Jégkorong: Számomra sosem volt kérdés a tanulás – Stipsicz

– Sosem sült még el balul egyetlen kotyvasztása sem?
– Szerencsére nem – felelte mosolyogva Stipsicz Bence, miközben két kezében két kémcsövet fogott az egyik budai gimnázium kémialaborjában. – Mindig is érdekelt a biológia és a kémia, általános iskolában a környezettan, és már a gimiben is sok kísérletet kellett csinálnunk.

– Rendben, de miért éppen biokémia?
– Édesanyám biokémikus, így előttem volt a példa. Gyerekként gyakran bejártam anyu munkahelyére, tetszett az a sok érdekes dolog, amit csinálnak. Édesanyám egy kutatócsoport tagja, pontosan beleláttam, miről is szól ez a szakma. Sokaknak idegenül hangzik a kifejezés, hogy gyógyszertechnika vagy gyógyszerfejlesztés, számomra viszont nagyon is izgalmas.

– Élsportolóként a tanulást a szülei erőltették?
– Számomra sem volt kérdés. Édesapám matematikus, édesanyám ugyebár biokémikus, nagypapám mérnök volt, ilyen háttérrel valamilyen szinten benne van a gyerekben is a továbbtanulás kötelezettsége. A tanulás fontos, nem lehet örökké jégkorongozni. A második félévemet kezdtem el az egyetemen. Most mindenbe belekóstolok, aztán meglátjuk, mi érdekel igazán. Egyelőre úgy érzem, a gyógyszerfejlesztés áll a legközelebb hozzám.

– Bejár az egyetemre?
– Persze! Próbálom az óráimat úgy felvenni, hogy a többség délután legyen. Miután az edzéseink délelőtt vannak, így két óra után viszonylag könnyen beérek az egyetemre. Eddig egyedül a vizsgaidőszak volt némileg húzósabb.

– Mennyire húzós?
– Aki kicsit is benne van a jégkorongban, pontosan tudja, hogy a hokiban az év vége elég kemény időszak. Két hét alatt nagyjából tíz meccset játszottunk, naná, hogy a vizsgaidőszak is éppen ekkorra esett. Pörgés a jégen, utána kézbe a tankönyv, és kezdődhetett az éjszakázás. Az hagyján, hogy el kell menni a vizsgákra, de fel is kell készülni rájuk. Nyáron talán könnyebb lesz, május közepére vége az idénynek, utána jöhetnek a vizsgák. Ráadásul akkor már bele is rázódom valamelyest az egyetemi életbe. Habár sokat segített, hogy a gimiben az utolsó évemben magántanuló voltam.

– Mire gondol?
– Nagyjából ugyanaz volt a forgatókönyv, félévente kellett vizsgát tennem. Képtelenség volt bejárni az iskolába. Miután akkor már a felnőttkeret tagja voltam, és edzésre délelőtt kellett mennem, új utat kellett választanom, így lettem magántanuló. Utólag nem bánom, ebből a szempontból jól felkészített az egyetemi vizsgaidőszakokra.

– Amikor kértem, hogy kerítsen elő egy gyerekkori képet magáról, említette, nem lesz gond, épp a közelmúltban kért egyet a szüleitől… Mire kellett?
– A szalagavatóra kellett előbányásznom. Az osztályban volt egy játék, mindenkiről levetítettünk egy-egy gyerekkori felvételt, a többieknek ki kellett találniuk, ki látható a képen. Engem egészen sokan eltaláltak, azt mondják, az arcformámról könnyen felismerhető vagyok. Ráadásul volt néhány osztálytársam, aki gyerekkorom óta ismert, nekik különösen könnyű dolguk volt. Anyuék egyébként rengeteg gyerekkori felvételt őriznek, odahaza az egyik fiók tele van képekkel.

– A tizenkettedik kerületben született, ott is nőtt fel. Mondhatjuk, hogy igazi budai gyerek?
– Abból a szempontból talán igen, hogy sosem laktam még a pesti oldalon. Mindig is a tizenkettedik kerületben laktunk, és ott is születtem, a Szent János Kórházban. Később a kerületbe jártam bölcsibe, óvodába, általános iskolába, sőt a magyar-német két tannyelvű gimnáziumba is. Minden oda köt, imádok ott lakni, élni.

