A bárónő korcsolyájától az innsbrucki olimpiáig – Babán József a pályán kívül is sokat tett a jégkorongért

Még a második világháború kitörése előtt született a magyar jégkorongsport egyik meghatározó alakja, a most 88 éves Babán József. Felesleges mondani, mennyire más viszonyokkal kellett majdnem száz évvel ezelőtt szembenéznie annak, aki a versenysportot választotta. A legtöbben szerelemből tartottak ki kedvenc időtöltésük mellett, de a tehetség és a kemény munka ugyanúgy elengedhetetlen volt a sikerhez, mint manapság.

„Egyéves voltam, amikor a szüleim letelepedtek Csepelen, akkor még csaknem az egész területet erdő borította. Apám megvett egy telket, kivitte anyámat, mire ő majdnem szívrohamot kapott, hogy oda kell költöznie, ahol rajtunk kívül egy lélek sem lakik. Elszigetelt község volt még Csepel, nem tartozott Budapesthez. Ahol most a zsilip van, ott őrizte a terület határát a sorompó. Akkoriban minden télen igazán hideg volt, rendre fagyott. Apám a kertben összehúzta a havat, és felöntötte nekünk vízzel az udvart, hogy a nővéremmel csúszkálhassunk rajta a kurblis korcsolyánkkal. Nekem jól ment, de a nővérem nemigen állt meg a lábán – hát így kezdődött minden. Apám jó kezű műbútorasztalos volt, gyönyörű intarziás tárgyakat készített. A háború alatt munkát kapott a Weiss Manfréd gyárban, ami akkor hadiüzemként működött, így nem kellett bevonulnia. Ágyúcsöveket csináltak. Segédmunkásként került oda, de a tehetsége miatt hamar vezető lett. Én is ott jártam oviba és később napközibe, és minden karácsonykor meglátogatott minket a bárónő, csokoládét, apróságokat ajándékozott nekünk, apám pedig gondolt egyet, s készített neki egy meseszép intarziás ékszerszelencét, amivel teljesen levette a lábáról. A bárónő rögtön azt kérdezte, hogyan hálálhatná meg az ajándékot, apám pedig szerényen azt válaszolta, ha a kisfiam kaphatna egy korcsolyát, azért nagyon hálás lenne. Hát így kaptam meg életem első rendes korcsolyáját, cipővel együtt. Nem jégkorongozóként, műkorcsolyázóként kezdtem a pályafutásomat.”

Találékonysággal rengeteg problémát meg lehet oldani, és ha akkor még nem is a jégkorongozás körül forgott az élete, a sport születésétől fogva kíséri. A híres-hírhedt MHK (Munkára, Harcra Kész) sportmozgalom versenyén már gyerekként gyorsabban futott, mint egyes válogatott kézilabdázók. Nyolcadikos koráig a Posztógyári SE-ben focizott, a Honvédban a „négy törpe” nevű hajó vezérevezőse volt, és noha a közösséget szerette, amikor döntenie kellett, melyik sportágat űzné a legmagasabb szinten, hezitálás nélkül a hokit választotta.

„A csepeli stadion futópályáján a homok nyáron olyan forró volt, hogy képtelenség volt rajta edzeni. Le kellett hűteni a lábunkat. Teniszpályák is voltak a környéken, amelyeket télen körbekerítettek, felöntöttek, és jeget csináltak rajta. Oda jártunk korcsolyázni, állandóan ott voltam. A csepeli sportklub idecsábította a legnagyobb magyar korcsolyás neveket, a Nagy testvérpárt, Mariannát és Lászlót is. Sok versenyt rendeztek, gyorsaságit, ügyességit, és én rendre megnyertem őket. A Weiss Manfréd gyár vezetősége elhatározta, hogy utánpótlást is szervez, és akiket kiválasztottak, kisbuszokkal vitték a korcsolyázás fellegvárába, a Városligetbe, hogy a műjégen gyakorolhassanak, amikor máshol már nem lehetett pályát csinálni. A gimnázium után textiltechnikumban tanultam tovább. Néhány osztálytársam járt a műjégre hokizni, és Schneck János addig cukkolt vele, hogy műkorcsolyázom, míg lementem velük én is hokizni. Szamosi Ferenc volt az edzőjük, s miután látta, hogy tudok korcsolyázni, mondta a többieknek, hogy öltöztessenek fel, és már be is álltam a Postásba edzeni. Nem voltam zseni, de óriási akaraterőm volt. Tudtam, ha élni akarok, bizonyítanom kell. Olyan nagyságok között kellett helytállnom, mint Hircsák István, Háray Béla vagy Rajkai László, de »bekapartam« magam a csapatba. Hircsák volt a kapus, talán a legnagyobb név akkoriban, Európa-válogatott volt, egy hokibolond. Az egyik edzésen lőttem neki egy trükkös gólt, amivel annyira megsértettem a hiúságát, hogy azt mondta, amíg ott vagyok, ő nem megy le a jégre, én meg azt válaszoltam, hogy akkor bizony nem fog játszani. Sem ő, sem én nem szerettem másodhegedűs lenni, de aztán kibékültünk és még a válogatottban is együtt játszottunk.”

