Ahogy mi megéltük: „Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna”

„Tényleg van jegyed?”– kérdezte kerekre nyílt szemmel és nem kis irigységgel a hangjában Zsolt. A baráti társaságunkban már napok óta a hokiválogatott volt a fő téma, s ahogy haladtunk előre az időben, a csapat egyre jobban állt a budapesti C-csoportos jégkorong-világbajnokságon. Friss egyetemistaként arra nem nagyon volt esélyem, hogy a hétközi meccsekre kimenjek, azokat csak a tévén keresztül követtem, de mivel már hét közben éreztem, hogy a vasárnapi zárás izgalmas lehet, hirtelen ötlettől vezérelve az egyik könyvtári időszakot dobtam, hogy sorba álljak a Budapest Sportcsarnok jegypénztáránál.„Tényleg van jegyed?”– kérdezte kerekre nyílt szemmel és nem kis irigységgel a hangjában Zsolt. A baráti társaságunkban már napok óta a hokiválogatott volt a fő téma, s ahogy haladtunk előre az időben, a csapat egyre jobban állt a budapesti C-csoportos jégkorong-világbajnokságon. Friss egyetemistaként arra nem nagyon volt esélyem, hogy a hétközi meccsekre kimenjek, azokat csak a tévén keresztül követtem, de mivel már hét közben éreztem, hogy a vasárnapi zárás izgalmas lehet, hirtelen ötlettől vezérelve az egyik könyvtári időszakot dobtam, hogy sorba álljak a Budapest Sportcsarnok jegypénztáránál.

„Igen” – mutattam büszkén, majd persze magyarázkodhattam, miért csak egyet vettem. Egyrészt tényleg improvizáltam, még az előző napon sem tudtam, hogy elszaladok a BS-hez, másfelől akkoriban napközben esélyem sem lehetett egyeztetni senkivel – ez még az őskorban, 1983 tavaszán, a mobiltelefon előtti világban történt… Szóval már csak azért kellett szurkolnom, hogy március 20-án, vasárnap este ne egy tét nélküli, barátságos magyar–kínai meccsre menjek.

Szerencsére jól alakultak az eredmények, a spanyolokat, a franciákat és az észak-koreaiakat is megvertük, majd a hollandoktól és a dánoktól elszenvedett vereség után úgy állt a helyzet, hogy ha legyőzzük a bolgárokat, a hollandok pedig elintézik a dánokat, a második feljutó helyért ki-ki meccset játszunk Kínával. A bolgárokat simán kipipáltuk és szerencsére a már biztos feljutó hollandok sem linkeskedték el a dánokkal szembeni partit, vasárnap délután 10–0-val (!) küldték haza a skandinávokat.

Egy kérdés maradt tehát: Magyarország vagy Kína lesz a második feljutó?

Leírhatatlan a kép, ami a metró – akkor még így hívták – Népstadion állomásából kijövet fogadott. Elképesztő tömeg, egy-egy csoport „Hajrá, magyarok!” kiáltására egy másik hasonlóan válaszolt, az autók dudáltak, s körülbelül tízméterenként állított meg valaki, hogy jegyet venne, mondjak egy árat, kifizeti. Persze nem volt az a pénz, annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem ezen az estén nem is lehetett volna. Nagyjából nyolcezren lehettünk benn a csarnokban – nem csak az üléseken, a szektorok közötti lépcsősorokon is ültek –, s biztos vagyok benne, hogy jegy híján még így is több ezren ragadtak kinn.

Óriási buli kerekedett, még vagy egy órán át senki sem mozdult, a Himnuszt együtt énekeltük a játékosokkal, az eredményhirdetésnél pedig egyesével ünnepeltünk meg mindenkit, a fiatal, mindössze 21 éves tehetség Ancsin Jánostól kezdve a kapuban brillírozó Kovalcsik Péteren át a csapatkapitány s egyben a negyedik gólunkat szerző Palla Antalig. Ők voltak a hőseim, akik az első magyarországi jégkorong-világbajnokságon feljutottak a B-csoportba, ami az akkori csoportlétszámok alapján a világ legjobb 16 válogatottja közé kerülést – még most is hihetetlen, hiszen ez mai olvasatban az A-csoport, azaz a világelit – jelentette. Már a bemelegítés kezdetétől félelmetes volt a hangulat, ami csak fokozódott, amikor Kovács Csaba óriási bombagóllal megszerezte a vezetést. Ettől kezdve a kínaiak csak futottak utánunk, 2–1-es előnyünknél pedig Kereszty Ádám pazar passzából Buzás György lőtt demoralizáló gólt, ami végérvényesen a földbe, azaz inkább a jégbe döngölte az ázsiaiakat. A vége 4–3 lett ide, az utolsó tíz másodpercet mi, nyolcezren együtt számoltuk vissza (gyanítom, ehhez odahaza a tévé előtt is sokan csatlakoztak), majd mindenki annak a nyakába borult, akihez éppen a legközelebb állt.

Ha eszembe jutnak azok a percek, még most is beleborzongok: 18 évesen először élhettem át egy itthon megrendezett világversenyen elért nagy győzelmet. Ezek a pillanatok azóta is minden alkalommal eszembe jutnak, amikor egy-egy nagy magyar sikert idehaza ünnepelhetek sokadmagammal a lelátón – igaz, egy ideje már többnyire nem jegyem, akkreditációm van.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

Kun Zoltán:Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával

Vincze Szabolcs:„Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!

Thury Gábor:Balczót kísérve megindult a domboldal