Ismerte a csíziót – interjú Horváth Zoltánnal

– A bemutatkozás után szándékosan, de kicsit félve mondtam a telefonba, hogy Horváth Öcsit keresem. Elvégre nemrég múlt hetvenöt éves, és nem tudtam, miként reagál, ha a becenevén keresik.
– De jól tette! Aki a sportból ismer, az csak Öcsinek hív. Nekem ez a természetes.

– Ki adta ezt a becenevet?
– Az élet. Volt egy bátyám, aki ugyancsak hokizott – nem is rosszul, csak később más iránt kezdett el érdeklődni –, és mivel én voltam a kisebb, ahogyan az általában lenni szokott, rám ragasztották az Öcsi nevet.

– Ebben az időben még a Kosztolányi Dezső téren lakott, ahonnan egy kőhajításnyira volt a Feneketlen-tó mellett a „lant”, ahogyan a salakos teniszpályáknak otthont adó területet a köznyelv hívta. Telente fellocsolták, lehetett korcsolyázni.
– Mi az, hogy! Persze ehhez hideg telek kellettek, de az én gyerekkoromban még telente kemény mínuszok voltak. A Kosztolányi Dezső téren a ház előtt felvettem a korcsolyámat, és a havon, jégen ellavíroztam a jégpályára. Még ma is emlékszem a nyitva tartásra, délelőtt kilenctől egyig, délután háromtól nyolcig lehetett korcsolyázni. Az egykori hokisok közül oda járt le Kolozsi András, Kristyán Tamás, Dudar Imre és amerikaifogóztunk.

– Ezt el kellene magyarázni a fiatalabbaknak…
– A létszámtól függően három-négy fogó volt, nekik kellett a társaság tagjait elkapniuk. Akihez hozzáértek, az ment a házba, és a megfogottak a pálya egyik sarkában kézen fogva félkört alkottak, várták, hogy a még szabadon lévők kiszabadítsák őket. De vigyázni kellett, mert az elfogottakat ketten vagy hárman őrizték, szóval nem volt egyszerű, hogy a szabadításhoz úgy korcsolyázzon valaki, hogy a fogók ne érintsék meg. De ha sikerült beslisszolnia, és a sorban állók egyikét megérintette, akkor huss, kiszabadultak a többiek. Nem tagadom, ez volt a legjobb gyakorlás, meg kellett tanulni gyorsan korcsolyázni, ráadásul jobbra-balra kanyarodni és koszorúzni. Menetirányban jobb lábbal csak-csak ment mindenkinek, de én bal lábbal is megtanultam, ahogyan jobbra a hokikanyart, ahogyan hívták, ezzel pedig „menő” lettem.

– Hogyan lett ebből jégkorongozás?
– Úgy, hogy megkértük a gondnokot, Tóth Gábort, hogy mi zárás után letoljuk a havat, csak utána hagyjon minket hokizni, mert akkor már csak mi voltunk az ilyen-olyan ütőinkkel, és játszottunk. Mindenki jól járt: az öreg azért, mert nem kellett lejsztolnia, mi meg azért, mert hokizhattunk, ráadásul villanyfényben, ami marha nagy szó volt. Nemegyszer éjfél volt, mire befejeztük.

– Ön hazafelé is korcsolyával a lábán csúszkált?
– Nem sokáig, mert hamar kaptam egy hokikorit, de ne ezeket az öntött korcsolyákat képzelje el, más világ volt.

– Budán azon a környéken nőttem fel, s majd’ tíz évvel később hasonló volt a fíling. Csak akkor már nem önök jártak a „lantra”, hanem Farkas András, a Caja, a később szintén válogatott Németh Gyuri, aki azok után ment el felvételizni a KSI-be, hogy míg ő csatos korival hajtott, a többiek hokikoriban sem tudták utolérni. Vagy például később a József Attila Gimnáziumban egy alacsony zömök politechnikatanár odaállt elénk és azt mondta, aki akar, vasárnap menjen a Velencei-tóra korcsolyázni. Méry Dezsőnek hívták, csak később tudtam meg, hogy bajnok volt a Fradival 1961-ben.
– Nekem mondja? Aztán később Kereszty Ádám, a Csőr is a környékre költözött, a Bocskai úton meg Földváry István lakott.