– Milyen volt a gyerekkora?
– Most mondjam, hogy tökéletes? Tényleg az volt. Sorházban lakunk, az egész épületsorban mindenki gyerek nagyjából egy korosztály volt, délutánonként a hátsó nagy udvarban játszottunk. Az egyik legjobb barátom, Szabad Kevin, akivel a mai napig nagyon jóban vagyunk, egy utcával lakott odébb. Én előbb kezdtem el sportolni, fűztem a fejét, hogy jöjjön le ő is. Végül elment ő is jégkorongozni, és később egy csapatban kötöttünk ki, most Ausztriában él. Ami pedig a családi életünket illeti, a nagyszülők is közel laktak hozzánk, hétvégente nagy családi összejövetelek voltak, illetve vannak mind a mai napig. Unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik jönnek át hozzánk.

– Ötévesen kezdett el hokizni. Gyanítom, más sportot ki sem próbált.
– Pedig igen! Úsztam egy ideig. A húgom lejárt az uszodába, és miután nekem is tetszett ez a sport, szerettem a vizet, én is ott voltam heti háromszor a vízben. Orsi, a húgom évekig úszott, én is viszonylag kitartó voltam, ám versenyeken nem indultam.

– Orsi még mindig úszik?
– Azóta már floorballozik.

– Nocsak. Próbálja utánozni a válogatott jégkorongozó bátyust?
– Kétségtelen, a floorball közel áll a jégkoronghoz, de Orsi az évek alatt több sportot kipróbált. Ritmikus gimnasztikázott, azt is nagyon szerette. Végül úgy került a floorball közelébe, hogy a mostani iskolájában nagyon népszerű ez a sportág, a testnevelő tanár mondta, mennyire ügyes. Néha rendeznek családi meccseket, én is ott vagyok a teremben.

– Nagy a különbség a hokihoz képest?
– Ég és föld. A floorballosok sokkal ügyesebbek, mint mi… Tényleg óriási a különbség, míg itt szaladni kell, és nem korcsolyázni, az ütőt is teljesen másképpen kell kezelni, fogni.

– Gondolom, önnél is megelőzte a hokiütőt a korcsolya.
– Persze, a nagypapám vitt le először a jégre. Ő is hokizott az Építőkben. Emlékszem, a Műjégre mentünk le csúszkálni, azonnal megfogott az érzés. Mutatta, hogyan tartsam a lábamat, hová, melyik oldalra helyezzem a testsúlyomat. Érdekes, nagypapám és igazából a szüleim sem helyeztek soha nyomás alá az élsporttal kapcsolatban. Ezt nagyon becsülöm bennük, hiszen nem egy olyan gyereket ismerek, akiknek a szülei keményen nyomják őket, és ez néha nagyon rosszul sül el. Egyszerűen megutálják a sportot. Amikor elkezdtem hokizni, nagyapám a háttérbe vonult, és az edzőimre bízott.

– A szüleivel többször is éltek Amerikában. Ott is eljárt jégkorongozni?
– Természetesen. Apu Amerikában tanított, összesen négy évet töltöttünk odakint megszakításokkal. New Jerseyben laktunk, sokat jártam korcsolyázni, később a helyi csapatban jégkorongoztam. Az elmúlt éven vissza is tértem, ott játszottam egy idényt, mit mondjak, húszévesen szép kihívás volt. Egy családnál laktam, meg kellett tanulnom gondoskodni magamról, tudtam, sokszor csakis magamra számíthatok. Most, hogy ismét idehaza vagyok, újra a szüleimnél lakom.

– Kényelmesebb?
– Megbeszéltük a lehetőségeket, abban maradtunk, jobb lesz így. A jégkorong mellett ott az egyetem, minden könnyebb, hogy otthon lakom. Nem kell magamra főznöm, mosnom, takarítanom, több idő jut pihenésre, tanulásra.

– Hogy látja magát tizenöt év múlva? Fehér köpenyben az egyik gyógyszergyár kutatócsoportjában?
– Az sincs kizárva. Alig múltam huszonegy, néhány évig még szeretnék hokizni. Jelenleg úgy érzem, edző semmiképpen sem szeretnék lenni, de ki tudja, mit hoz a jövő. A gyógyszerészet közel áll hozzám. Látja, most is milyen jól elvagyok a kémcsövekkel. Mutassak még valami trükköt?