Stoplinyomon két keréken: Balaton-felvidéki Hátsó füves-biciklitúra
„Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod” – jegyezte meg Albert Einstein, mi pedig a jeles gondolkodó útmutatását követve Balaton-felvidéki futballpályák környékén próbáltunk egyensúlyozni. Lét és nemlét határán, mondhatnánk, hiszen futballpálya az érintett mesebeli falvakban hol van, hol nincs, hol talán soha nem is volt. Vigántpetenden például, ahonnan a Művészetek Völgye keretében szervezett Hátsó füves-kerékpártúra indult, a nagypályára csak a legöregebbek emlékeznek már, a termelőszövetkezet ugyanis kíméletlenül felszántotta az 1970-es években feloszlott Vigántpetendi Sport Klub dicsőségének színterét. Játszani azonban valahol muszáj volt, így utóbb a gyümölcsös szélén alakítottak ki egy kispályát, „egérkapukat” tettek ki, ezekre vívták aztán évtizedeken át a szilaj búcsúi meccseket, a legendás Nősök–Nőtlenek derbiket.
Tehéncsorda legelészett lomhán a verőfényes nyári délelőttön, ottjártunkkor feldöntött rozsdás kapuk tanúskodtak hajdani futballcsatákról, egy lombos fa árnyékában a 27 éves jogász-futballista, Kandikó Levente adott számot az elmúlt évek fejlesztéseiről.
Megmutatta alkalmi biciklis társaságunknak a házilag varrt „kézműves” mezt, rajta a VPLK csapatnévvel (hogy a rövidítés utolsó két betűje Labdarúgó Kört vagy Labdarúgó Klubot jelöl-e, maga az újgenerációs kispályás együttes szervezője sem tudta eldönteni), megtudtuk, hogy a fiúk spontán ötlettől vezérelve szponzornevet a Manchester Unitedtől kölcsönöztek, és az akadémiafixált magyar futballvilág trendjeit követve alkoholos filccel ezt is ráírták a trikóra: „Nagy Sándor Akadémia”. S hogy kit tisztelhetünk a 221 lakosú település képzeletbeli akadémiájának rejtélyes névadójában? Lapozzuk csak fel a község futballtörténeti leírását! „A vigántpetendi klub legnagyobb játékosa Nagy Sándor (1927–2005) volt, akit egyszer meghívtak a világifjúsági találkozóra, a Népstadionba meghirdetett budapesti válogatóra, de az utolsó próbaedzést sajnos lekéste, mivel nem jött a busz.”
Néha ennyin múlt csupán egy pályafutás kibontakozása, az élet kilátásait pedig sokáig akár az a részlet is meghatározhatta, hogy az illetőt a Petőfi út innenső vagy túlsó oldalán tette-e le a gólya. A nemesi falunak számító, hagyományosan módos Vigánt és a küzdelmes mindennapjait évszázadokon át jobbágytelepülésként élő Petend (pontosabban Zalapetend) az idők során összenőtt, 1936-ban hivatalosan is egyesült. A növényzetben megbúvó határkő „V” és „P” felirata történelmi kincs, a később is ádáz riválisnak számító, kölyökcsapatok utcai háborúskodásában összefeszülő településrészek között az említett meredek utcácska jelenti a sorsválasztó bűvös határt. A „Dunát”, ahogy a helyiek fogalmaznak.
„Briccs, vándli, mezteleny” – vigántpetendi tekeszleng
Az efféle jelképes vonalakat gyakran újraértelmezi a történelem, anélkül, hogy bárki átrajzolná őket. A magaslaton emelkedő vigánti nemesi kúriától például valaha hársfákkal szegélyezett elegáns allé vezetett a park elterülő gyümölcsöséhez, a szocializmus évtizedei során aztán az úri kastélyépületből tsz-irodát, KISZ-klubot és falusi mozit alakítottak ki, a fasor lejtőjének végébe pedig prózai módon az említett futballütközeteknek helyet adó kispályát telepítették. Odafent, a KISZ-klub udvarán öldöklő tekemérkőzések folytak vasárnaponként, a gurítóvályú körül összesereglett a falu apraja-nagyja, a játékban résztvevő férfiak, a fillérekért bábut állító kölykök, a fák alatt kuncogó süldő lánykák és a körülöttük zsongó legények.
