet igyekeztem megerősíteni olyan fiatal játékosokkal, akik nagy kluboknál, például az MTK-nál vagy az Újpestnél nevelkedtek, de valamiért nem fértek be az első csapatba. A harmadosztályban feljutó helyen végeztünk, a klubvezetőség azonban nem akarta vállalni az NB II-t, én meg egy idő után úgy éreztem, szakmai ösztönzés nélkül nincs értelme folytatni. Közben jártam ki Hollandiába, tanulmányoztam a kinti edzésmódszereket, és a tapasztalataimat igyekeztem az Elektromosnál élesben is kipróbálni. A terep alkalmas volt a kísérletezésre, hiszen a füves pálya különösen jó minőségűnek számított.”

Olyannyira, hogy Both József emlékei szerint a Tromoson edzett volna a Louis van Gaal-féle Ajax 1995-ben, ám az akkor zajló felújítási munkák miatt végül kénytelen volt a közeli Erdért-pályán hangolni a Ferencváros elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésre. Arra korabeli Elektromos-serdülőjátékosként jelen sorok írója is emlékszik, hogy az 1997. június 8-i Magyarország–Norvégia világbajnoki selejtező (1–1) előtt a Népfürdő utcában edzett az Egil Olsen vezette norvég válogatott. 

Ahogyan arra is, hogy az Elektromos-pálya több volt mint sporttelep: életérzés, napsütés, örök nyár. A medence csobogása, a napozóterasz varázsa, az öregfiúk-játékosok nagy nevetései, a mindig derűs büféslány mosolya, az emblematikus arcok, a betonos kispálya korlátján strandpapucsban, félmeztelenül húzódzkodó edző, Lami Géza bá’, a kölyökcsapat gólszerzőinek zsebébe piros papírszázast nyomkodó intéző, Furdu Tibor, és legfőképp Töki, a legendás szertáros-mindenes, a Tromos-világ lelke. Mostanáig nem tudtam az igazi nevét, ő mindenkinek csak Töki volt, már apámnak is, aki az 1960-as évekbeli Tromos-serdülő tagjaként a labdarúgó Tökit is ismerte. 

Kabács Györgynek hívták valójában, néhány éve elhunyt – értesülök Elektromos-kötődésű interjúalanyaimtól, akik állítják, a hajdani finom bokájú irányító középpályás úgy mozgatta a csapatot, hogy pályafutása során egyszer sem hagyta el a kezdőkört. Visszavonulása után szertáros lett, gondnok, a Tromoson élte családi életét, az „öregek” úgy tudják, ott ismerte meg feleségét, ott nőttek fel gyermekei, és – ezt magam is tanúsíthatom – még a 2010-es években is hozzátartozott alacsony, köpcös alakja a pálya környezetéhez. Beszélgetőtársaim így összegeznek: „Akár ki is lehetett volna írni, hogy Kabács György Sporttelep.”

Szót ejtenek más legendás Tromos-figurákról is, Szamaras Józsiról például, az egykori törzsszurkolóról, aki megtermett emberként „az úthengert egyedül huzigálta”, és minden meccsen jelen volt, kolomppal a kezében biztatta a fiúkat, „arany csillagaim…”, mondogatta, ez volt a szavajárása. És sorjáznak a további nevek, Kiss Gyuláé, Bigai Lászlóé, Erdei Lászlóé vagy Várhidi Pali bácsié. Akikkel pedig én beszélek, az Elektromos 1999-ben megszűnt futballcsapata utolsó évtizedeinek voltak tevékeny részesei – a négyfős alkalmi „nosztalgiakört” Paál László, az FTC kézilabda-szakosztályának igazgatója, az 1966-os születésű egykori Elektromos-labdarúgó szervezte meg.

„A Tromos-kötődésről nehéz beszélni – mondja a korábbi jobb középpályás. – Aki azt nem élte át, annak nehéz elmagyarázni. Mert aki ide bekerült, akit befogadtak, az olyan otthonra lelt, ahonnan nem szívesen szakadt el. Itt volt a pálya, itt volt a strand, itt volt a büfé, ahol a születésnapokat ünnepeltük, bográcsoztunk. Olyan társasági élet zajlott itt, amelyet bajos szavakba foglalni. Az életérzéshez hozzátartozott, hogy közben itt vagyunk a Duna partján. Ez maga volt az álom. Ide tartoztunk, strandoltunk, futballoztunk, szórakoztunk.”

