Hátsó füves Budapest: 33 FC – a magyar Wrexham-sztori
A magyar Wrexham-sztori íródik a Sujtás utcában – szokás mondani a 33 FC formabontó kezdeményezéséről, amely a sporttörténelmi előzményeket tekintve a legkevésbé sem formabontó: a Blasz IV-ben, vagyis a budapesti negyedosztályban szereplő egyesület éppen azt próbálja megjeleníteni, ami az amatőr futballvilágban évtizedekig magától értetődő volt. Karakteres klubszellem, emberközeli légkör, természetes elkötelezettség – vissza a régi idők focijához!
Vagyis a Régi idők focijához! A Sándor Pál-féle 1973-as filmklasszikus emblematikus hősének, Minarik Edének elveszett paradicsomához, ahol sokszor göröngyös a hátsó füves, munkából esnek be kezdésre a játékosok, zsíros kenyér a meccs utáni jutalom, de az öltöző láthatatlan köteléke minden nehézségnél erősebb láncolat. Ahogyan Ottlik Géza írta Iskola a határon című regényének alkalmi futballtársaságáról: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törekvésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”
Minarik Ede nem csak mozihős volt
Tudták, hogy Minarik Ede nem csupán a filmvásznon élt? Hús-vér változatát Faragó Lajosnak hívták, becenevén Lojának, az 1920-as években a 33 FC fáradhatatlan intézőjeként segített életben tartani a gárdát, amelyről Mándy Iván író így beszélt az 1984-es sportkönyvkiállítás megnyitóján: „Meglepő módon – mert én, ugye, Pesten, a Tisza Kálmán téren nőttem fel, és Buda olyan volt, mintha külföldre utaztam volna –, egy kis budai csapatnak drukkoltam, a Hariháromnak. Ez egy szerencsétlen csapat volt. Mindig életveszélyben forgott, tehát mindig a kiesés szélén. Borzasztó szegény csapat volt.”
Borzasztó szegény, ám az „igazi Minarik Ede” személyében mégis a magyar futballfolklór legromantikusabb figuráját adta az utókornak. Köszönhetően egyébként éppen Mándy Ivánnak, aki a Régi idők focija forgatókönyvét ihlető filmnovellájában moziszerűvé varázsolta A pálya szélén című regényében még Csempe-Pempe néven szereplő különös alakot, a 33 FC mindenesének valóságból kiemelt személyét. Egyre kevesebben bár, de eldugott pályák szélén, falusi csapatoknál, külvárosi kis kluboknál ma is léteznek még Minarik Edék. A „Harihárom” Minarik Edéjét például Apjok Gergőnek hívják. Igazi huszonegyedik századi futballszervező, a filmes szakmában és a modern médiában mozog, játékosait zsíros deszka helyett – szponzori kapcsolatai révén – Smash Burgerrel és Iron Man dezodorral jutalmazza. Hónapok óta forog egy dokumentumfilm is a kortárs Csabagyöngye mindennapjairól, a klubnál azonban egyelőre nem merik dokumentumfilmnek mondani a dolgot, rejtélyesen „projektnek” hívják – ki tudja, merre kanyarodik a történet.
„Ahhoz, hogy 33-sztoriról beszélhessünk, előbb meg kell születnie a sztorinak. Ezt most még javában írja az élet…” – mondta Apjok Gergely, aki nem tudja és nem is akarja különválasztani a tavaly indított kezdeményezés sportszakmai és médiaoldalát. Távoli mintaként ott az említett Wrexham-sztori, a Welcome to Wrexham című amerikai dokusorozat, amely az angliai ötödosztályból induló walesi futballklub, a másodosztályig kapaszkodó Wrexham AFC hihetetlen útját követi nyomon, a kisvárosi félamatőr futballviszonyok nyers valójára építve. A földrajzi, kulturális és egyéb különbségek mellett van egy alapvető eltérés a világhírű brit történethez képest: a Sujtás utcában nem fél-, de szinte teljes amatörizmus honol. A szinte kitétel is fontos, hiszen tudjuk, bármily szép és nemes a misszió, még egy budapesti negyedosztályú klub működtetése sem úszható meg jelentős költségek nélkül.