„Akkora szemmel lesték a lányokat, mint a Trabant-lámpa – mesélte nevetve Kandikó Zoltán, a fent nevezett ifjú VPLK-tag édesapja, széles mozdulatokkal szemléltetve a lendületbe jött játékosok vehemens lóbálását és golyóindítását. – Reggel megetették az emberek a tyúkokat, felmentek a misére, aztán irány kuglizni! Aki játszani akart, egy kis gödörbe elhelyezte a kétforintost, a végén meg az vitte a pénzt, aki megnyerte a három dobásból álló játszmát. »Állítsd, gyerek!« – harsogott Jancsi bácsi kiáltása, és már indult is valamelyik szorgos fiúcska a bábukhoz. Néha az öregek leszalajtottak a kocsmához egy-egy fiatalt, hogy némi jutalék fejében hozzanak fel a tekepályához egy láda Balatonit. Aki emlékszik rá, tanúsíthatja, milyen rettentően büdös volt az a sör, ráadásul itt többnyire meleg is. A gurításokra megvolt a helyi nyelvezet. Ha mindhárom bábut vitte az ütés, az volt a »briccs« (néha még a falu túlvége is visszhangzott a harcias »Briccs! « kiáltásoktól), ha az oldalfalnak csapódva kanyarodott vissza a járatába, azt »vándli«-nak nevezték, ha meg nem talált egyáltalán, így mondták: »mezteleny«. Mindenkinek megvolt a maga stílusa. Volt, aki úgy gondolta, meg kell ölni a bábut, úgy lökött, mintha a halálos ellenségét ütné ki. Akadt olyan is, aki előbb rituálisan megigazította a saját golyóit, mielőtt elgurította az igazit. A többiek meg aggódtak, nehogy egyszer összekeverje az eszközöket. Ha este vége volt a kuglizásnak, le a kocsmába, és kezdődött az úgynevezett nótaest, amelynek a nótázáshoz nem sok köze volt. A vécé nem működött, a cigifüstöt vágni lehetett, mindez kavarodott az olcsó sör, a füstölt szendvics és az izzadság szagával – az a levegő kitörölhetetlenül az orromban maradt.”
Minket viszont az erdő hűsítő lehelete csapott meg, amikor a tikkasztó hőségben aszalódó Vigántpetendet elhagyva beértünk a töredezett aszfaltúton a lombok közé, hogy aztán az erdei turistaúton kerekezzünk tovább a Hamuházi-forrás felé.
Valaha az itteni hamuból szappant állítottak elő, de találni a földön egykor „pattintós” tűzgyújtáshoz használt vulkáni kődarabokat is, az ösvényről letérve pedig megmászhattuk a régió egyik legöregebb, több mint kétszáz éves bükkfáját is. Mutatványunkat valamelyest megkönnyítette, hogy a fát sok-sok éve egy villámcsapás kettétörte.
Felkészült túravezetőnk Törő Balázs volt, a Laczkó Dezső Múzeum muzeológus-néprajzkutatója, a veszprémi Hátsó füves-kiállítás társkurátora, aki szakmai tapasztalataival már a 2024-es Balaton-felvidéki riportsorozatunkat és a tavalyi Bakonyi stoplinyomok című multimédiás terepmunkát is segítette. A mostani biciklitúrának a bakonyi barangolás ihlette a Király Nóra néprajzos-énekes által javasolt nevét, „Stoplinyomon két keréken”, amely valós jelentését az erdőkön túli kicsiny faluban, a ma már kevesebb mint száz lelket számláló Monoszlón nyerte el.
A félig-meddig zsákfaluban (mondjuk lyukas zsáknak), az Árpád-korban épült – évszázadok óta református – templomáról híres településen ugyanis végre előkerült a labda is. A 35 kilométeres távval és a majdnem 500 méter szintkülönbséggel a nap folyamán keményen megbirkózó tízéves vendég, Gergő hozta magával, némi játéklehetőségben bízva.
A spontán passzolgatásra természetesen a régóta elhagyott monoszlói futballpályán került sor, ahol kapunak már nyoma sem volt, csupán a mező közepén árválkodó, töredezett plasztikpalánkjával, lefittyedt gyűrűjével apokaliptikus díszletnek ható rozsdás kosárlabdaelem tanúskodott a település sportmúltjáról.