A hangos virágkorán túljutott, manapság kissé álmosnak tetsző Népfürdő utcai sporttelepen zajlik a közös emlékidézés, a medence fölötti társalgóban. A korelnök az 1954-ben született Cseri László, egykori beállós, középpályás, aki mesél egyebek mellett az 1980-as évek végi csarnoképítés miatt bekövetkezett átalakulásokról, így a nagypálya hátrébb „tolásáról” is: meg lehet figyelni, a csodálatos hangulatú, patinás tribün közepe ma már nem a felezővonalnál, hanem a lábteniszpálya felőli térfél derekánál van.

„Azon a részen, ahol később felépült a Népfürdő út túloldalán a lakótelep, valamikor földes edzőpálya terült el – hallgatjuk a klubtörténeti időutazást. – A mögötte fekvő rész veszélyes hely volt, csavargók, rossz arcú figurák tanyája. Ha edzés közben kigurult a labda oda, nem biztos, hogy mindenki vissza merte hozni. A füves pályán rengeteg meccset játszottak annak idején, működött a Tromoson a felnőtt mellett tartalék, ifi egy, ifi kettő, serdülő, öregfiúk csapat. És ha akkor bírta a terhelést, csodálkozom, hogy most miért kell ennyire kímélni. Valamikor a pályát körülölelte a lelátó, a szemközti oldalvonal mögött a tribünt a Népfürdő út szélesítése miatt bontották el, akkor került beljebb a kerítés.”

Mint megtudom, a régi tromososok – barátokkal, ismerősökkel kiegészülve – manapság is hetente kétszer kijárnak játszani „negyedpályán”, kiskapukra. A foci után pedig menetrendszerűen következik az öltözői emlékidézés. Például az idegenbeli meccsekről, amelyekre átöltözve, közös busszal utazott a csapat. Vagy a meccs utáni hosszú délutánokról, estékről, éjszakákról, amelyek kezdődtek a Tromos-étteremben és végződtek valamelyik belvárosi szórakozóhelyen, mondjuk az Intercontinental alján működő mulatóban, általában pirkadatkor. 

Ungvári Csaba 1963-ban született, 16 éves ifistaként mutatkozott be a bal szélen, az első csapatban kibontakozó pályafutását megszakította a katonaság, az öregfiúknál azonban visszatalált a Népfürdő útra. Személyes szál is köti a helyhez: „Későbbi feleségemet itt ismertem meg. Jártak be a strandra Elektromos-dolgozók és sokan mások, akiknek valamilyen kapcsolatuk, kötődésük volt a vállalathoz. Érettségire készültem éppen, nyári idő volt már szinte, ment a strandolás, és akkor egy ismerős lány lehozta a barátnőjét, és bemutatott engem neki. Így kezdődött. Olyan varázsa volt ennek a helynek, Pest egyik legszebb része ma is. Bánja az ember, hogy kevéssé van kihasználva.”

A régiek közül a legfiatalabb Gelencsér Tamás, az 1972-es születésű sportember tizenegy évesen kapott igazolást az Elektromos serdülő csapatánál: „Az első meccsemet 1989-ben játszottam a Tromos felnőttben. A Magyar Hajó- és Darugyár pályáján, a mostani Tesco helyén volt bajnokink a Contrast nevű csapat ellen, kikaptunk kettő-egyre. Aztán 1991 tavaszán emlékezetes módon, az utolsó fordulóban maradtunk bent a bajnokságban. Az azonos pontszámmal álló csapat, a Gázművek délelőtt tízkor lejátszotta a meccsét, kikapott. Mi úgy mentünk ki délután saját mérkőzésünkre a Postás-pályára, hogy már tudtuk, bármi az eredmény, biztosan nem esünk ki. Szerintem a csapatból egyetlen józan játékos volt kezdéskor: én.”

Az Elektromos SE 1922-ben alakult meg Budapest Székesfőváros Elektromos Műveinek Testedző Egyesülete néven, futballcsapata 1936 és 1944 között, valamint az 1947–1948-as idényben szerepelt az országos első osztályban. Olyan játékosok viselték a bordó-sárga mezt, mint a 69-szeres válogatott Hidegkuti Nándor (1943–1945), a 23-szoros válogatott Börzsei János (1942–1945) vagy a háromszoros válogatott Pázmándy Sándor (1936–1944, 1947–1948). Kevéssé köztudott, hogy az Elektromos kispadján kezdte edzői pályafutását (1941–1942) Sebes Gusztáv, az Aranycsapat későbbi szövetségi kapitánya. Elődje pedig nem más volt, mint Tóth Potya István, a Ferencváros és az Újpest korábbi sikeredzője, az Olaszországot megjárt, majd 1945 februárjában a Gestapo által kivégzett tréner. Emlékét tábla őrzi az évek óta bezárt étterem falán, az ellenállási mozgalom mártírjaként neve mellett két kajakozóé, Róth Béláé és Wessely Jánosé is szerepel. 