A Hadikban még habos kávé volt a prémium
De miért a Sujtás utca a hazai pálya? A hagyományos miliőt, füves terepet biztosító Gázgyár-pálya, a Hátsó füves Budapest korábbi részében bemutatott Gázművek régi bázisa igazodik egyszerű díszleteivel a 33 FC arculatához. Emellett azonban akad egy halvány sporttörténeti kapcsolódás is, ugyanis a jellemzően alkalmi otthonokban játszó, folyton költöző elődklub alapvetően budai gyökerű volt, és kalandos évtizedei során megfordult Óbudán is. Itt kell kitérnünk röviden az egyesület történeti előzményeire, amelyeket Jakus Barnabás kollégánk kitűnően összefoglalt Budai barátok otthontalan csapata című áprilisi cikkében: a 33 FC-t 1900-ban gründolta harminchárom budai futballkedvelő, egy évvel később ott volt a Magyar Labdarúgók Szövetsége alapító klubjai között, a sportág fejlődésében a profi–amatőr szétválással mérföldkövet jelentő 1926-os év az egyesület életében törést hozott. Az amatőr gondolathoz ragaszkodó „harihármasok” nem vállaltak eszmei közösséget a belőlük kivált profi együttessel, a Budai 33-mal, amely utóbb Budai 11 néven folytatta szereplését az élvonalban.
Ebből a vitákkal terhelt időszakból, 1929 áprilisából maradt fenn Az Est tanulságos cikke, amely a profizmus viszonylagosságára és az újjászületett csapat belső küzdelmeire is rávilágít: „– »Tempó Hari«! »Tempó Hari«! – zúg, morajlik a tribün, amelynek közönségét egyetlen lelkes táborrá olvasztja össze a létükért harcoló budaiak küzdelme. Három év óta élet-halál harcot folytat az 1. osztályban való bennmaradásáért. Ez a verejtékes, idegeket ölő és gyötrelmekkel teljes küzdelem nem tudta megölni e kisded társaság lobogó lelkesedését. Másnak, mint társaságnak, aligha lehet nevezni őket, mert nincs több tagjuk, mint ahány játékosuk, de van egy-két hasonló erényekkel megáldott vezetőjük és sok ezer és ezer főnyi közönségük, amely évek óta erkölcsi közösségben él velük. A csapat és annak szelleme sem tudja megtagadni budai mivoltát. Törzstanyájukon, a Hadik-kávéházban a 15 játékos mindig együtt található két vezetőjével: Barna Sándorral, »Sanyi bácsival«, és Szende Bélával, »Béla bácsival«. Ők ketten a család fejei, játékosaik atyjuknak tekintik és vakon követik őket. Ebben a baráti vagy helyesebben családi körben ismerik a professzionalizmust, de nem ismerik a munkaadó és az alkalmazott viszonyát. A játékosok mindenről tudnak és a kölcsönös bizalom elvén épül föl egész gazdálkodásuk.”
A Hadik kávéház tehát biztos pont maradt, azok a romlatlan idők azonban már elmúltak, amikor meccs után még nem kikészített boríték, hanem habos kávé volt a játékosok prémiuma. Az eredeti törzshely a klubtörténeti emlékezet szerint a Szent Gellért tér oldalában, a mai Szeged Vendéglő alagsori helyiségében működött. Innen költözhetett tovább a társaság a Gárdonyi tér legendás kávéházába, a Hadikba, ahol hajdan a futballistákkal szomszédos asztalnál Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső tornásztatta a másik elméjét furfangos nyelvi feladványokkal.
Több mint futball: szellemi küldetés
Ha Karinthy és Kosztolányi csak múlt homályába vesző presszótársként él a klubtörténelemben, a szellemi élet néhány jeles képviselője ma is aktívan kötődik a 33 FC-hez. Felbukkan a lelátón mások mellett Baksa-Soós Attila író-költő-zenész, Eke Angéla színész vagy Szőke Dániel humorista, a csapat az őszi-téli hónapokra színház-, mozi- és múzeumlátogatást is tervez. A klubkultusz teremtésének részeként a mérkőzésekre nyomtatott programfüzetek készülnek, az elmúlt évben pedig gyakorlattá vált, hogy a sportújságíróként is ismert Fehér György edző vezette együttes hétköznapjai rendre kilépnek a szabadidősport szokott keretei közül.
