Hobbi, szerelem, minden – a világ második legjobb munkája

– Alighanem vannak emlékei a Kontinentális Kupáról…
– Vannak, például egy kép a 2005-ös négyes döntőről: küzdünk a szlovák Michal Handzussal, és úgy festek, mintha törpe lennék, pedig hát nem… Remek torna volt, hiszen a lockout miatt NHL-játékosok tömkelege jött el, de felvettük a versenyt. Az elején ugyan kaptunk egy nyolcast a Dinamo Moszkvától, viszont a Zvolennel szemben már csak kettő egyre veszítettünk, aztán a Milano ellen nyertünk kettő egyre. Éreztük, hogy micsoda spílerek érkeztek, ám csapatként az egyik legnagyobb teljesítményünk volt, Pat Cortina kiválóan összerakott minket.

– Ha most nem kérdezzük erről, eszébe jutott volna?
– Igen, bennem van. Az ember sok mindent elfelejt, legalábbis homályosodnak emlékek, ám ez a győzelem nem, nagy szó volt. Emlékszem, utána még ünnepeltünk is a Belgában Fehérváron, közben mondogattuk egymásnak, hogy így volt, úgy volt…

– Mitől van varázsa ennek a sorozatnak? Mert a Bajnokok Ligájához hozzá sem szagolhatunk…
– A nemzetközi színtérre kikerülni mindig jó. Természetesen mindenki a BL-ben szeretne versenyezni – ám ha mi itt vagyunk, akkor itt méretjük meg magunkat. Annak idején a Volánnal nem kellett bejutnunk a döntőbe, hiszen rendezőként automatikusan ott voltunk – ha ebben az idényben döntőzhetnénk, hatalmas tett lenne.

– Akkor nem igaz, amit egyesek felvetnek, hogy mivel a négyes döntő nehezen elérhető, inkább csak nyűg ez a kör?
– Abszolút nem nyűg! Ezek a meccsek, utazások, hétvégék a legjobb csapatépítő lehetőségek, hiszen együtt vagyunk napokon át. Itthon sosincs így, azaz nem lehet nyűg egy Kontinentális Kupa-forduló, főleg nem nekünk, ferencvárosiaknak!

OCSKAY, PALKOVICS ÉS A TEHETSÉG

– Valahogy mindig visszatér a Ferencvároshoz, de hogyan került ide egyáltalán?
– Budapesten születtem, konkrétan a IX. kerületben laktunk hároméves koromig. Hatéves koromtól teniszeztem, utána váltottam a hokira. Akkoriban jött be az Eurosport, az NHL, és nagyon tetszett, hogy együtt lehet elérni sikereket, még teniszben is jobban szerettem párosozni… Ma is nézek teniszversenyeket, és a döntőkön látszik, micsoda lélektani nyomás van a sportolókon, mennyire rendben kell lenniük mentálisan. Mindkét változatra születnek emberek – én csapatsportra születtem. Szóval, a Fradiban kezdtem, eljutottam a serdülőig, amelyben Kovács Zoli volt az edzőm: akinek a magyar hokihoz köze volt, ismeri Zolit, és Zoli is ismeri őt. Rajta keresztül „talált meg” a lehetőség, hogy kimenjek Észak-Amerikába, ahogy Vas Marci, Majoross Gergő. A szülők ilyenkor a jövőre is gondolnak – a gyerek tizenhét évesen nem annyira… –, az enyémek is úgy vélték, ha esetleg nem jön be a hoki, egy idegen nyelvet akkor is tudni fogok, az pedig biztosan segít a jövőben. Kint is jártam gimnáziumba, és gyorsan megtanultam angolul. Ez az időszak sokat „tett hozzám”.

– Miként a Fehérváron töltött évek is…
– Persze. Miután hazatértem a tengerentúlról, a Fradi-felnőttben játszottam, és az egyik válogatott összetartásra sokan nem tudtak eljönni, a többi klubból töltötték fel a keretet. Engem is behívtak, valamelyest reflektorfénybe kerültem, az idény végén pedig idősebb Ocskay Gábor hívott, hogy szerződtetni akar.