Babán József játékos-pályafutását 1952-ben, a Postásban kezdte, ami később Törekvés, majd BVSC néven szerepelt. Profi karrierje 1969-ben ért véget, de később még játszott a másodosztályú Temaforgban is. Sportolóként nemcsak az ellenfeleivel kellett megküzdenie a pályán, de azzal is, hogy szenvedélyét, a jégkorongozást bizony sokan rossz szemmel nézték.

„Az 1965-ös idény kezdetén olyan selejtes botokkal kellett játszanunk, hogy a legkisebb igénybevételtől eltörtek, a szó szoros értelmében elfogytak az ütőink. Mindenkinek maradt egy botja, ha az megadta magát, a gazdája nem tudott tovább játszani. Egy Fradi elleni meccs következett volna, de a játékostársaimmal úgy döntöttünk, nem vállaljuk ilyen körülmények között. A politikai vezetőség már dörzsölte a tenyerét, hogy végre megszüntetheti a jégkorongot a BVSC-ben. A tenisz, a korcsolya, a lovaglás megbélyegzett sportág volt, folyamatosan küzdött a fennmaradásért. A létük volt az eredményesség tétje. Ebben a nehéz helyzetben a MÁV főigazgatóságának személyzeti osztályvezetője, Máté Sándor és a budapesti igazgatóság vezetője, Szilágyi Cirill azt mondta, amíg a posztjukon vannak, senki sem lehetetlenítheti el a jégkorongozást. Érdekes módon pillanatokon belül kinyíltak a szertárajtók, és felszereléshez juthattunk. A visszavonulásom után a vám- és pénzügyőrség parancsnokától felszólítást kaptam, hogy jelenjek meg meghallgatásra. Azzal kezdte: »Babán elvtárs, ön elvetette a sulykot.« Azt válaszoltam, nem tudok ilyesmiről, de állok a vád elébe, ha én csináltam, hát én csináltam, bár azt sem tudtam, miről van szó. A vád az volt, hogy csaltam, felszerelést vettem »forintkiajánlással«, és nem fizettem utána vámot. Csakhogy tudtam, milyen fontos, hogy minden üzletről legyen dokumentum, és a tények mellettem szóltak. Ha külföldre utaztunk, nekünk, sportolóknak volt valamennyi vámkedvezményünk, amibe belefért, hogy fejenként három-négy ütőt vásárolhassunk. Így is tettünk, majd a hazahozott felszerelést bevittük a vámkezelő irodába, leadtuk, a BVSC pedig megvette, és kiadta a szakosztálynak. Tudtam, hogy nálunk van az igazság, de a parancsnok csak annyit mondott: »Majd meglátjuk!« Alapos, mindenre kiterjedő kivizsgálás következett, majd nem sokkal később újabb felszólítást kaptam, jelenjek meg meghallgatásra. A parancsnok fogadott és a következő párbeszéd zajlott:
– Babán elvtárs, én ilyen hülye emberrel még nem találkoztam, mint maga – mondta a parancsnok.
– Akkor hadd mutatkozzak be, Babán József vagyok.
– Aki vállalja a börtönt, és hogy meghurcolják néhány hokiütőért, az nem lehet más, csak bolond.
– Elvtárs, tudja miért csináltam? Hogy létezzen egy sportág! Mert ha nem csinálom, én lettem volna a jégkorong hullaszállítója. Bármikor újra megtenném!”

Sportolóként másoknál szabadabban utazhattak a kommunizmusban, de szükségük is volt a külföldi utakra, hiszen ott tudták beszerezni a felszerelésüket. Természetesen csak a keleti blokkon belül volt ekkora „szabadság”, nyugatra kizárólag meghívóval mehettek, és az ottani sportszerek megfizethetetlenek voltak. Amikor repülővel utaztak, mindig átlépték a poggyászok súlyhatárát, hiszen:      „A mi felszerelésünk olyan volt, hogy ha egy mérleg egyik serpenyőjébe raktuk, akkor egy nyugati csapat összes játékosának öltözetét beletehettük volna a másikba, hogy középre billenjen a mérleg nyelve. Ráadásul közel sem védtek annyira, mint a maiak, ha a korong utat talált a testig, fájó sérülést tudott okozni. Én még fejvédő nélkül játszottam, azt megúsztam, hogy a pakk eltaláljon, de bottal kaptam rendesen. Egy Magyarország–NDK meccsen történt, hogy az ellenfél játékosa elveszítette az egyensúlyát, felkapta az ütőjét és az arcon talált – hét fogam bánta.”

