Hátsó füves Budapest: kényszerleszállás a Nagyszalonta utcában
A Malév SC kényszerleszállása a fellelhető statisztikák szerint az 1999–2000-es idény hez kapcsolódik, a nagypályás felnőttcsapat a Budapesti I. osztályban elért 10. hellyel vonta ki magát a forgalomból. Addigra több állami vállalat futballélete is földközelbe került már – éppen a Hátsó füves Budapest-sorozatban mutattuk be néhány hete az 1999-ben megszűnt Elektromos futball múltját –, a magyar repülősök szárnyalása azonban a bennfentesek visszaemlékezése szerint indokolatlanul hirtelen ért véget.
A Malévhoz kötődő futballközösség továbbélését biztosította a közelmúltig működő öregfiúkcsapat, a malévos életérzés pedig még ma sem fulladt ki, erre a legszebb példa a közelmúltban rendezett sportnap nosztalgiafocija. A június 13-án tartott Malév-sportnap apropója az egyesület alapításának 80. évfordulója volt, a helyszín pedig adta magát: az egykori legendás klubelnökről elnevezett Nagyszalonta utcai pálya, a XVIII. kerületi Vilmos Endre Sportcentrum.
A manapság a Városgazda Utánpótlás Akadémia edzés- és mérkőzéshelyszíneként szolgáló sportközpont füves és műfüves nagypályája minden igényt kielégít, nehéz ráismerni a helyszínre, ha a MASZOVLET (Magyar–Szovjet Polgári Légiforgalmi Rt.) Sportkör néven 1946-ban alapított egyesület kezdeti környezetéről olvasunk.
Forrásunk az Iváncsics Géza és Korga Katalin szerkesztésében megjelent, A Malév Sport Club 60 éves története című 2006-os kiadvány, amely így jellemzi a Szemeretelepi SzTE csapatától örökölt pályát: „Az első öltöző egy 3x3 méteres barakk volt, és a zuhanyozó egy 200 literes vashordó, vizét a nap melege fűtötte. A hazai mérkőzések mellett nagyon sok barátságos nemzetközi mérkőzés zajlott a Ferihegyre közlekedő külföldi légitársaságok csapataival, és a 70 es, 80-as években számos külföldi túrán, kupatalálkozón vettek részt a csapatok. A szakosztály utazási lehetőségei sok kitűnő – volt NB-s – labdarúgót vonzottak az első csapathoz.”
A repülőutak csáberejéről ejtünk még szót, ám a húsz éve megjelent klubtörténeti könyvből kiemelnénk egy beszédes fényképet Vilmos Endréről, az 1932-ben született sportvezetőről, a közlekedéstudományok kanditátusáról, a Malév gazdasági igazgatójáról, későbbi vezérigazgató-helyetteséről. A felvételen a régi földes pálya futballkapuját látjuk szemből, a háló mögül vállalati dolgozók családtagjai, gyermekei figyelnek, a kép jobb szélén zakós alak áll kicsit feszengve, a fókuszban pedig egy kopaszodó, pulóveres úr rúg éppen tizenegyest fényes bőrcipőjében, a kapus az ellenkező irányba mozdul, a labda a bal sarokba tart. A kötet képaláírása, betűhíven: „70-es évek. A ELNÖK gólt lő.”
Sokat számított a tekintély, a Malév-társadalom hierarchiájában összeértek a vállalati és a sportköri pozíciók, a játékosok körében azonban az 1990-es évekre már lazultak a kötődések a légitársasághoz, csak egy-két hírmondó maradt a csapatban a repülős dolgozók közül. Almási Jenő nevét megőrizte az emlékezet, a kilencvenes években a pályán kívül repülőgép-szerelőként öregbítette a vállalat hírét, a pályán pedig jobbhátvédként – itt sallangmentes stílusa révén a Bunkó becenevet érdemelte ki.