B-CSOPORTOS 4. HELY, HAT GÓL A „JUGÓKNAK”

– Mikor dőlt el, hogy versenyszerűen jégkorongozik?
– Láttam, hogy semmivel sem vagyok lassúbb a többieknél, akik közül néhányan a Bp. Építőkben játszottak. És én is lementem egy, mondjuk így, tehetségkutatóra. Igen ám, de betelt a létszám, azt mondták, jöjjek vissza egy év múlva. Vissza is mentem, és 1959-től lettem igazolt játékos az Építőkben.

– Hogyan került a Fradiba?
– A hoki belterjes világ volt akkoriban, bár amikor én kezdtem, hat csapat játszott még az első osztályban. Az FTC és az Újpesti Dózsa mellett a BVSC, a Vörös Meteor, a Bp. Postás és az Építők. Mindenki ismert mindenkit, egymás után voltak az edzéseink. S egyszer csak valaki megkérdezte a Fradiból, hogy „Mi van, kisgyerek, nem akarsz továbblépni?” Hát persze hogy akartam. Rajkai László volt az edző, olyan játékosok közé kerültem, mint Beszteri-Balogh János, a Kárász testvérek, Raffa Gyuri, Schwalm Béla és Grimm Gyuri. Már az első évem végén bajnok lettem 'hatvannégyben.

– Gyors volt, robbanékony, gólerős, és jól bánt a koronggal is. Azért ez nem volt jellemző az akkori játékosokra, legalábbis kevés magyar hokisban volt meg egyszerre ez a sok jó tulajdonság.
– A gyorsaságot még a „lantról” hoztam, később a technikám is javult, s nem voltam ijedős, bátran harcoltam a hátvédekkel. Például a BVSC-s Koutny Lajossal vagy Babán Józseffel.

– És ha Babánt kicselezte, már szólt is a Fradi-kórus: „Egy, kettő, három, négy, Babán Józsi, hová mégy?!” De az újpesti Boróczi Gáborral is rengeteget harcolt: haragudtak egymásra, mert nézőként néha úgy tűnt?
– Egy fenét! Az tény, hogy a Fradi–Dózsa meccsek vérre mentek, nemegyszer tízezer néző is összejött a Kisstadionban. És az is tény, hogy a szurkolóink hajtottak minket, s a hoki amellett, hogy gyors, kemény is. Ha nem figyeltél, máris kaptál egy bodicseket. A válogatottban egy sorban játszottam Boróczival és a szintén dózsás Lőrincz Ferivel. De a rangadókon aprítottuk egymást. Volt egy eset, amikor az újpesti kispad előtt Boróczi szöszmötölt a palánknál a koronggal, nem látta, hogy jövök, és egy bodicsekkel kitettem a palánkon. Na, amit akkor én kaptam a Dózsa-játékosok feleségeitől, abba most is belepirulok, ha felidézem – úgyhogy jobb, ha magamban tartom.

– Hol szeretett játszani?
– A válogatottban Boróczival és Lőrinczcel voltam egy sorban, a szélen, ahogy a Fradiban is, Schwalm Béla és Jakabházy László mellett.

– Miért nem volt ott az 1964-es innsbrucki olimpián?
– Már megvolt a formaruhám is, de játszottunk egy edzőmeccset a keletnémet Dynamo Weisswasser együttesével, s én szárkapocscsonttörést szenvedtem.

– Mely meccseit emelné ki a sok közül?
– Két válogatottbeli mérkőzésemre emlékszem szívesen. Itthon nyertem a Fradival bajnokságokat, voltam gólkirály, de nemzetközi szinten a cél mindig az volt, hogy a válogatott a B-csoportban játsszon, oda pedig a C-ből lehetett feljutni, s mi ebben a csoportban küzdöttünk. De 1965-ben a finnországi világbajnokságon a B-csoportban játszottunk és negyedikek lettünk. Ehhez kellett, hogy a nem sokkal azt megelőzően még A-csoportos NSZK-val négy-négyet vívtunk, és három gólt ütöttem szóló után.