Hasonló törekvés jellemezte a szintén egy régen kimúlt csapat, az egykor a szegény ember MTK-jának csúfolt ősklub szellemiségét újraépítő BAK világát is. A Respect FC-ből átalakított, Molnár Bertalan vezette „új BAK” az elmúlt években tudatosan nyitott a rokon angliai szellemi áramlatok felé: az egykori BAK-játékos Egri-Erbstein Ernő életrajzírója, Dominic Bliss révén együttműködésre lépett a londoni ősamatőr mintaegyesülettel, a Corinthian-Casuals csapatával, sőt, meghonosította a manapság is futó Egri-Erbstein-kupát. Az alternatív útkeresés is jelzi, hogy van igény szakítani a kortrenddel, a rohanó élet darálásában éppen szellemi-közösségi töltését elveszítő futballélettel, és nyitni a markáns identitást, összetartozást, egyediséget kínáló klubfelfogás felé. A 33 FC víziója éppen erre az értékmentő és újrateremtő ösztönre épül, az pedig szinte természetes, hogy Apjok Gergővel minderről – a hagyományokat szem előtt tartva – a Hadik kávéházban beszélgettünk.
„Mi nem pénzért focizunk – rögzítette a klub vezetője, aki a hidegkúti futball szervezőjeként épült be a budapesti labdarúgásba, amatőr szinten maga is lelkes játékos, családi háttere azonban a téli sportokhoz köti: édesanyja Apjok Ildikó 17-szeres magyar bajnok alpesi síelő, édesapja Kovács Barnabás, a síválogatott 2017-ben elhunyt korábbi szövetségi kapitánya. – Engem a futball húzott be Hidegkúton. Tavaly, a 33 FC alapításának 125. évfordulóján kezdtük újraépíteni az egy éve szünetelő csapatot, ami nem volt könnyű feladat. Nyáron nulla fővel indultunk, szeptemberre viszont lettünk már huszonheten. Minden héten azt próbálom tudatosítani a fiúkban, hogy ez egy nagy múltú klub, amely segített lerakni a magyar futball alapját. A futball szeretete meghatározta a klub gondolkodását, amely így jellemezhető: küzdeni, komolyan venni a feladatot, de a hétköznapok embereivel, a mindennapok ügyes-bajos dolgai mellett érni el az eredményeket. Célunk, hogy kivonzzuk a meccsre az érdeklődőket, olyan futballélményt nyújtsunk a sajátos körítéssel, a családias légkörrel, amelyet az ember máshol nem kap meg.”
Mit is mondhatnánk? Kinek kell a Wrexham, ha itt van nekünk a 33 FC?!
A 33 FC mítoszához keresve sem találhatnánk alkalmasabb mitológiai főalakot Zsák Károlynál (1895–1944), a klubhűség mintaképénél, a 30-szoros válogatott kapusnál, akinek Farkasréti temetőben található sírkövén ma is megcsodálható szeretett egyesületének zászlaja, valamint a magától értetődő egyszerűséggel felvésett titulus: „Minden idők legjobb labdarúgó kapusa.”
Népmesei hős volt, akinek figuráját a kor jeles sportújságírója, Kléber Gábor így ragadta meg: „Nem lehet elfelejteni, amikor pompás alakja csapatának, a budai 33 FC-nek élén a játékoskijárónál megjelent, és gyors futással rohant a pályára. Mindig élénk színű, fehér vagy sárga meleg ujjasban védett, legfeljebb egy kis fekete sáv húzódott meg a fehér mezen. A legnagyobb melegben is sapkában és kesztyűben állt a kapuban.”  Ő maga így magyarázta eltéphetetlen kapcsolódását a 33 FC-hez: „Vannak játékosok, akik azért igyekeznek nagy egyesületbe, mert így könnyebben kerülnek a válogatottba. Nekem erre nincsen szükségem, mert elég gyakran húzom magamra a válogatottak mezét. Soha nem tudom elhagyni őket, a fiúkat, a barátaimat, hiszen innen vagyunk mind, a Márvány utcából, a Mozdony utcából, a Mészáros utcából, az Alkotás utcából, a Krisztinából.”
