Hátsó füves futballmentő túra: feledni mát és holnapot
Segélykiáltással felérő, fájdalmasan őszinte és ma is érvényes üzenettel szolgáló levelet küldött a Nemzeti Sport szerkesztőségének Bodrogkisfaludról 1932 júliusában Mészáros Ferenc községi tanító. Amit a keresetlen szavakból kiolvasni, pótolhatatlan helyzetjelentés a két világháború között kibontakozó falusi labdarúgás viszonyairól, hétköznapi nehézségeiről, tiszta lelkületéről. Egyszersmind éles vélemény arról az azóta is korszakról korszakra öröklődő aránytalanságról, amely a sportágban tapasztalható a városokra és a „világvégi” kistelepülésekre jutó figyelem között. De miről is panaszkodott Mészáros tanító úr?
„Igen tisztelt Főszerkesztő úr! A világ vajúdik. A politikai események percről-percre változó forgatagában csak a testet-lelket nemesítő sport őrzi azt a szoros kapcsolatot, amely emberré teszi az embert, felebaráttá az ellenséget. A világválság nyomasztó súlya alatt görnyed a világ, napról-napra kisebb lesz a kenyér, ami asztalunkra kerül, kopottabb a mez, ami testünket fedi. És, hogy élünk, hogy van életkedvünk, azt a sport mindent feledtető lelkesítő hatásának tudjuk be. A pályán feledve van kenyérgond, feledve hivatali gond, feledve ruhátlanság. Játékos és néző egy-egy délutánra elfeledkezik a máról, a holnapról, a szombatról, a munkanélküliségről, azon a délután emberi módon él.”
Magyar bajnok is játszott a Zempléni Főnixben
A játék szellemi demokráciája, hétköznapi sárdagasztástól független légköre, lélekemelő csodája, társadalmi, világnézeti, anyagi különbségeket semmissé tevő varázslata ma is tetten érhető. Talán a fényes stadionok drága szektoraiból kevésbé érzékelhető – a sztárok világa másfajta szórakoztatást kínál –, a futballpiramis alján azonban ma is élnek a természetes kötődések, a láthatatlan kis csapatoknál a meccs még mindig segít elfeledkezni „a máról, a holnapról”. A magyar amatőr labdarúgás hajszálgyökerei makacsul keresik a táptalajt, csak a mai szárazságos időkben sok helyen nem találják.
Elmondható ez Bodrogkisfaludról, a Tokajtól puskalövésnyire fekvő 740 lelkes faluról, ahol a helyi csapat már több mint egy évtizede feloszlott, az esőhiánytól szikkadt, kissé göröngyös, elhagyott pálya hosszú ideig várta a feltámadást. Aztán jött a Zempléni Főnix, élén Ringer István csapatkapitánnyal, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatójával, soraiban Holczer Ádám korábbi magyar bajnok Ferencváros-kapussal, Sajó László költővel, publicistával, Orosz Zsolttal, a Futballkutató blog szerkesztőjével, hogy a Hátsó füves futballmentő túra keretei között ismét életet vigyen a sporttelepre, megmérkőzzön az újra összeálló Bodrog-parti csapattal.
A nehézségek, objektív akadályok megmaradnak persze, mert lehet feledni a mát és a holnapot, a holnapután attól még ugyanúgy elérkezik. Vagyis csak illúzió volna, ami a pályán történik? Nem mondhatjuk, hiszen a Bodrogkisfalud–Zempléni Főnix mérkőzés alkalmából összesereglett több mint száz néző, gyermek, idős, fiatal, asszony és férfi valóságos ösztönzést, szabadságélményt, kiszakadást talált a meccsben, amely a nap végére hol óvatosabb, hol bátrabb tervezgetésre, álmodozásra is okot adott újjászerveződésről, szép jövőről. Valamiről, ami ha csak nyomokban is, de idézi a Mészáros tanító úr levelében leírt valamikori paradicsomi időket.
