Jégkorong: NHL-rekorder edzőt igazolt a Hydro Fehérvár AV19

A klubtörténet egyik, ha nem a legnagyobb nevét igazolta a kispadra a Hydro Fehérvár AV19, amikor az amerikai Kevin Constantine aláírt 2+1 évre.

Hozzá fogható kaliber csak a honfitársa, Ted Sator volt, aki két franchise-t összesen háromszor vitt az NHL rájátszásába, és 13 éven át dolgozott a világ legjobb jégkorong-bajnokságában, mielőtt a pályája vége felé eltöltött két évet Székesfehérváron, és ugyancsak kettőt a magyar válogatott szövetségi kapitányaként.

A 62 esztendős Constantine ugyan „csak” nyolc évet töltött az NHL-ben, viszont ezalatt ötször is a playoffba vitte övéit, és van két olyan bravúrja, ami igencsak releváns lehet az osztrák központú ICEHL-ben egyik évről a másikra igen hullámzó teljesítményre képes, a negyeddöntőből egyelőre továbbjutni képtelen Fehérvárnak.

Kétszer is megcsinálta, hogy a legrosszabb, 8. kiemelésű számú csapatával kiejtette a legjobb, 1. kiemelésűt, amit a maga korában csak ő mondhatott el magáról, továbbá, miután átvette az NHL-ben harmadéves San Jose Sharksot, 58 ponttal többet szereztek, mint az előző idényben, ami természetesen rekord.

„Túlságosan fiatal voltam, de azért segített, hogy a megelőző két évben a farmcsapatot edzettem – mondta erre most Constantine. – Hatalmasat javultunk az előző idényhez képest, ami máig rekord, de arra senki sem emlékszik, hogy 0-8-1-es mérleggel kezdtünk, azaz egyetlen döntetlenünk volt, úgyhogy ha tapasztalt edző lettem volna, valószínűleg kirúgnak... Így azonban megkaptam az esélyt, és megfordítottuk a helyzetet.”

Ebben az 1993–1994-es évadban ő számított az NHL legfiatalabb vezetőedzőjének a 34 évével, a fenti bravúrja révén viszont nyomban az Év edzőjének jelölték, amit ugyan nem kapott meg, viszont az Amerikai Jégkorongszövetség kitüntette.

Később dolgozott Calgaryban, Pittsburghben és New Jerseyben, a keze alatt megforduló játékosok névsora pedig sportági Ki, kicsodának is beillik – és a következő felsorolás messze nem teljes!

San Joséban a beosztottja volt például az orosz Igor Larionov és Szergej Makarov, a lett Arturs Irbe és Sandis Ozolins, valamint az amerikai Mike Sullivan, akiből edzőként lett kétszeres Stanley-győztes.

Pittsburghben sorakozott a cseh Jaromír Jágr, Robert Lang és Martin Straka, az orosz Alekszej Kovaljov és Morozov, valamint a litván Darius Kasparaitis, a kanadai Mario Lemieux pedig csak azért nem, mert épp akkor töltötte visszavonult időszakát, így csak Constantine főnökének számított akkortájt... New Jersey-ben viszont felvonult előtte a kanadai Marty Brodeur, Scott Stevens és Scott Niedermayer, a Patrik Elias, Jason Arnott, Petr Sykora sor minden tagja, illetve John Vanbiesbrouck, aki 2009-ben tartott bemutató kapusedzést Káposztásmegyeren – mit ad isten, Sator meghívására.

„Az ember a pályája későbbi szakaszában elkezd azon elmélkedni, milyen hatással volt a játékosaira. Ha egy valaki három-négy-öt évvel azután, hogy együtt dolgoztunk, felhív, és elmondja, hogy sokat tanult a hokiról, az életről, jobb hokista, edző, vagy férj és apa lett, az nekem még többet jelent, mint az eredmények, amit a jégen elértünk – filozofált Constantine, majd a másik oldalról is megvizsgálta a kérdést, hogy rá ki volt a legnagyobb hatással. – Az NHL az első nyolcvan évében igazából kanadai volt, alig lehetett találni amerikai edzőt, mára jóval sokszínűbb. Az én legjobb társaim a könyvek voltak, a hokiról, kosárlabdáról, fociról, az edzősködésről és az edzők életéről általában, több száz ilyen kötetet elolvastam.”

Constantine játékosként nem alkotott maradandót, 1978-ban 9/154-esként draftolta ugyan a Montreal Canadiens, de csak 1980-ban hívta el próbajátékra, ahol nem felelt meg. Utána nem is játszott többet, hanem előbb ácsként, csaposként és autókereskedőként is próbálkozott a civil életben, majd a kapuscuccát edzőire cserélte, és bő évtized alatt feldolgozta magát az NHL-ig.

Onnan később rövid időre Franciaországba, hosszabb szakaszra Svájcba szerződött, aztán megfordult a Távol-Keleten, a legutóbbi idényben pedig Lengyelországban ugrott be novemberben.

„Mielőtt elszerződtem Franciaországba, sokakkal beszéltem a szakmából és a civil életből is, hogy meglépjem-e. A hokiban mindenki azt mondta, hogy isten őrizz. Mások viszont azt, hogy ha továbbra is azt csinálhatom, amit szeretek, ráadásul közben élhetek Franciaországban, akkor hajrá! Úgyhogy ekként cselekedtem, és megjártam Svájcot, a Távol-Keletet és Lengyelországot is, amit mind imádtam, mert szeretem megismerni a kultúrákat, hogy miben hasonlítanak és miben különböznek a társadalmak” – folytatta Constantine, akinek számos helyen és időben volt már közvetett kapcsolata a magyar hokival, csak ezek most nyernek értelmet.

Amikor például egykori játékosa, a kanadai Tyler Dietrich a Fehérvár utánpótlásedzőjeként dolgozott a 2010-es évek első felében, a rajta keresztül elért Constantine már tárgyalt az akkori klubvezetéssel. Svájcban, az Ambri-Piottánál a kanadai-olasz Diego Scandella volt a másodedzője, aki a 2008-as és a 2015-ös feljutásunkkor is a magyar férfiválogatott stábjához tartozott, a svájci férfiválogatottat pedig akkortájt a kanadai-brit Sean Simpson vezette, aki manapság a mieink szövetségi kapitánya. Szélig Viktorral, a Fehérvár általános igazgatójával meg akkor futottak össze, amikor 2010-ben Constantine az Angers-t edzette, Szélig pedig még játszott a Brianconban.

Most azonban következhet Fehérvár, ahová egyfelől a család nélkül érkezik, hogy a legkisebb fia befejezhesse az iskoláját, másfelől hozza magával a kapusokat illető legendás kérdését, miszerint: „Hány ember tölt az életéből évtizedeket azzal, hogy lőnek rá?!”