Nem a Malév alkalmazásában kereste a kenyérrevalót az egyesület egyik legnevesebb labdarúgója, az 1954-ben született Török József sem, aki a Budapesti Honvéd, az MTK-VM és a ZTE után 1985-től német csapatoknál, a Mannheimben, majd a Kasselben futballozott, mielőtt 1987-től elment levezetni a Malévba. Jól menő régiségkereskedése működött a Régi posta utcában, és miután nemet mondott az MTK-edző Verebes József hívására, úgy érezte, ideje felszállni a BLASZ I-es csapat fedélzetére. Sőt, néhány évvel később átült a pilótafülkébe, és az addigra már NB III-ba feljutott együttes edzője lett.
„Nekünk az utazás és a buli volt a lényeg, a csapattal bejártuk a fél világot – idézte fel a régi időket és a Malév-összetartás mozgatóját Török József egy Mátyás téri kávézóban. – Mentünk Faróba, Portugáliába a légitársaságok világbajnokságára, meg is nyertük, ott voltunk a vb-n Szardíniában is. Egyik évben önköltségi alapon elrepültünk San Diegóba, és kint játszottunk az FC Zürich első osztályú svájci csapatával. Helybeli barátom szervezte a szállást, a többire meg összedobtuk a pénzt, közös kasszán voltunk. Máskor sem jelentett gondot az ilyesmi, előfordult, hogy igazolni akartunk egy-egy tapasztaltabb játékost, és összeraktunk neki néhány ezer forintot prémiumra. Nálunk mindig baromi jó hangulat volt, az öltözőben a hűtőszekrény tele sörrel, és nagy élet volt a pálya mögötti étteremben, a Forfában is. Edzés után ott jöttünk össze, odaverődtek a kézilabdások, röplabdások is, söröztünk, biliárdoztunk. A helyet csapattársunk, Törpe, vagyis Szűcs Miki csinálta.”
A Forfa réges-régi, kopott reklámtáblája fellelhető még egy elhagyott ház kertjében, három-négy utcasarokra a Malév-pályától, a betűket éppen ki lehet silabizálni a belógó ágak között. A Forfa étterem és a Malév futballcsapatának kapcsolata a klublegendáriumban szétszálazhatatlan, a vendéglátóipari egységből számos világraszóló sztori indult, a szó szerinti értelemben is – de erről később. A repülősök csapatáról nem lehet írni anélkül, hogy ne térnénk ki a társaság sajátos világára, amelyet mindig is valamiféle exkluzivitás, kiváltságos légkör jellemzett.
„Az elnök, Ivancsics Géza nem igazán kedvelte a stílusunkat, és volt is a kritikájában igazság – mondta Török József. – Abban az időben valahogy úgy ért össze a társaság, hogy azonos gazdasági szinten voltunk. Nyugati kocsikkal jártunk, begördültünk edzésre, és ez egyeseknek csíphette a szemét. Lehet, hogy ezek a külsőségek nem voltak szimpatikusak, de a focit, azt megveszekedetten szerettük. Amikor nem volt szezon, az íjászpályára raktunk be két kaput, kimentünk egy-két órával előbb, felvertük a jeget, hogy tudjunk játszani, edzeni. Emlékszem, éppen Géza jött arra, és elismerően megjegyezte: »Ti tényleg szeretitek a focit.«”
A budapesti futballéletben a tehetősek klubjának számított a Malév, ez a visszaemlékezések és a fennmaradó cikkek egybecsengő véleménye alapján könnyen megállapítható.
„Nálunk játszani nagyon csábító volt annak, aki ezt megengedhette magának – fogalmazott a korábbi NB I-es hátvéd. – Hiába jutottunk hozzá olcsón a repülőjegyhez, azért az utazáshoz pénz kellett, szállást foglalni, a költségeket állni. Aki egy kicsit jobb módú volt, az engedhette meg magának, hogy odaigazoljon. Próbáltuk mi is segíteni azokat, akik jöttek fel az ifiből, kifizettük az útjaikat, támogattuk őket.”
Ahogyan az eddig leírtakból is kiviláglik, a malévos futballkarrier felbecsülhetetlen előnye a csapattagsággal járó utazási kedvezmény volt: a Malév által kibocsátott, a témához készített interjúink során bűvös kifejezésként emlegetett „identity card”. Ebben a tekintetben a rendszerváltás szele meg sem billentette a Malév SC világölelő szárnyait, igazolja ezt Kóczián György története is. A középpályás a népszerű sportújságíró, Németh Gyula edzette BKV Előrétől érkezett 1989 tava szán a Nagyszalonta utcába.