– A Fradi neveltjeként kellett gondolkodnia az ajánlaton?
– Lehetett volna nehéz a döntés, ám ha akkortájt valaki profiként akart jégkorongozni, menni kellett, még akkor is, hogy ehhez az ország legnagyobb jégkorongklubját kellett elhagynia. Elkezdődött a Fradi elveszett két évtizede: 1997-ben született a legutóbbi bajnoki cím, a kétezres évek elején már érezni lehetett, egyhamar nem változik a helyzet, miközben a Fehérvár fejlődött – jó helyre kerültem. Ocskay Gabihoz vagy Palkovics Krisztiánhoz képest sehol sem voltam – hogy ez született vagy szerzett tehetségbeli különbség, azt elemezni kellene, ám ők a teljes magyar jégkorong-történelem meghatározó játékosai, én meg hirtelen odakerültem közéjük, úgy, hogy csak hét éve hokiztam… Érdekes, sőt furcsa érzés volt, hogy nekem ott a helyem, viszont megtanított arra, hogy semmi sem jár alanyi jogon – munka, munka, munka!

– Rendben, de azt miként élte meg, hogy a világbajnokságokról mégis lemaradt, a feljutással, az A-csoporttal együtt? Kétezertízben meg úgy, hogy Ted Sator szövetségi kapitány elismerte, élete formájában játszott, de azért kirostálta.
– Immár a sötét oldalon állok, és innen látom, hogy edzőként sok nehéz döntést kell hozni. Gondolkodtam már rajta, hogy anno magamat elvittem volna-e? Annyi tanulságra leltem, hogy az edzőim talán beszélhettek volna többet, felvázolva, miért nem fértem be a keretbe, ami persze nehéz, mert húsz-huszonöt játékossal nem lehet lelkizni. Csakhogy az említett 2010-es táborra emlékszem, tényleg jól ment, a 2009-es elit-vb előtt meg az indulás előtt fél nappal szóltak, hogy nem megyek… Az viszont egyértelmű, hogy forrófejű voltam, talán ezért nem merték vállalni a kapitányok a szerepeltetésemet, a vb-n senki sem vállal felesleges kockázatot.

FORRÓFEJŰSÉG, GYORSTALPALÓ

– Forrófejű volt a jégen kívül is?
– Nem. Persze az ember a húszas évei­ben más életet él, mint negyvenesként, ez a természet rendje, és nem mondom, hogy szerény, visszahúzódó srác voltam, de nem kerestem az erőszakot.

– Inkább a gyertya két végén égetésére gondoltam.
– Ja, az rendben volt. Mondjuk, ha visszagondolok a csapattársaimra, ismerőseimre, ez a jellemző. Lehet, e tekintetben az élvonalba tartoztam, ám semmi rendkívüli sem történt.

– Sokat változott azóta?
– Igen. Ha valaki akár harminckét éves koromban is azt mondja, hogy ma egy Erste Liga-csapat vezetőedzője leszek, kiröhögöm. Viszont ha megvan a háttér, a család, a feleség-barátnő, háromszor is meggondolod, érdemes-e kilengeni, vagy inkább hazamész ahhoz, akit szeretsz, és jó vele lenni. A gyermek pedig végképp megváltoztat, komolyabbá tesz. Más lesz a prioritás. Ami még érdekes, és fontos róla beszélni, hogy a sportolók burokban élnek, a hétköznapi, normális élet távol áll tőlük, nem tudják megtapasztalni, milyen is az. Ez pedig akkor tudatosul mindenkiben, amikor véget ér a játékos-pályafutása. Más, ha reggel nyolctól délután ötig egy laptop előtt ülsz, sőt a játékhoz képest még az edzősködés is más, mert amikor ők pihennek, mi dolgozunk tovább. Nehéz a váltás, erre sok negatív példát látunk Észak-Amerikában is, klasszisok tűnnek el.

– Mégis az a feltételezésem, hogy nem készült az edzői pályára.
– Nagyon nem. A papírom megvolt, de ahhoz is az kellett, hogy Fehérváron egy kétéves képzést egybe sűrítve le lehetett darálni. Sokan jelentkeztek – nekem eszem ágában sem volt. Otthon azonban unszoltak a szüleim, hogy jó lenne valami papírt szerezni. Megszereztem, ám meg sem fordult a fejemben, hogy használni is fogom. Aztán elkerültem a Budapest Starshoz, amelynél Glen Williamson bogarat ültetett a fülembe, hogy szerinte jó edző lennék, meglenne hozzá a karakterem. Havonta egyszer-kétszer elmondta az edzéseken, de utána eligazoltam Miskolcra, ahol lehúztam két jó évet. Viszont a harmadik idényről nem tudtunk megállapodni, mire adódott a lehetőség a MAC-nál, és hirtelen nem lehetett kérdés, hogy a sportágban maradok, csak már trénerként. Azt szokás mondani, hogy a világ legjobb munkája jégkorongozni, úgyhogy a második legjobb jégkorongedzőnek lenni.