– Hogy manapság értékelni tudjuk ezt a negyedik helyet, helyezzük el a magyar hokit az akkori nemzetközi mezőnyben!
– Tény, hogy kevesebb országban jégkorongoztak, mint napjainkban, nem tizenhat együttes volt a vébé A-csoportjában, csupán nyolc, s ugyanennyi a B-ben és a C-ben. Tehát a mi negyedik helyünk a második vonalban azt jelentette, hogy tizenkettedikek voltunk a világon.

– Melyik volt a másik emlékezetes mérkőzése?
– Az 1969-es C-csoportos szkopjei vébén a házigazda jugoszlávok öt-nullára vezettek, és hat gólt ütöttem, ezzel hat-hat lett az eredmény. Az volt életem legjobb meccse! És mégsem jutottunk fel a B-csoportba.

– Nemcsak a Fradi-szurkolók, hanem a klub futballistái is rendre ott voltak a mérkőzéseiken. Hogyan jöttek össze?
– Egyszerűen: a hoki gyors, roppant izgalmas, gólra játsszák, mint a labdarúgást. Arról nem beszélve, hogy mi, hokisok különösen szerettünk futballozni. Mi kijártunk a focisták meccseire, ők a mieinkre. Meg persze sokszor futballoztunk is.

– A Kisstadionban hatalmas ováció fogadta, amikor Albert Flórián vagy később Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán megjelent a lelátón a „Táborban”.
– És volt egy olyan üzenete is, hogy mi, fradisták összetartunk. Különösen a kettős rangadók után voltunk népszerűek. Nemcsak a „Tábor” magja jött át, hanem még öt-hatezer szurkoló. Flóriék szépen lezuhanyoztak, átöltöztek, majd átsétáltak a Kisstadionba. De később a fiatalabbak – Nyilasiék – amatőr szinten megpróbálkoztak a hokival is.

– Önök a futballt mint kiegészítő sportot űzték?
– Persze. A mi időnkben nem lehetett egész évben korcsolyázni, amikor meg lehetett, a jégidő szigorúan be volt osztva a csapatok, no meg a műkorcsolyázók között. A futball igazi szárazföldi edzést jelentett. Keményen játszottunk, az volt a mi stílusunk. Meg a birkózóké. Hatalmas csatákat vívtunk.

– A Gellért fürdő egykori napozójában a felújításig hatalmas betűkkel virított a felirat: „Itt vertük meg Horváth Öcsiéket 6:4-re!” Ilyen nagy szó volt ez?
– Bizony! Lehet, hogy nem napozó volt, emlékszem, át kellett menni a Mányoki úton, és egy kis salakos pályán húszforintos labdával játszottunk. Speciális stílus kellett oda, hiába jöttek a menők – például Juhász Péter, Juhász Pista, Lakinger Lajos, Martos Győző –, hogy majd elvernek minket, általában elvéreztek, és mivel fogadásból játszottunk, a vesztes fizetett. Vagy egy sört, vagy egy ebédet. Aztán egyszer kikaptunk, és a győztes csapatból egy vékony srác fogta magát és felfestette a falra a szöveget.

– Az sem volt ritka, hogy a vízilabdázó Európa-bajnok Váczi Józseffel a „lanton” valamelyik teniszpálya adogatóudvarában lábteniszeztek. Vérre ment az is. Meg pénzre, ugye?
– Dehogy! Arra viszont fogadtak, hogy hány labdaérintés előz meg egy poént, vagy ki nyeri a pontot.

– Úgy emlékszem, mozogtak a vonalak. Ha az ellenfél labdája esett a vonalra, az kint volt, ha az önöké, az pontot ért…
– Nyerni kellett, vagy így, vagy úgy. De nemcsak Váczi Jóskával tengóztunk, ott volt a fél Fradi, Mészöly Kandúr, Deák Miki, Farkas Caja, sőt egy újpestit is bevettünk, és tudja kit?

– Fogalmam sincs.
– Fazekas Laci édesapját. Ő már rég nincs közöttünk, ahogyan a Fradi egykori kapusedzője, Hegedűs Gyula sem.