„Amikor az ország szívében nyári pihenőjét tartja a futball, ugyanakkor az ország apró faluiban virgonc kedélyű parasztfiúk kergetik a labdát napestig. A végvidék egyik kis községéből kelt jelen levelem, ahol 2–3 csapatra való játékos, 12–30 éves korig űzi nemes sportját. Vasárnap délután pedig megindul a környék községeinek vetélkedése hangos, lelkes biztatások közepette. A győztesek hangos nótája veri fel a községek utcáit s könnyes szemű öreg nénikék ölelik keblükre győztes fiaikat. Ez a legszebb, legnagyobb jutalom, amit futballista elérhet.”
Nem a mez hiányzik, hanem az ember
A levelet a sportlap 94 évvel ezelőtt „Amiről az MLSZ mindeddig megfeledkezett” címmel közölt cikkbe ágyazta, és vitriolos hangvételű kommentárral egészítette ki: „Nem tudjuk, a mai sanyarú viszonyok között lesz-e valami eredménye ennek a kedves, mégis oly keserű kérésnek. Talán akad valaki az országban, aki megsajnálja a bodrogkisfaludi gyerekeket, aki meghallgatja a sportért rajongó falu vezetőinek kérését. Arra azonban nagyon jó ez a levél, hogy az MLSZ-t figyelmeztesse. Figyelmeztesse arra, hogy amikor a futball sorvadásáról beszélnek, amikor a futball utánpótlásának lehetetlenségét emlegetik, milyen utak és módok nyílnak a futball népszerűsítésére, terjesztésére. Az MLSZ-nek már réges-régen meg kellett volna találnia a módját, hogy a legeldugottabb falu fiatalságát is az egyetemes futball értékévé tegye.”
Azóta sok víz lefolyt a Bodrogon, a futballszövetség köreiben is jónéhányan keresik a módját annak, hogy miként lehetne korunk igényeihez, változásaihoz igazodva életben tartani a kistelepülések futballéletét. Ezeken a hasábokon is szó esett már ígéretes kezdeményezésekről, példaértékű erőfeszítésekről Tóth Márton Békés megyei kispályás missziójától kezdve a Schneider Béla által kezdett Fejér megyei alternatív sorozaton keresztül a Bogyay Zoltán pécsi igazgató szívügyének tekintett baranyai tornákig. A teendő már nem ott van, ahol 1932-ben: nem a mez hiányzik, hanem az ember, aki a mezt magára öltse. És ez összehasonlíthatatlanul nagyobb kihívás…
„Mi, akik jegyzőkkel, papokkal együtt örömmel nézzük neveltjeink munkáját, ugyanakkor fájó érzés üt át rajtunk, látva meztelenségüket – olvassuk a régi pedagógus levelének záró gondolatait. – A környező jobb módú községek játékosai mind egyforma mezben, harisnyában állanak ki a pályára, míg mi »civilben«. És most rukkolok ki azzal, ami levélírásra késztet. A Nemzeti Sporton keresztül kérem meg a futballegyleteket, segítsenek falunk futballistáin. Tudom, hogy a futball a sír szélén áll és minden csapatnál megindult a nagy leépítés, de mi bízunk mégis, hogy akciónk sikerülhet, akad egy-két megértő sportvezér, aki megérzi, mekkora jelentősége van annak a futballrajongásnak, mely a mi fiainkban él. A budapesti csapatok bizonyára rendelkeznek oly elhasznált cipővel, harisnyával, inggel stb.-vel, melyeket ők már nem igen használnak, nekünk pedig soha el nem múló nagy örömet biztosítanának. Elfogadunk minden színű inget, amelyet mi kimosva, megvarrva befestenénk, cipőt, melyet összefoldozgatnánk. Tokaj–Hegyalja népe a borkivitel megszűnte óta temető benyomását kelti, lehorgasztott fejű bús magyarok róják az utcák porát, hadd szerezzünk nekik örömet, fiaikban, akik a magyar jövő letéteményesei. Az összegyűjtés, csomagolás és szállítással járó költségeket utánvételezni szíveskedjék. Bodrogkisfalud, 1932. július 25. Maradtam igaz tisztelettel: Mészáros Ferenc tanító.”