Na meg persze az idegenvezetőnk által előrántott, fotóantropológiai és néprajztudományi szemmel is szenzációs leletnek számító fénykép Monoszló 1940-es évekbeli labdarúgócsapatáról: a játékosok ünneplő ruhájukra, fehér ingükre, nyakkendőjükre húzták rá a futballdresszt, nyilvánvalóan valamiféle falusi ünnep alkalmával verődtek össze, búcsú, lakodalom, egyházi díszesemény apropóján netán. A futballtársaság összetartozóságának, közös identitásának, a helyi mikrotársadalomban betöltött megkülönböztetett szerepének szép jele önmagában az elhatározás, hogy a „civil” összejövetelt és a fényképész jelenlétét kihasználták a labdarúgók a monoszlói csapatfotográfia elkészítésére.
A költő szavaival: „Vadságában is kulturált, humanizált táj”
Északkelet felé vettük az irányt, felkerekeztünk a sárgálló legelők, kopár cserjések között az Árokfői templomrom felé vezető meredek úton (közben meg-megálltunk, hogy a nyeregben ülve az útszéli bokrok érett feketéslila szedrével frissítsük magunkat a delejes hőségben), aztán a hegyvonulat gerincéhez közeledve egyszer csak, mint valami látomás, kitárult előttünk a Nivegy-völgy panorámája, egy-egy kedves faluval, fehér templomtoronnyal, a háttérben a Balaton türkiz vízfoltjával.
Az 1942-ben született költő, Kodolányi Gyula szavainál szebben nehéz visszaadni a táj varázsát – csak az a kérdés, hogy jön ide a futball…
„El-elgondolkozunk ezen, aztán elfordulunk s elfelejtjük a dilemmát, a többi hasonlóval együtt, a Balaton tükrének igézetében, a balzsamos levegőben. Az angolkert szabadsága? Nem, inkább a pannon ligeteké, csalitos cserfaerdőké, ahol disznót makkoltattak kétszáz éve a híres kondások. Amilyeneket még sok helyen látni a Balaton-felvidéken, például Udvari és Akali között, az országút felett. Ezek az erdők nem magasak, sűrűek, nedvesek – hanem szárazak, ritkásak, régiesek, bár a bokrokon nem mindig könnyű átvergődni. Tisztelet, szeretet a táj, a pannon táj iránt: az ősgyep-foltok, a mandulafák, borókák, tölgyfák, a szőlő meg a fügefák ezt sugallják itt a kertben, ahová eljárnak a ligetes erdő kedvenc madarai is, a sárgarigók, szajkók, pintyek, csuszkák. A Balaton-felvidék, ez a különös pannon táj, kettős természetű. Vadságában is kulturált: az életforma, a jó élet művészete áll a középpontjában ennek az ősi és humanizált tájnak. Éjszakába csörgedező nevetések, könnyű boros diskurzusok a présházak előtt. De vannak mágikus és szakrális helyei is, ahol római, kelta, magyar istenségek laknak. Amivel azonosulsz itt, az nem nyers, érdes, hideg, hanem illatos, langymeleg, tápláló. Ez ölel körül ebben a tájban, könnyű érintéssel, finoman. Mint szerelmed, akit ez a táj nevelt.”
Centenáriumi kiállítás a nagyvázsonyi futballról
Halkan surrantak a kerekek, a Fenyves-hegy fennsíkján kanyargó széles ösvény szikkadt-kemény talaján szinte magától gurult a bicikli, a társaságra telepedő csend jelezte a növekvő fáradtságot. Volt alkalmunk eltűnődni Törő Balázs szavain, aki értő helytörténeti, tájrajzi bemutatót tartott a Nivegy-völgy falvairól, Szentantalfáról, Balatoncsicsóról, Szentjakabfáról, Óbudavárról és Tagyonról, külön kitérve a tájegység közös futballegyesületeként működő, Veszprém megyei I. osztályú Nivegy-völgy SE sajátos helyzetére.
A pálya a csodálatos fekvésű Szentantalfán terül el a település alatti völgyben, a helyi játékostoborzást azonban némiképp hátráltatja, hogy az itt élő népes nazarénus közösség tagjai vallási előírások miatt nem űzhetnek versenysportot, így nem is futballozhatnak.