Az idők során két nagyszerű könyv is született a klub történetéről: 2016-ban Ballai Attila, Csinta Samu és Liszkay Gábor Levente jelentkezett interjúkra épülő kötettel, 1991-ben 70 év krónikája címmel látott napvilágot Varga Lajos szerkesztésében adatgazdag kiadvány. 

Ebben idézi meg Németh Gyula egykori kézilabdázó, a sporttelep akkori vezetője, a sportkör korábbi elnöke a valamikori Elektromos-szellemet: „Régebben kialakult egy klubszeretet, amit a mostanában éledő nosztalgia felújít. Ám a régi mérkőzések hangulatát már lehetetlen visszaállítani. Emlékszem játékos koromból, hogy a véget ért kétórás edzések után még fociztunk a vívókkal, aztán a kajakosokkal is kimentünk evezni, ahonnan visszatérve már vártak bennünket a focisták, vagy a rövid életű röplabdacsapat tagjai egy kis túlórázásra. Szóval, itt éltünk szinte reggeltől estig. Akkor nem volt más lehetőség, pénzünk sem volt – ráadásul annyira szerettünk sportolni, hogy nem is tudtunk más, kellemesebb időtöltést elképzelni.”

Sportkvízek kedvelt kérdése, hogy mikor és hol játszottak először villanyfényes labdarúgó-mérkőzést Magyarországon. A hivatalos válasz: 1939. június 14., Latorca utca, Budapest–Brüsszel (4:0) városi válogatottak közötti találkozó. Nem hivatalosan az Elektromos-pályán már előző évben próbálgatták az épülő világítást kölyökmeccsen, de a korábbi időszakban voltak kósza kísérletek Aradon és Pécsen is. Az 1939-es premiert elrontotta az időjárás, a szakadó eső és a viharos szél szinte élvezhetetlenné tette a vizuális élményt.

Magyarország első, tartósan villanyvilágításos pályáját teljes pompájában az 1940. augusztus 5-től augusztus 20-ig tartó Szent István-kupa mérkőzései során csodálhatta meg a pesti közönség. A Törekvés győzelmével záruló nyári minisorozatban a kőbányaiak mellett a Kispest, az Elektromos, a WMFC, a Gamma és az Újpest vett részt, a fő attrakciót azonban nem a gyepen zajló események, hanem a kandeláberek fénye jelentette. A kupa kissé eső áztatta nyitóeseménye, a Kispest–WMFC (2:1) mérkőzés a Sporthírlap riporterét lírai hangulatba ringatta: „A mesterséges »napok« aranyfényt hintő párájában szinte ragyogott a smaragdzöld gyepszőnyeg. – Gyönyörű! Remek! Csodálatos! – áradozott a nézősereg. Nyolcezer ember! Mert hiába lógtak felhőrongyok az égen és hiába permeteztek esőt, a közönség egyre sűrűbb és sűrűbb sorokban özönlött a pályára. Mindenki érezte: itt ma kap a pénzéért valamit. És kapott is! Tündérkertté varázsolt futballpályát, sejtelmes, új színfoltokat. Idecsillogtak a budai oldal lámpái, hallhattuk a Duna esti locsogását és a felbőgő hajószirénákat, és láthattuk a smaragdgyepen a színes mezű kispesti és csepeli fiúkat s a fehér labda káprázatosan szép és változatos útját kilencven, gyorsan tűnő perc alatt. Ilyen »tálalást« aligha kapott még labdarúgó-mérkőzés Budapesten...”

A legbennfentesebb kívülállóként jellemezhetjük Elektromos-ügyben Magyar Zoltánt, aki már 1979-től szerepet vállalt a sporttelepen, a Ferencváros kajak-kenu szakosztályának szervezeti és létesítménymegújításában segédkezett, manapság pedig a parlamenti válogatott szövetségi kapitányaként szervezi hétről hétre a társaság „Tromoson” tartott focijait. 