– Amikor a MAC utánpótlásában nekikezdett a munkának, szembesült korábbi önmagával?
– Nekem nagyon tetszett! Jó volt a korábbi önmagam látni és nevetni azon, mennyire másképp gondolkodnak és élnek a fiatalok. Én is olyan voltam, amilyen, ők is olyanok, amilyenek. Ha értesz valakit, sokkal jobban tudod kezelni: a játékosnak a legnagyobb segítség, ha belelátnak a fejébe. Sokan azt mondják, a dorgálás hatékonyabb, mint a simogatás, ám ha a probléma mélyére ásol, néha kiderül, mégsem kellene lehordani őket a sárga földig. A profi sportban a lélektan nagyon fontos, mert ha beleásod magad, a taktika, technika fellelhető az interneten is, ám hogy mentálisan is rend legyen, az a siker titka.

– Ez a képesség tanulható?
– Nekem a játékoskarrierem rengeteget segít: tizenöt év volt, úgyhogy ha valaki most szeretné megtanulni, lehet, hogy sikerül, csak rá kell szánni tizenöt évet… Én mindig a válogatott keret szélén egyensúlyoztam, mindig a maximumon túl kellett teljesítenem, és megküzdenem ennek a lélektanával – ilyesmivel egy első-második soros talán sohasem találkozik.

KÉT ÉVTIZED KÓMA UTÁN PÉNZ ÉS SZAKMA

– Amikor visszahívta a Ferencváros, immár edzőként és a nagyokhoz, azon sem rágódott?
– Nem is egyszer hívott. A MAC-nál végigjártam a ranglétrát, és megnyertük az első juniorbajnoki címet, méghozzá az utánpótlást uraló Fehérvár ellen, amire büszke vagyok. Már ekkor megkeresett a Fradi, csakhogy nem éreztem magam késznek, nem akartam beleugrani. Tavaly viszont ismét megkeresett, és akkor már érettnek gondoltam magam a feladatra.

– Éppen akkor, amikor a klub elkezdett figyelni a jégkorongszakosztályára is.
– Kicsit korábban is figyelt már, hiszen Kubatov Gábor hét éve lett az egyesület elnöke, ám előbb rendbe kellett rakni a pénzügyeket, aztán a szakosztályokat, nyilván a labdarúgással kezdve. A kinevezésem előtt egy-két évvel már sorra került a jégkorong – a kanadai Jereme Tendler és a finn Juha Hietamäki sem jött volna ide, ha nem jók az anyagi feltételek… –, viszont a szakma hiányzott: hiába van pénzed, ha nem tudod jól elkölteni.

– Akkor most húzzák át a Fradi hokicsapatát a huszonegyedik századba?
– Igyekszünk. Mintha két évtizede kómába estünk volna, viszont már az élet jeleit mutatjuk – a hosszú távú terv, hogy majd sprintelni is tudjunk. Kiesett egy generáció: ha belegondolunk, mennyien jártak a Kisstadionba a Fradinak drukkolni, aztán felnőttek a gyerekeik, és egyáltalán nem láttak sikeres Fradi-hokicsapatot... Még rengeteg meló, hogy visszakerüljünk oda, ahová szeretnénk, úgyhogy nem vagyunk jóllakottak.

– Oké, de ott az Erste Liga, a Magyar, a Visegrádi és most a Kontinentális Kupa is: otthon is ilyen lelkesek a sok feladattól?
– Nem állítom, hogy a feleségem ugyanígy állítaná össze a menetrendet… Tényleg nem könnyű, hiszen karácsonykor is vagy meccs vagy edzés, szabad hétvége meg nulla. De a családban megértenek és támogatnak, nyáron pedig kevésbé vagyok leterhelve – egyébként jobban várom a nyári szünet végét, mint az idényét... A másodedzőmmel sokszor azon kapjuk magunkat, hogy belekezdünk valamibe, aztán amikor felnézünk az órára, eltelt három óra, noha csak öt percnek tűnt – ha nem szereted, amit csinálsz, fordítva érzed. Rengeteg a munkánk, mégsem igazán munka: hobbi, szerelem, minden. Ezt csak így lehet, ha imádod.

(A cikk a nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 19-i lapszámában jelent meg.)