Mi pedig a magunk szerény eszközeivel sem tehetünk egyebet, mint amit annak idején a bodrogkisfaludi szószóló, „a Nemzeti Sporton keresztül kérjük, segítsenek a falu futballistáin”. Nem csak Bodrogkisfaludon, hanem mindenütt, ahol csupán némi szervezői szándék, önzetlenség, összefogás hiányzik ahhoz, hogy újra visszanyerje a település azt a közösségi fórumot, amely évtizedekig a hétvégék ünnepi mozzanatát kínálta: a helyi futballmeccset.
A templomtorony vigyázza a pályát
Miközben a résztvevők már a kitűnő házi lángost fogyasztották a lefújás után, az alkalmi labdarúgás-történeti tárlat mellett alapos helyi sporttörténeti beszédben emlékezett meg az eltelt évtizedekről, így a környék községeinek összeállásából született Bodrog SE időszakáról Gallowich József. „Nekünk a játék az életünk volt, így szinte magától nőtt ki minden településen három-négy kiemelkedő tehetség” – hangzott vallomása, majd felidézte a csapatvezető, Huber Lajos legendás taktikai parancsát: „Védők előre, csatárok hátra!”
Az említett elnök-szakvezető személye a másik mikrofont ragadó szószóló, Hegedűs János történeteiben is felbukkant: „Huber Lajos elnökünk megkereste az 1960-as években Vashegyi Pali bácsit, a hegyközség elnökét, hogy adjon a kapufához faanyagot az erdőből. Nem kellett sokat kérlelnie, amaz kitépett egy lapot kockás füzetéből, és azonnal ráírta: »Engedélyezem, hogy a csapat tagjai két futballkapuhoz elegendő faanyagot az erdőből társadalmi munkában kitermeljenek.« Hát, így lettek kapuink. Évtizedekig azokat használtuk, a végén már majdnem meg kellett karózni a kapufát, mert félő volt, hogy kidől, ha nekitámaszkodik a kapus.”
A pályaépítés és a kapuállítás feltűnt Orosz Zsolt futballtörténész írásában is, amely mélyreható társadalmi-helytörténeti elemzést kínált a bodrogkisfaludi labdarúgás krónikájához kapcsolódóan. „A helyi ifjúság dacos sürgetése és a kényszerű pályahiány végül mozgásba hozta a hivatali döntéseket. A tanácsi segítségnek és a lakosság összefogásának köszönhetően a Szent Anna katolikus templom mögötti rendezetlen területet rohammunkában alkalmassá tették a játékra, így a helyi labdarúgás történetének legfontosabb mérföldköveként 1965-ben hivatalosan is megalakulhatott a község önálló sportegyesülete.”
Közvetlenül templom oldalában fekvő futballpályával másutt még nem találkoztunk Magyarországon, így olyan színes epizódokkal sem, amelyeket ezen a helyen a furcsa együttélés szült; előfordult például, hogy meccs közben az egyetlen labdát felrúgták a templomtetőre, az megült a villámhárító keresztbe végigfutó huzalján, így valakinek muszáj volt felkapaszkodnia az égi magasságokba, különben nem lett volna mivel játszani.
Most inkább az a kérdés errefelé, hogy van-e, lesz-e kivel játszani. Mindenesetre a legszebb áldás már elhangzott a nap végén egy sokat látott bodrogkisfaludi veterán szájából: „Remélem, a templomtorony rajta tartja a szemét a futballpályán, vigyáz rá, és nem hagyja elveszni…”
A volt Fradi-kapus meglepő élményei
Jó szívvel állt az országos közösségi kezdeményezés mellé Holczer Ádám, a Ferencváros korábbi magyar bajnok kapusa, a Soroksár sportvezetője, aki családi kirándulást szervezett a bodrogkisfaludi utazás köré. A Zempléni Főnix színeiben előbb a kapuban, majd a mezőnyben erősítette a vándoregyüttest és járult hozzá 3–2-es győzelméhez. A falusi pályán alkalma nyílt egy csapatban játszani fiával, Leventével, a találkozó hajrájában pedig a szépirodalom szerelmese kis híján gólpasszt adott Sajó László költőnek, a Főnix 70 éves csatárának.