– Viszont Váczi Jóska már jól van, kijött a füredi szívkórházból.
– Igen, tudom, beszéltem vele telefonon, örülök, hogy felépült.

SZERZŐDÉST KÍNÁLT NEKI A LOS ANGELES KINGS

– Ahhoz képest, hogy hivatalosan nem voltak profik, a jégkorongozók elég jól éltek. Miből? A Kisstadion környékén abban az időben nem egy Mini Morris állt.
– Igen, Hajzer Tibi és Deák Miki azzal járt. Nézze, azért fel kellett magunkat találni. Mert az első bajnokság után prémiumként egy kiló pacalt kaptunk, gondolom, azt is csak azért, mert a Fradi az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezetének egyesülete volt. Én például a Kőbányai Sörgyárban dolgoztam. Így a külföldi túrákon meg kellett forgatni a pénzt.

– Igaz, hogy Csíkszeredából például bundát volt érdemes hozni?
– Igaz, de minden helyen ismertük a csíziót. Kassán például farmerokat vettünk az úgynevezett Tuzex-boltokban. Itt valutáért lehetett vásárolni, de hogy ne legyen egyszerű, csak a bankban lehetett átváltani a dollárt Tuzex-bónokra, ez volt a fizetőeszköz. Mindig tudtuk, mit érdemes behozni.

– Úgy tudom, a vámosok is tudták, hogy önök ezt tudják…
– Ha nyugati túrára mentünk, kifelé valahogy el kellett dugni a valutát, visszafelé meg úgy behozni a cuccot, hogy ne találják meg. Egy vámos – akit mi egymás közt csak Ragyásnak neveztünk – utazott ránk. A pénzt nem találta, de fogadkozott, hogy majd ha visszafelé jövünk, akkor is ő lesz szolgálatban, és megnézhetjük magunkat. Mi meg kiszúrtuk, hogy a vonat a határ után Öttevénynél lelassít. A gyakorlat szerint a vámosok Hegyeshalomnál a vonat két végén szálltak fel, mi viszont középen ültünk. A szerelvény az ominózus helyen lassított, mi meg cuccokkal teletömött hokizsákot kidobtuk az ablakon. Tehát mire a vámellenőrzés hozzánk ért, az embereink már árkon-bokron túl voltak a zsákokkal. Ragyás mindig hoppon maradt.

– Beszéljünk életének egy olyan szakaszáról, amelyről keveset tudunk! Egyszer csak elterjedt a hír, hogy disszidált – majd évekkel később újra itthon hokizott, mintha mi sem történt volna.
– Az első feleségem osztrák állampolgár volt, 1971-ben kimentem, s úgy döntöttünk, hogy nem jövünk vissza. Frankfurt mellett játszottam Bad Nauheimben. Ugyanakkor kaptam egy szerződésajánlatot a Los Angeles Kingshez.

– Gondolom, ha elfogadja, az első magyar lett volna az NHL-ben, viszont nem valószínű, hogy most beszélgetünk.
– El akartam én fogadni, hogyne akartam volna! De azért arrafelé sem ment minden annyira flottul. A nejem az első gyermekünket várta, én pedig azt mondtam, csak akkor megyek Amerikába, ha ő is jöhet. Elég lassan ment az ügyintézés. Lehet, hogy végül összejött volna, ám közben jelentkezett Kutas István.

– A magyar sport mindenható ura?
– Igen. Nézze, én tudom, sokan azt mondják, hogy neki is a Terror Házában lévő kiállításon a helye, de nekem más volt vele a viszonyom, ugyanis egy házban laktunk a Kosztolányi Dezső téren. Felhívott telefonon és csak annyit mondott: „Öcsi, gyere haza!” „Dehogy megyek!”, mondtam én. Ez a beszélgetés még néhányszor lezajlott közöttünk, s közben a feleségemmel egyre csak vártunk az ő vízumára. Kutas pedig fűzött, hogy semmi bántódásom nem lesz, nemhogy felelősségre vonnak, még el sem tiltanak. Végül beadtam a derekam.

