Miért ne lehetne minden áldott nap karácsony?

Vannak olyan jótékonysági kezdeményezések, amelyek néhány hónap, esetleg év után kifulladnak.

Vannak olyanok, amelyek kiállják az idő próbáját, és úgy ivódnak a köztudatba, mint az egyszeregy vagy éppen az alapvető nyelvtani szabályok.

A Fehérvár AV19 jégkorongozói sem felejtik el becses és magasztos kötelességüket advent idején, tizenöt éve minden alkalommal megjelennek a Polgárdi-Tekerespusztán található rehabilitációs intézetben, és az ott fogyatékossággal élő embereket rengeteg ajándékkal, néhány mosollyal és kedves szóval lepik meg.

Nem volt ez másként december 22-én, pénteken sem, a fehérvári jégkorongozók az Innsbruck elleni hazai győzelem másnapján kerekedtek fel, és meg sem álltak az intézetig. A személyautókat egy kisteherautó követte, amelynek raktere pedig tele volt ruhákat tartalmazó zsákokkal, rengeteg gyümölccsel és némi édességgel, továbbá egy-egy műszaki berendezéssel.

A parkolás után Erdély Csanádék már pattantak is a csomagokért, és az intézet lakóival együtt behordták az ajándékokat a főépület feldíszített aulájába, ahol már minden szék foglalt volt, az itt élő emberek nem is tudták leplezni az izgatottságukat.

Aki azt hiszi, hogy egy ilyen alkalommal az ajándékok lepakolását és néhány udvarias eszmecserét követően már fordulnak is vissza a jégkorongozók, téved, hiszen a tekerespusztai lakók hosszú-hosszú hetekkel az esemény előtt elkezdenek készülni a karácsonyi ünnepségre, előadásra.

És amikor Simon Dezső, a tekeresi intézet zenekara, a Bíborszív énekese belekezdett dalába, valóban értelmet nyert mondandója.

„Miért nem lehet minden áldott nap karácsony?”

A dal refrénje az ünnepség mottójául is szolgálhatott volna, hiszen ennyi mosolyt, ennyi boldog embert valószínűleg tényleg csak ezen a jeles napon lehet látni itt. A lakók és az intézmény dolgozói arcáról olyan boldogság sugárzott, amilyet hétköznapi ember saját közegében ritkán lát, tapasztal, hiszen elfoglalják a saját lelki vagy materiális problémái, amelyeket természetesen jelentőségükhöz képest rendesen felnagyít, és nem vesz, esetenként nem is akar tudomást venni a valós gondokról.

Mátrahalmi Tibor, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Fejér megyei kirendeltségének igazgatója nagyon találóan jegyezte meg beszédében, hogy az ilyen jótékonysági akció segítik leginkább az elfogadást, a közvetlenebb kapcsolatot a fogyatékossággal élő emberekkel.

A Bíborszív zenekar előadása és a szorgalmasan felkészülő lakók betlehemi játéka után tényleg közvetlen lehetett a kapcsolat, a Fehérvár AV19 játékosai – élükön a finn Hannu Järvenpää vezetőedzővel – az ajándékokhoz sétáltak, és sorra átnyújtották az adományokat.

„Tavaly volt egy ígéretünk, amelyet idén mindenképpen szerettünk volna betartani. Egy éve azt mondtuk, hogy meglepjük az itt lakókat új hangfalakkal, hogy a műsor hangosítása is modernebb legyen. Itt vannak a hangfalak, és két vezeték nélküli mikrofon is hozzájuk” – mondta Erdély Csanád, a fehérváriak fiatal csatára. A márkás elektronikai felszerelésre az EBEL-csapat és a Fehérvári Titánok játékosai közösen dobták össze a pénzt.

Szívmelengető volt látni, ahogy Vincze Péter és Szirányi Bence elindul a mandarinnal és naranccsal megpakolt ládákkal, hogy a mozgásukban korlátozottakhoz is eljussanak a csemegék, de ugyanezt tette a két amerikai idegenlégiós, Jeff LoVecchio és Mac Carruth is, akik saját nyelvükön kínálták a földi javakat.

A lakók közül volt, aki Volán-sálban, más 15-ös számú magyar válogatott hokimezzel a kezében várta, hogy megszoríthassa a játékosok kezét, de a sportág nagy legendájának, a Fehérvár jelenlegi szakosztály-igazgatójának, Szélig Viktornak is volt dolga, örömmel osztotta autogramját.

„Tizenöt év nagy idő. A legfontosabb azonban, hogy ez a kapcsolat azóta is él az intézmény és a klub között” – mondta meghatottan Ocskay Gábor, a fehérvári hokipápa, aki mint oly sok mindennek, ennek a másfél évtizede íródó történetnek is a főszereplője.

„Nagy meglepetés volt, amikor tizenöt éve először keresett meg Ocskay Gábor, hogy szeretnének meglátogatni minket – emlékezett Hajduné Reith Mónika intézményvezető. – Adományról még nem volt szó, persze ők már akkor hoztak ajándékokat, de nem készültünk rá. Ez alapozta meg a kapcsolat lelkiségét. Hosszú évek óta gyűjtenek nekünk a mérkőzéseken, rengeteg adományt kaptunk tőlük, de a kapcsolatunkra nem az a jellemző, hogy csak ezen az egyetlen napon találkozunk, hanem egész évben támogatnak, és ha mi megyünk, szeretettel fogadnak minket. A lakóink már januárban elkezdik összeállítani az év vége programját, és már akkor kérdezik, hogy jönnek-e újra a jégkorongozók, és novembertől már nagyon készülnek. Ez a nap mindenkinek nagyon fontos, lakóknak, az itt dolgozóknak és a jégkorongozóknak is.”

A hagyomány pedig biztosan nem szakad meg, az intézményvezető asszony elmondása szerint nemcsak a következő tizenöt esztendő a fix, hanem száztizenöt.

És még ez is kevés.

Mert miért ne lehetne minden áldott nap karácsony?