Érdekesség, hogy a csapat életét hosszú évekig szolgáló legendás pályaszéli lakókocsi, a Nivegytigris-büfé leselejtezés után a veszprémi Hátsó füves-kiállításba került, és ma a Laczkó Dezső Múzeum épülete előtt, afféle utcai látványosságként megcsodálható, a Harmadik félidő bisztró kultúrestek során ki is nyit, visszanyerve eredeti funkcióját.
Nagyvázsonyba érve a Schumacher-háznál már igencsak időszerű volt kiállni a boxutcába, hamar elfogyott a kancsóból a szikvízzel felöntött bodzaszörp, amellyel kedves vendéglátóink fogadták a kánikulában hősiesen tekerő társaságot. A Bercsényi utca 21. alatt található, a sváb hagyományokat nevében is tükröző helytörténeti emlékhelyet minden falusi futballzarándoknak jó szívvel ajánljuk, hozzátéve, hogy érdemes mihamarabb programra tűzni a látogatást: szeptember 30-án bezár a témánk szempontjából meghatározó néznivaló.
A nagyvázsonyi labdarúgás történetét bemutató kamarakiállításról van szó, amely a leventemozgalom intenzív időszakában, 1926-ban verbuvált falusi csapat kalandos évtizedeit követi nyomon tárgyak, fényképek, emlékezetes epizódok segítségével. A sporttörténeti értékű mezek, megfakult meccsfelvételek között felbukkant egy újabb keletű, kétezertízes évekből származó névsor is, amely a falusi futballhumorból ízelítőt adva a csapattagokat mutatja egy-egy jellemző tulajdonsággal. Például: „Henn nem tapad a kesztyűm Dávid”, „Fiszter magasban is faragok László”, „Szokoli Petőfi Színház Ádám” vagy „Csányi nem a Sándor hanem Richárd”. És még mondja valaki, hogy a falusi futball nem MLSZ-elnöki szint…
A centenáriumi gyűjtemény szíve-lelke, megalkotója nem más, mint a túránk elején, Vigántpetenden megismert Kandikó Levente. A Veszprém megyei III. osztályú, jobbára huszonéves fiatalokra épülő Nagyvázsonyi Kinizsi TE játékosa varázsütésre itt is felbukkant, elmélyült tárlatvezetést tartott, kitérve többek között Hock József lenyűgöző füzeteire: „Hirdetést tettünk közzé, megkérve mindenkit, hogy akinek van valamilyen tárgyi emléke a nagyvázsonyi labdarúgásról, az juttassa el hozzánk. Megkaptuk Hock József szezonról szezonra, sőt mérkőzésről mérkőzésre vezetett csapatnaplóját is, amely az 1960-as évektől az 1990-es évekig követte nyomon az együttes életét.”
A falu felső peremén elnyúló, szebb napokat látott, leharcolt állapotban lévő nagyvázsonyi nagypályánál mondtunk búcsút túránk másodlagos témájának, a futballnak, és összpontosítottunk innentől immár kizárólag az elsőre, a biciklizésre. A vigántpetendi célba érésig hátralévő hét kilométer kaptatóin volt alkalmunk elgondolkodni azon, hogy amikor a nagyvázsonyi pályát kritizáljuk, tulajdonképpen eléggé méltánytalanok vagyunk.
Hiszen ha igaz is, hogy ráférne a sporttelepre némi plusz törődés, valójában örülnünk kellene a puszta ténynek, hogy létezik, mi több, Magyarország száz meg száz elhagyott falusi játékterével ellentétben állandó használatban van.
Stílszerű hasonlattal a nagyvázsonyiak helyzete emlékeztet a régi biciklis vicc főszereplőjére:
„Paraszt bácsi biciklizik, megállítja a rendőr.
– Uram, meg kell bírságoljam, mert ittasan kerékpározik, nincs lámpája, laza a kormánya… Négyezer forint a büntetése.
Erre elkezd nevetni a paraszt. A rendőr nem bírja szó nélkül, és megkérdi:
– Hát most meg mit nevet?
– Mögöttem jön a Sanyi, de neki még biciklije sincs, ő mit fog fizetni…”