„Rudas Feri bácsi, a Ferencváros megboldogult hátvédje beszélt el nekem egy érdekes történetet abból az időből, amikor az Elektromos még NB I-es volt – avat be a 70. évét nemrég betöltő sportszervező a múlt titkaiba. – Valahogy úgy alakult, hogy a Tromosnak nagyon kellettek a pontok, ezért a Fradi itteni meccse előtt megállapodtak a felek: a Ferencváros kisegíti az Elektromost, cserébe a vendégklub megkapja az evezős szakosztályának a hátsó teret, azt, ahol ma a Magyar Kajak-Kenu Szövetség épülete áll. Jóval később derült ki valami papírmunkánál, hogy a korábbi – mondjuk így – gentlemen’s agreement nem elegendő, az érintett rész ugyanis a magyar állam tulajdonában volt, az Elektromos Művek kezelésében.” 

Ha megpróbálunk konkrét mérkőzést társítani a szóbeszéd útján öröklött, anekdotaszerű emlékhez, nem egyértelmű a helyzet, a vonatkozó időszakban (a Latorcai utcai klub NB I-es és Rudas Ferenc aktív évei során) ugyanis az Ferencváros többször is „hagyott” pontot vagy pontokat az Elektromos otthonában. 1940 áprilisában 0:0-ra végeztek az együttesek (Rudas azonban valamiért nem játszott), 1941 novemberében 3:1-re nyert a Tromos (Rudas megint nem volt a pályán), 1942 novemberében 3:2-re győzött a Duna-parti csapat, pontosabban ennyi lett a megállapított végeredmény, a játékvezető ugyanis nézőtéri botrány miatt a 82. percben lefújta a mérkőzést – viszont legalább Rudas is szerepelt a vendégeknél. Ha létezett a fent említett titkos megállapodás, az aligha az utóbbi találkozó előtt történt, a Nemzeti Sport ugyanis már a Ferencváros három hónappal korábbi, 1942 augusztusi Szent István-kupa-mérkőzéséről szólva a zöld-fehérek tulajdonaként hivatkozik az építményre: „Közben átmegyünk az FTC evezős szakosztályának klubházába. Itt már 5 óra óta együtt van a Ferencváros csapata. A labdarúgók csak most ismerik meg ezt a korszerűen épített, pazarul berendezett klubházat. – Ilyen szép klubháza is van az FTC-nek? – kérdi Gyetvai meglepve. Pompás bőrszékek, billiárdasztal, hatalmas rádiószekrény, tágas erkély, melegvizes zuhany, csinos öltözők… Nagyon tetszik a ház a fiúknak, de már mennek is le a földszintre, ahol meg van terítve. Hat szelet párizsit, vajat, kenyeret, szódavizet és főtt gyümölcsöt kapnak uzsonnára.”

Hozott egy másik emlékezetes sztorit is Magyar Zoltán a Népfürdő utcai találkozónkra (a kettős névhasználatra magyarázat, hogy a régi időkben a mai Népfürdő utcára merőleges, nyúlfarknyi utcácskával, a Latorca utcával azonosították a helyszínt). Mielőtt belekezdene, illedelmesen figyelmeztet: tizennyolc karikás rész jön, az újságíró felelőssége, hogy mit ír le belőle.

„Működött hátul egy világhírű hajóépítő műhely, Wildburg Gábor osztrák rablólovag családból származó mester vezette, aki minden nap átment a Népfürdő út túloldalára, majd tízgombócos fagylaltoszloppal egyensúlyozott vissza. A sporttelep Latorca utcai széle mögött dzsungel kezdődött, no-go-zónának lehetne nevezni, ahova főként szerelmespárok jártak autóval alkalmi légyottokra. Az asztalosműhelynek magasan voltak az ablakai, fel kellett állni a pallóra, ha ki akartál nézni. A műhelydolgozók, a kajakos fiúk és Kovács néni, az örökké kíváncsi gondnoknő is rendszeresen ott pipiskedett, nyomakodott, hogy minél jobban lássa a műsort. Egyszer aztán a fiúk galád tervet eszeltek ki, amikor Kovács néni a látványba belefeledkezve nyújtóztatta nyakát a szélső ablaknál, egy intésre egyszerre leugrottak a pallóról, szegény gondnokasszony meg csúnyán lebucskázott a műhelypadlóra.”

A Hátsó füves Budapest korábbi riportjai:

Hátsó füves-oldal

Hátsó füves Facebook

–