„Nagyon jól éreztem magam, hálás vagyok a bodrogkisfaludi meghívásért – mondta a televíziós szakkommentátorként is ismert sportember. – Bevallom férfiasan, a körülmények kissé megleptek. Különös azzal szembesülni, hogy vannak települések, ahol ilyen pálya jut a helyieknek, még akkor is, ha a csapat jó ideje nem működik. Ha egyszer-egyszer, mondjuk a Magyar Kupában a legjobb hatvannégy között idegenben elvetődtünk hasonló helyszínekre a Fradival, eszünkbe jutott a régi mondás: »Na, itt még a kutyák bokáját is be kell fáslizni!« Amit itt látunk, nagyon közel van a futball eredetéhez, gyökereihez, és nagyon távol van attól, amit én az elmúlt húsz évben csináltam. Nem vagyok vak, tudom, milyen különbségek tapasztalhatók az országban, de személyesen átélni, hogy az egyszerű öltözővel, szerény pályakörülményekkel ez ugyanaz a játék, mint amit a stadionokban űznek, mégiscsak meghökkentő. Mindamellett csodálatos volt megtapasztalni, hogy a foci szeretete idehoz harminc-negyven férfit, játszunk egymás ellen, nagyszerű közönség előtt. Boldog vagyok, hogy eljutottam ide. Felemelő, hogy ennek a közösségnek része lehettem, és nekem külön is fontos volt, hogy spontán ötlettől vezérelve hétéves fiam, Levi is beállhatott a Zempléni Főnixbe.”
Polgármesteri ígéret: „Nem fogunk itt megállni!”
Motorbalesetben szerzett sérülése miatt nem lépett pályára Bodrogkisfalud csapatában Balogh Sándor polgármester, pedig a településvezetőt bohém kapusként a falu futballéletének színes alakjaként tartják számon. Mesélik, meccs közben gyakran szórakoztatta a publikumot azzal, hogy a felső lécen csimpaszkodva akrobatamutatványokat vezetett elő. Kézből elvégzett kirúgásainál többször megcsinálta azt, hogy fellőtte a labdát az égbe, majd a mezőnybe kifutva az ellenfél térfelén aláállt, és maga vette le az indítását.
„Akik mozgatták a sportot, mind megjelentek, jó szájízzel gondolok vissza a mai nap eseményeire – mondta a Hátsó füves futballmentő túra bodrogkisfaludi eseménysorát értékelve. – Biztos vagyok abban, hogy amit itt megéltünk, elindít valamit az emberekben, még ha talán csak két-három hét múlva jön is ki majd az igazi tanulság. Őszintén bevallom, kihívás volt ezt a rendezvényt megszervezni, az elhivatott sportkedvelőknek köszönhető, hogy sikerült megcsinálni. Nem fogunk megállni itt, ebből hagyományt szeretnénk teremteni. Polgármesterként célom, hogy a nagypályát megőrizve alakítsunk ki egy kispályát is, ahol rendszeresen lehet futballozni.”
Támogatói akció a futballmentő túra könyvéért
A megszűnt falusi futballcsapatokat életre keltő, társadalmi sportbarátságokat ösztönző Hátsó füves futballmentő túra öt év és 80 állomás után véget ér, az utolsó alkalom november 15-én, vasárnap lesz Bakonybélben. A délelőtti ajánlott kulturális lehetőségek és helyszínek (Szent Mauríciusz bencés monostor, Erdők háza, Pannon Csillagda, Szent-kút, Taki játék- és nosztalgiamúzeum) után a program 13 órakor bakonybéli futballtörténeti beszélgetéssel folytatódik az öltözőépületben, 14 órakor pedig a tavasszal feloszlott helyi csapat mérkőzik meg a Hátsó füves XI nevű alkalmi formációval.
A civil programsorozat öt évének történeteit, tapasztalatait és páratlan fényképanyagát a szervezők könyvben szeretnék feldolgozni. Az album elkészítéséhez közösségi finanszírozásban gyűjtenek forrást, a Brancs felületén várják ezekben a hetekben a Hátsó füves törekvéseivel szimpatizálók támogatását, amely egyúttal kedvezményes előrendelés is a készülő kiadványból.