A felszerelés mellett az infrastruktúra is hiányzott. Meg más is: a mai dietetikusok a fejüket fognák, ha tudnák, kalóriapótlás és profi étrend gyanánt a pénteki edzés után kalácsszerű szegedi cipót kaptak kötözött sonkával. Babánék nem játszottak itthon fedett jégpályán, az edzőtáborokat is a Városligeti Műjégpálya november 7-i nyitásához igazították. Addig legtöbbször Csehszlovákiában készültek, majd jó esetben Magyarországon folytatták a jeges edzéseket, előfordult azonban, hogy amikor hazaértek, 24 fok volt, jég meg sehol. Ahogy fogalmaz, a Kisstadion volt nekik a paradicsom, a pályát sokszor a szurkolók segítségével tették játékra alkalmassá, nemegyszer hétezer néző előtt játszott ott
a BVSC színeiben, nemegyszer hóban, fagyban, viharban.

Nemcsak klubcsapatában, a válogatottban is alapember volt, a címeres mezt 55-ször ölthette magára, és tagja volt a máig utolsó magyar férfi hokicsapatnak, amely téli olimpián játszott 1964-ben, Innsbruckban.

„Az olimpiára kaptunk melegítőt, az Adidas cég reklámként adta ingyen. Egy sínadrágszerűséget, egy magas szárú cipőt, egy vékony lemberdzseket és egy sapkát. Ennyi volt a válogatott felöltöztetése. Minden nyilvános eseményen ebben kellett mutatkoznunk, úgy fáztunk benne, mint a kutya, mégis örültünk neki. A selejtezőben a szovjetekkel játszottunk, nekem jó fizikumom volt, szinte sohasem veszítettem el palánk melletti párharcot. Azt gondoltam magamban, na, most megmutatom a szovjeteknek, milyen fából faragtak, aztán csak néztem, hogy szinte fél kézzel tettek arrébb. Messze kiemelkedtek a nemzetközi mezőnyből is.”

Bár Magyarország az ötkarikás játékokon az utolsó, 16. helyen végzett, azóta is csak dédelgetett álom, hogy a férfiválogatottat olimpián láthassuk játszani. Egy évvel később, Tamperében a világbajnokságon a B-csoportban játszottak a mieink, és a válogatott történetének legjobb helyezését érték el, a csoportban negyedikek, a világon összesítésben pedig tizenkettedikek lettek. Babán mégis kudarcként gondol vissza rá.

„Az 1965-ös finnországi vébén leszerepeltünk, de magunknak köszönhettük. Nem találtuk meg a hangot az edzővel, Rajkai Lászlóval. Az volt a baj, hogy nem volt igazi jégkorongedző az országban – mind játékos volt valójában, még játékosként gondolkodott. Ez természetes volt a szocializmusban, hiszen el voltunk zárva. Amit csináltunk, szovjet mintára csináltuk. A fizikai fejlesztésre helyeztük a hangsúlyt, folyamatosan súlyt emeltünk, rengeteget futottunk. Ez sokaknak nem tetszett, többek között Jakabházy László is szembeszállt Rajkaival, s azt mondta neki: »Te csak fussál, mi meg majd hokizunk!« Természetesen ma már nem oszt, nem szoroz, hogy miért voltunk akkor viszonylag eredménytelenek. Egyébként hasonló módon buktattak meg engem is a játékosaim a BVSC-nél, úgy érezték, túl sokat követelek, keveset mosolygok, keményen bánok velük, én meg elkerülhetetlennek láttam a távozásom. Így is történt, de nem egészen három év múlva ismét megkeresett a klub, hogy menjek vissza. Sajnos, utána nem sokkal a kapusomnak kilőtték koronggal a szemét, őt olyanok követték, akik elugrottak a pakk elől. Próbálkoztunk, próbálkoztunk, de a második helynél feljebb nem tudtunk lépni. Egy idő után a vezetőség úgy döntött, megszünteti a szakosztályt.”

Ezután nem gondolkodott azon, hogy másik klubnál folytassa, de a Jászberény edzői állás ajánlott neki, amit elfogadott. A szerencse azonban elkerülte, nem sokkal a kinevezése után meghalt a csapat vezérigazgatója, a klubnál nem maradhatott tovább. Később, 1979-80-ig Rajkai László mellett dolgozott a férfiválogatottnál is, 2013 óta tagja a Magyar Jégkorongszövetség Hírességek Csarnokának, a mai napig szívesen jár hokimeccsre. Nyugdíjasként ugyanabban a házban él Csepelen, ahová a családjával költözött egyéves korában, és ahogy fogalmaz: „Úrként születtem, elvtársként működtem, de úrként fogok meghalni.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 9-i lapszámában jelent meg.)