– És egyszer csak újra együtt volt a régi játszótársakkal a Millenáris öltözőjében. Az épület előtt meg az Opel Kadettje állt, amelyet kintről hozott, ám nem sokáig volt az öné. De nem ellopták, hanem megvették.
– Ma is nevetnem kell, ha eszembe jut. A Filmmúzeumban voltam az egykori Tanács körúton, jövök ki és látom, hogy egy paraszt bácsi a motorháztetőn megterített és szalonnázik. Meglepődve mondtam, hogy rendben, de mennék haza, mire ő azt mondta, éppen ilyen autót szeretne, meg is veszi tőlem, mondjak egy árat. Én meg mondtam egy nagy összeget, és azt gondoltam, nyilván nem tudja kifizetni, mire az atyafi benyúlt az zsebébe, és leszámolta a pénzt. Én meg buszra szállva mentem haza, mondjuk, azt még el kellett intézni, hogy ne legyen belőle bajom, mert volt egy olyan szabály, hogy nyugatról behozott kocsit három évig nem lehetett eladni. De egy ismerős segítségével ez is elintéződött.

JÁR EBEL-MECCSEKRE, VÁRJA A HAZAI VÉBÉT

– Noha visszatérése után még szerzett két bajnoki címet, mégis a neve összeforrt a Jakabházy László elleni első játékoslázadással. Mi történt?
– Kicsit messziről kezdem. Nagyon sok edzőm volt, s közülük számos szakembert tiszteltem. Az egyiket szakmai kvalitásai miatt, a másikat a hokiszeretetéért, a harmadikat másért. Helmeczi Frigyest, Pásztor Györgyöt, Rajkai Lászlót említhetném, de Jakabházy nem tartozik közéjük. Fizikai felkészítés gyanánt állandóan futtatott bennünket, ráadásul az idősebbeket mindenáron le akarta cserélni fiatalokra. Mi fülest kaptunk erről, és nem tartottuk korrektnek, mert a mutatóink alapján semmivel sem voltunk gyengébbek a fiataloknál. És ezt az idősebbek nevében – mint csapatkapitány – közöltem Jakabházyval, mondván, ahogyan korábban mi hívtuk, most mi küldjük.

– Csakhogy ön, Treplán Béla és Bikár Péter a többieknél tovább volt eltiltva. Ez is az oka, hogy harminckét évesen abbahagyta a játékot?
– Igen, ebbe a hercehurca is közrejátszott.

– Jakabházyval milyen a viszonya?
– Teljesen megszakadt a kapcsolatunk.

– A sportággal is?
– Dehogy. Hajzer Janival, Mészöly Kandúrral, Keresztyvel, Kassai Gyurival, Kolbenheyer Józseffel időnként találkozunk, Németh Gyurival régebben rendszeresen jártunk EBEL-meccsekre, a hazai rendezésű vébéken is ott voltunk. Már várom a jövő évit. Időnként a Fradit is megnézem, de a legnagyobb vágyam, hogy Budafokon, ahol lakom, beinduljon a hoki. Szurkolok Karsay Ferenc polgármesternek, hogy épüljön meg a jégcsarnok.

– Össze szokta hasonlítani a régi idők hokiját a jelenlegivel?
– Ez óhatatlan. A körülményeket irigylem a mostaniaktól. Eszembe jut, hogy mi milyen mostoha körülmények között készültünk, játszottunk. Mégis, hogy örültem, amikor az Építőkben megkaptam egy Sáfár nevű játékos lepukkant szerelését. El szoktam ábrándozni, mire vittük volna ideális körülmények között.

– És mire jut magával?
– Arra, hogy sokkal többre.

– Végezetül árulja el: mitől olyan büdös egy hokiöltöző?
– Nemcsak azt izzadja át az ember, ami textília, hanem a különböző védőfelszereléseket is. Na és a mi időnkben még a szerelés alá jégeralsót húztunk. Az edzések és a meccsek után a cucc a kötélen szárad az öltözőben, de képtelenség, hogy teljesen kiszellőzzön. Aki nincs hozzászokva, annak idegméreg.