Jégkorong: „Szép, nagy utazás volt!” – Benk András visszavonul a válogatottól

– Az augusztusi, rigai olimpiai selejtezőtornán még ott volt a magyar válogatottban, a mostani Sárközy Tamás-emléktornán viszont már nem – itt a vége hát?
– Igen, elérkezettnek láttam az időt, hogy a válogatott szerelést leadjam – pontosabban át az utánunk következő generációnak – válaszolta a Nemzeti Sport kérdésére a szapporói hős Benk András, aki összesen 11 világbajnokságon erősítette a magyar nemzeti együttest, közte két elit-világbajnokságon, miután a 2008-as mellett a 2015-ös krakkói feljutásból is kivette a részét. – Harmincnégy éves vagyok, százhatvanöt mérkőzést játszottam a címeres mezben, ami óriási megtiszteltetés. Másrészről viszont ez minden évben két-három hónapos pluszmunkát követel meg, ami egy idő után már alaposan megterheli az ember testét. Ahhoz, hogy a klubomban, az Újpestben változatlanul a legmagasabb szinten tudjak teljesíteni, a megfelelő regenerálódás mellett, mérlegelnem kellett, nem beszélve arról, hogy itt a családom is a két kislányommal, most már rájuk is gondolnom kellett.

– Ezek szerint van kinek átadni a stafétabotot?
– Van. Én roppant fiatal, alig húszéves voltam, amikor először beleszagolhattam a válogatott légkörbe, rögtön Szapporóban, és a mai napig tartom, kellett ez a sok-sok év, hogy megszerezzem a kellő tapasztalatot. Át kell tehát adni a helyet a fiataloknak, hogy nekik is meglegyen erre a lehetőségük. Úgy látom, eddig minden évben volt egy-egy ifjú titán, aki be tudott épülni a nemzeti csapatba, szerencsére most is van. Kulcsfontosságú, hogy szokják a válogatott légkört, amely teljesen más, mint a klubközeg: a gyorsabb meccseket négy sorral, színvonalas presztízsellenfelek ellen, illetve hogy mekkora pluszmotivációt jelent a magyar nemzeti színekben játszani. Azt is jó látni, hogy a mai fiatalok közül egyre többen pallérozódnak külföldön, ráadásul igen jó helyeken – északon, Finn- és Svédországban, az osztrák ligában, vagy a tengerentúlon –, a mi időnkben azért ez nem volt jellemző. Fontos, hogy nagyrészt az akadémiai rendszernek és a TAO-nak köszönhetően az alapanyag mennyiségre is rendben van, a mennyiségből pedig folyamatosan kiválasztódik a megfelelő minőség.

– Azért az ön munkamorálját és a megalkuvást nem ismerő, „felszántom a jeget” típusú játékát nem lesz egyszerű pótolni.
– Ezt jó hallani. A válogatottban és a húszas éveim első felében Székesfehérváron nagyjából ugyanaz volt a szerepem. Azért is tölthettem be a válogatottban ilyen sokáig ezt a feladatkört, mert nagyon megszerettem, és elfogadtam, amit nekem szántak. Ez az egyik legfontosabb lépés, és akár egy jótanács is lehet tőlem a fiatalabb generációnak. Amikor hat évvel ezelőtt Újpestre igazoltam, tudtam, hogy az edző számít továbbra is a „felszántom a jeget” típusú játékomra, de más pozícióban, az első, második sorban. Több jégidőt és lehetőséget kaptam, előnyben és hátrányban is sokat játszhatok továbbra is. Nagyon örülök, hogy a klubcsapatomban még mindig pont per meccs körül tudok teljesíteni, ami nem sikerülhetne, ha nem ez lenne az alapvető hozzáállásom.

– Egy ilyen hosszú karrierből ki lehet egyáltalán emelni részleteket és élményeket?
– Szapporót szerintem nem kell külön ragozni, főleg, hogy pont az volt az első világbajnokságom, de a krakkói visszajutás is csodálatos emlék marad. Az elit-vébéken a csoportban olyan ellenfelek és olyan játékosok ellen játszhattunk, hogy azt sosem lehet feledni. Miként azt sem, hogy a 2009-es svájci A-csoportos vébé előtti utolsó felkészülési meccsünkön én ütöttem a gólunkat az akkor világbajnoki címvédő oroszoknak, ráadásul egy NHL-es sztárkapusnak, Ilja Brizgalovnak – az asszisztot Holéczy Rogertől kaptam... Nagyszerű játékosokkal játszhattam együtt fiatal zöldfülűként, Ocskay Gabival, Palkovics Krisztiánnal, Tokaji Viktorral, Kovács Csabával, Kangyal Balázzsal és még sorolhatnám. Az ő munkamoráljukat, az öltözőben betöltött szerepüket azóta is példaértékűnek tekintem, és próbálom továbbadni a tőlük tanultakat.

– Ijesztő, hogy azóta eltelt több mint 12 év?
– Ez az élet rendje, rengeteget változott a világ azóta: akkor én voltam az egyik legfiatalabb a keretben, most a klubcsapatomban és a válogatottban is a legidősebbek közé tartozom. De szép nagy utazás volt, amit lehetett, megéltem: egyetlen percét sem cserélném el semmi másra, még azt a rossz emlékezetű svájci ütközésemet sem, amely nyomán három darabra törött a klucscsontom...

– Akkor tehát a jövőben az Újpest és a család marad a középpontban?
– Ahogy mondja. A nagyobbik lányom jövőre már az iskolát kezdi, több időt szeretnék tölteni velük. Mellettük teljes maradék erőmmel a klubra koncentrálok, szerencsére jól megy a szekerünk, igyekszem minden energiámat mozgósítani, hogy ez így is maradjon. Jó erőben vagyok: klubszinten szeretnék még jó néhány évet lehúzni, s a nyáron is rengeteget dolgozni azért, hogy az idő előrehaladtával minél kevesebb mérkőzést kelljen kihagynom sérülés miatt!