Jégkorong: visszavonul a magyar válogatott szélső

– Bajnoki címmel búcsúzni – stílusos!
– Ez volt a terv, hogy még egy trófeát szerezzek, szóval, tökéletes döntés volt, hogy tavaly a folytatás mellett határoztam, pedig már akkor gondolkodtam rajta, vállaljak-e még egy évet – felelte a 38 éves Mihály Árpád, aki a Corona Brasovval a hétvégén megszerzett román aranyérem után bejelentette visszavonulását. – De azért tudtam: ez az utolsó.

– Hogy szolgált a térde, amellyel utolsó két Fehérváron töltött évében bajlódott?
– Ezzel volt a legnagyobb gondom: a végén már nagyon sok gyulladáscsökkentőt kellett szednem, főleg, hogy temérdek meccset kellett játszanunk. A térdem már nem engedi, hogy ezen a szinten versenyezzek, ez az igazság. Fél lábbal nem lehet, márpedig ha bárki ránéz, az egyik fele harmadolyan erős, mint a másik.

– Sok minden változott a pályakezdése óta?
– Ó, rengeteg! A hokivilág fejlődik, már mindenre van külön edző, ráadásul az internet összeköt, minden tudás megszerezhető, miközben a mi korunkban szinte gépek sem voltak. Ám érdemes megnézni, az NHL-ben milyen gyors és erős mindenki így, hogy minden feltétel adva van. És már az összes bajnokság felfejlődött, az Erste Ligában sem mehet biztosra senki. Nem úgy van, hogy valaki az első héten megnyeri az egészet, ezúttal a Fradi, az Újpest, a Debrecen, a Csíkszereda és a Brassó majdnem ugyanolyan volt. Mindenhová jönnek a légiósok is, és már nem a maradék, hanem KHL-esek, AHL-esek…

– Ön is eljutott ezen bajnokságokig, még ha a KHL-be csak próbajátékra is. De azért az orosz központú meg az NHL tartalékbajnoksága Erdélyből indulva nem semmi.
– Alighanem kihoztam a maximumot: Románia területéről elsőként játszhattam a tengerentúlon, szerencsés vagyok, hogy ilyen adottságokat kaptam az élettől.

– Meg a lehetőséget, hogy ifiként-juniorként Amerikába került.
– Igen, amikor kint járok, látom, a játékosok miként készülnek, milyen edzőtermekbe járnak. Én is ott tanultam az egész rendszert, ez volt az előnyöm.

– Tavalyig ott készült minden nyáron, állampolgár is lett, azaz Erdéllyel és Magyarországgal háromlaki. Ez így lesz a továbbiakban is?
– Pontosan. Kint ugyan eladtam a lakásom, mert lehetetlen kezelni Európából, de a családnál, amelyhez fiatalon kerültem és örökbe fogadott, tényleg családtagként kezelnek, Magyarországon él sok barátom, míg a szüleim Csíkban.

– Mi volt a karrierje csúcsa?
– Az egyik biztosan a magyar válogatottság, a három vébészereplés, illetve az öt idény Fehérváron. Viszont nagy hiányérzetet okoz az elmaradt feljutás a 2013-as hazai vébén, amikor kikaptunk az olaszoktól, akiknél egykori klubtársaim is játszottak.

– Volt más csalódás?
– Nyilván az NHL minden hokisnak az, ha nem sikerül, pedig aki játszott a tengerentúlon, tudja, milyen nehéz bekerülni. Az is hiányzik, hogy nem nyertem valamit az AHL-ben vagy ECHL-ben. De aztán az európai pályám csodásan alakult, pedig már sehol sem könnyű, ugye.

– Ha már emlegettük a magyar válogatottat: mit vár a hamarosan kezdődő világbajnokságtól?
– A feljutás a cél, ez nem is kérdés. Ismerek a keretből mindenkit, a képességeiket is: nem lesz könnyű, de a remény él. Azért nem az elitben kell vébét nyerni, nem Kanada meg Amerika lesz az ellenfél… A hokiban bárkit meg lehet verni, csak el kell kapni a fonalat.

– És mi lesz a vébé után, mit csinál a következő idénytől?
– Ez még kérdés. A Brassó szeretné, ha maradnék segíteni, és végül is az elmúlt években is adtam már tanácsokat, segítettem a játékoskiválasztásban és -tárgyalásokban. Ezt a munkát szeretem, inkább a vezetőségben lennék, mint a jégen. Bár ha esetleg kitalálják, miként lehet beépíteni egy egészséges emberi térdet az enyém helyére, akkor szívesen folytatom!