Pat Cortina: Egységben az erő

- Hatalmas ünneplés volt az éjjel Fehérvárott?
- Nem vittem túlzásba, fáradt voltam - válaszolta Pat Cortina.
- A játékosokat kifacsarta a sorozat, mennyire fáradt ki ön a hét mérkőzés alatt?
- Nagyon. Két hét óta mindennap, higgye el, nem túlzok, napi húsz órában a soron következő mérkőzésre összpontosítottam. Elemeztem, boncolgattam, próbáltam valamit kitalálni. A napi húsz óra úgy jön össze, hogy öt-hat órát aludtam, de még álmomban is a döntőről zakatolt az agyam. Szóval, mentálisan meglehetősen fáradt vagyok. A legnehezebb az volt, hogy lelket öntsek a játékosaimba nulla kettő meg egy három után.

- Azt szokta mondani, nem az eredmény, hanem a mutatott játék a legfontosabb. De azért, gondolom, elégedettebb, hogy egy négy helyett négy három lett a vége…
- Az biztos. Nagyon közel voltunk hozzá, hogy végül is simán kikapjunk. A hitünk volt az, ami megmentett minket. Amikor az ötödik meccshez készülődtünk, azt próbáltam a srácok fejébe verni, hogy az egy három ellenére még nincs vége, ne az eredménynyel, hanem a saját teljesítményükkel törődjenek. Vesztes szériában voltunk, rossz formában, ilyenkor az a legveszélyesebb, ha megbomlik az egység, ha elkezdünk egymásra ujjal mutogatni, bűnbakokat keresni. Azt követeltem a játékosoktól, hogy tartsanak össze az utolsó pillanatig, ha meg kell halnunk, együtt haljunk meg. Ezért is találtuk ki, hogy a Himnuszt az ötödik meccstől összeölelkezve hallgassuk, mind a játékosok a jégen, mind a stáb tagjai a pálya szélén.

- Az igazán nagy csapatok úgy is képesek nyerni, hogy nem megy nekik a játék. A Volán is úgy tudott aranyat nyerni, hogy igazából - egy-két kivételtől eltekintve - csikorgott a gépezet. Ön nem így látja?
- Az tény, hogy tudunk ennél sokkal jobban is játszani. Vagy legalábbis szebben. Akarat és munka terén ugyanis kipréseltük magunkból a maximumot, de hiányzott belőlünk a könnyedség. Amikor az Újvárosnál volt az előny, begörcsöltünk. Elsősorban azzal törődtünk, hogy megverjük az ellefelet, s nem saját magunkkal, a mi teljesítményünkkel foglalkoztunk. Ezt a hozzáállást kellett megváltoztatnom, és szép lassan jobbra fordultak a dolgok.

- Mi volt a kulcsmomentum, a fordulat pillanata?
- Nem is tudom, rengeteg apróság döntött. Minden bizonnyal az ötödik meccs megnyerésekor az, hogy a csapat a büntetőlövések során is higgadt tudott maradni, és még akkor sem adtuk fel. Az addig bizonytalankodó Budai is kezdett megnyugodni. Közel voltunk a halálhoz, de sikerült újjászületnünk, s ebből is erőt merítve egyre erősebbek lettünk.
- Az is meghatározó pillanat lehetett, amikor öt-öt büntető után még mindig döntetlen volt, s a folytatás előtt berohant a jégre tiltakozni. Mit is reklamált egészen pontosan?
- A vonalbíró azt mondta, nem lőhet még egyszer büntetőt, aki már az első ötben próbálkozott. Kicsit furcsálltam, mert nem ez a szabály, de elfogadtam: ha egyszer ezt mondja a bíró, így kell lennie. Aztán amikor láttam, hogy az újvárosnál Kovac még egyszer készülődik, persze hogy reklamáltam. A jogosságát bizonyítja, hogy a játékvezető rögtön elfogadta a tiltakozásomat, s Palkovics belőhette a sorsdöntő büntetőt.

- A tavalyi bajnoki arany után az idén is magasba dobálták. Melyik volt jobb érzés?
- Az volt az első bajnoki címem, de kétségkívül a mostani az értékesebb. Nagyon mélyről álltunk fel, szinte hihetetlen, honnan sikerült fordítanunk, büszke vagyok a fiúkra. Az idén a Dunaújváros is sokkal jobb volt, a fővárosi csapatok is nagyot fejlődtek, a Volán mégis itthon tartotta a bajnoki serleget. Hősies csata volt. Az utolsó néhány mecscsen a sérülésekkel, fájdalommal sem törődtek a fiúk: Svasznek gyakorlatilag egy vállal játszott, Sille az ötödik meccstől törött ujjal hokizott, Ocskaynak is komoly fájdalmai voltak a rögzített kézfejében, Valko két napig kórházban volt agyrázkódás miatt, mégis vállalta az utolsó meccset, Csibi, a másik agyrázkódásos is fejfájással játszott. Talán jelképes, hogy utóbbi két játékos, a két agyrázkódásos döntötte el az utolsó meccset: Valko paszszából Csibi ütött gólt. Nem adták, nem adtuk fel, egy pillanatig sem.