„A lényeg az volt, hogy nem pénzt adtak a játékosoknak, hanem identity kártyát, amellyel ugyanolyan kedvezményesen repülhettünk, mint a Malév-dolgozók – világított rá a kulcstényezőre korosztályának meghatározó játékosa, aki gyerekkorát a Klauzál tér környékén töltötte, olyan későbbi futballisták társaságában, mint Détári Lajos, Horváth Károly, Kökény Miklós, Vépi Péter vagy Fodor Imre. – Miután megérkeztem a Malévhez, egyből portugáliai túrával nyitottunk, de a számos utazás közül a legemlékezetesebb talán a Los Angeles-i marad. Ezek a csapat életének részei voltak. Elmesélek egy jellemző sztorit. Vége az edzésnek, ülünk a Forfában, fogynak az üdítők meg a sörök, aztán egyszer csak megkérdezi Török Józsi: nem megyünk ki Szalonikibe? Persze hogy igent mondtunk. Este 11-kor indult Ferihegyről a szaloniki járat, egyenesen a Forfából érkeztünk a géphez. Kiugrottunk Görögországba, ott volt egy ismerősünk, ő vitt minket bele az éjszakába, buzuki, kaja, pia, minden. Aztán felültünk a hajnali pesti járatra, reggelre már itthon voltunk.”
Rögtön hozzáteszi Kóczián György, hogy az efféle „olcsó” utazásokhoz is kellett jelentős önerő, a csapatból majdnem mindenki vállalkozóként dolgozott vagy olyan jól fizető munkahelyen, hogy megengedhette magának a kiruccanásokkal járó extra kiadásokat. Akadt, aki sportboltot vezetett, más autókkal kereskedett, beszélgetőtársunk éppen egy görög-magyar divatipari cég ruhakiegészítőit árulva üzletelt.
Sokat elmond a lehetőségekről, hogy amíg számos más együttesnél szigorúan a költséghatékony csapatbusz vitte a fiúkat az idegenbeli mérkőzésekre, a Malév-játékosok sok esetben saját személygépkocsikkal jártak oda is. Úgy is mondhatjuk, hogy a fapados utazás kedvezményeivel a leginkább azok élhettek, akik az életben egyébként a business class szintjéhez szoktak hozzá.
Ferihegy közelében, a híres Malév-pályán – hivatalosan Vilmos Endre Sportcentrumnál – találkozunk Mertz Ferenc korábbi szakosztályvezetővel, aki az 1970-es években került munkakapcsolatba a Malévval, az 1980-as években pedig már a sportegyesület elnökségi tagjaként is aktív része volt a klub működtetésében.
„A névadó elnök, Vilmos Endre bácsi vett fel a Malévhoz, vele haláláig jó viszonyt ápoltam. A közüzemi szolgáltatások, a víz, a villany, a gáz egészen a közelmúltig a repülőtérről érkezett, ami megkönnyítette a sporttelep fenntartását. Eredetileg földes futballpálya feküdt itt, esős időben igen sáros volt, az uszoda pedig víztározóként keletkezett. Én a Vecsési Állami Gazdaság agronómusának segítségével hozattam ide földgépeket, amelyek segítettek a pályát rendbe tenni, kiegyengetni, a parkolót kialakítani. Endre bácsi pedig annak idején megcsináltatta az uszodát, amellyel kapcsolatban nagy vitái voltak az országos sportvezetőkkel, ugyanis ő ragaszkodott ahhoz, hogy ez a vállalati dolgozóknak épüljön, ne pedig nemzetközi versenyek céljából, szabályos versenyméret szerint. Olyan nyomás nehezedett rá, hogy Buda István államtitkár személyesen járt itt, és húszmillió forintot ajánlott fel, ha versenyuszoda épül. Endre bácsi nemet mondott. Megépült a ma is álló készenléti ház is a hajózó személyzetnek, a pilótáknak, a stewardesseknek, akik minimális pénzért megszállhattak itt, a repülőtér közelében.”