A Zsák Károly-jelenség legszebb megfogalmazása alighanem a legnagyobb Harihárom-szurkoló, Mándy Iván tollából származik: „Nos hát, ez az ember végig ebben a kis csapatban védett. Hogy ez neki mit jelentett? Anyagilag semmit, miután az egész csapat nem létezett anyagilag. De ő mindig megmaradt ennél a csapatnál, soha más csapatba át nem ment. (…) Hát ez az ember nekem az örök példaképem. És ha azt a szót mondják, hogy hazafiság, akkor én valahogy mindig beleérzem ezt az embert és ezt a kis csapatot.” |
 Felbecsülhetetlen sporttörténeti értékű kinccsel érkezett a Hadik kávéházba Kelényi Gábor, a 33 FC csapatának XXI. századi – első – feltámasztásában kulcsszerepet játszó ügyvéd: egy első világháborúból megmaradt, oroszországi hadifogolytáborból hazahozott klubérmével. Miként a Nemzeti Sport 2018. február 17-i és február 24-i számában közölt tematikus cikkeinkben (Örök reményfutam; Szibéria csillagai) részletesen szóltunk róla, a krasznojarszki tiszti fogolytáborban élénk sportélet bontakozott ki, és a fogvatartottak kedvelt otthoni csapataik újraformálásával igyekeztek megidézni a hátrahagyott békebeli futballvilágot. Így született meg 1916 tavaszán a 33 FC szibériai változata, amely idővel saját pályát is kialakított a tábor területén, ahol rendszeresen megmérkőzött a magyar és más országbeli foglyok képzelt klubidentitással felvértezett együtteseivel.
Ami pedig a 68 éves jogász kötődését illeti: amikor 2011-ben megkeresték az akkori NB II-es Százhalombatta szélnek eresztett és időközben a BLASZ csapataiba felszívódó ifijátékosai, hogy segítsen nekik saját egyesületet alapítani, Kelényi Gábornak egy feltétele volt. „Mondtam nekik, hogy nagyon szívesen felkarolom az ügyet, de volna egy kérésem. Mivel az Alberttől Zsákig című könyv hatására gyermekkorom óta a 33 FC rajongója vagyok, érzelmileg kapcsolódom a pálya nélküli csapat történetéhez, a folyton bolyongó, a Wanderers- vagy Rovers-klubok romantikus hagyományához, szeretném, ha ezt a letűnt budai együttest élesztenénk fel.”
Így született újjá tizenöt éve az 1949-ben feloszlott 33 FC, amelynek első modern kori időszaka 2024 nyarán lezárult, egy évvel később azonban érkezett az Apjok Gergő vezette új nemzedék, és innen a történet újabb fejezete kezdődött már. A folytonosságot pedig Kelényi Gábor személye is garantálja, aki jelenleg a klub 33 tagú elnökségének tagja, tiszteletbeli elnöke. |
 A 33 FC kispályás csapata mérkőzik meg a Zalai Főnix együttesével a Hátsó füves-teremfocin december 20-án, a veszprémi Március 15. úti csarnokban. A gálameccs része lesz a december 19-én és 20-án rendezendő jótékonysági Focimbi-fesztiválnak, amellyel a szervezők a veszprémi kórház gyermekosztályát támogatják. Az alkalom egybeesik a Laczkó Dezső Múzeumban látogatható, a falusi futball társadalmi környezetét bemutató Hátsó füves-kiállítás zárásával; a korábban a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület Év kiállítása-díjával elismert tárlat december 20-ig tart nyitva. |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 17-i lapszámában jelent meg.)
A Hátsó füves Budapest eddig megjelent riportjai:
Gamma (Nyilasi Tibor kelenföldi világa)
Hátsó füves-elérhetőségek:
A veszprémi Hátsó füves-kiállítás következő kísérőprogramja:
Október 25., vasárnap, 9.30: Futballtörténeti séta Veszprémben