Szót ejtünk az intenzív malévos sportélet színes részleteiről, a futballcsapat emlékezetes utazásairól Belfasttól Sevilláig, Athéntól Dublinig, Manchestertől Amszterdamig, a számos szakosztály működéséről, a kézilabdásokról, a röplabdásokról, az asztaliteniszezőkről, a gokartosokról, az íjászokról. A felnőtt labdarúgócsapat ezredfordulón bekövetkezett megszüntetésénél azonban megakad a történet sodra, a fordulatot Mertz Ferenc még ma is furcsállja: „Nem tudnám megmondani, miért lett vége a futballcsapatnak. Egy korabeli cikket elhoztam, ebből ki lehet hámozni valamit.”
A Nemzeti Sport 2000. február 13-án megjelent számának kissé már meggyűrt oldalát tartjuk a kezünkben, a „Küzdelem a túlélésért” című cikk így kezdődik: „Iváncsics Géza, a Malév Sport Club ügyvezető igazgatója bejelentette, hogy az LRI és a Malév Rt. vezetőségével egyeztetve úgy döntött, megszünteti az egyesület labdarúgó-szakosztályát. Az ügyvezető körlevélben tudatta az érintett labdarúgókkal, hogy június 30-tól szabadon, addig azonban csak átigazolási díj ellenében szerződhetnek más egyesületekbe.”
Radnai Balázs, a sportlap munkatársa idézi Iváncsics Gézát, aki a vállalat hatezer dolgozójának tömegsportigényével és a futballcsapat tagjainak hiányzó malévos kötődésével magyarázta döntését. Mertz Ferenc is megszólal a 26 évvel ezelőtti tudósításban, nem rejtve véka alá véleményét: „Nem értem, Iváncsics úr miért a szabadidősporttal magyarázza a szakosztály megszüntetését, amikor többször is szemtanúja voltam, hogy üvöltve zavarta el a vállalati dolgozókat az amúgy üresen álló futballpályáról.”
Érezhetően felkorbácsolt indulatok kísérték a 26 évvel ezelőtti fájdalmas fordulatot, a cikkben olvasottakhoz képest szinte idilli a mai kép: interjúnk idején éppen a Városgazda utánpótlás-játékosai edzettek a kitűnően előkészített pályán, miközben a háttérben sorra szálltak fel a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről induló gépek. Mert a Malév-pálya hangulatához hozzátartozik a repülők látványa, ahogyan időnként sajnos az is, amit Mertz Ferenc említ: ha felszállás során füstölni kezdett a hajtómű egy belerepülő madártól, a játék rendszerint megállt, a játékosok aggódva kémlelték az eget, követve a levegőben köröző járművet és a bekövetkező kényszerleszállást. A futballpályán úrrá lett feszült várakozás ilyenkor átértelmezte a Malév régi szlogenjét: „Odafenn, idelenn, ugyanaz a figyelem.”
Kapushalál a Malév-pályán
„Tragikus esemény történt augusztus 30-án, szerdán a Ferihegyi repülőtér közelében lévő MALÉV-labdarúgópályán, ahol a helyi csapat MNK-mérkőzést vívott az NB II-es Bp. Spartacusszal. A második félidő 18. percében egy MALÉV-akciót követően Staller Tamás, a szövetkezeti együttes 24 éves kapusa vetődve fogott egy lövést, majd az akció után a földön maradt” – olvasunk a Képes Újság 1978. szeptember 16-i beszámolójában a pályához kötődő halálesetről. Gyenes András cikkéből kiderül, a mellkasát eltaláló lövéstől heveny reflexes szívbénulást szenvedett a szerencsétlenül járó sportember, aki fiatal házas volt, várandós feleségét hagyta hátra. Ha valaki tud az özvegy vagy a gyermek további sorsáról, kérjük, jelentkezzen a hatsofuves2015 kukac gmail.com e-mail-címen!
A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:
A veszprémi Hátsó füves-kiállítás nyári kísérőprogramjai:
