Jégkorong: Úgy érzem, jó helyen vagyok! – Pat Cortina

– Mi vezetett a női válogatott világbajnoki teljesítményéhez és sikeréhez?
– Örülök, hogy a női válogatottról beszélgethetünk, mert egészen különleges csapatról van szó – mondta a Nemzeti Sportnak Pat Cortina, a magyar női jégkorong-válogatott szövetségi kapitánya, akinek vezetésével a mieink benn maradtak az elitmezőnyben. – Tetszett a kérdés, mert valóban nemcsak az eredmény, hanem a teljesítmény is történelmi volt. Az eredmények nem voltak minden esetben annyira jók, mint amennyire szerettük volna, a teljesítmény azonban szinte végig kimagasló volt, úgy gondolom, ezt mindenkinek fontos felismernie. Hogy mi tette lehetővé? Nagyon sok elhivatott ember még több munkája, a stáb, a klubcsapatok és természetesen a lányok odaadása.

– Az elit-világbajnokság egyenes kieséses szakaszának elérése egyszeri siker volt, vagy megismételhető?
– Azt reméljük – és hiszünk benne –, hogy ez valami még jobbnak a kezdete. Szeretnénk legalább ezen a szinten maradni, ez viszont nem lesz egyszerű feladat, ugyanis a női hokijátékosok száma jelenleg limitált Magyarországon, és néhány tapasztaltabb játékosunk jövője egyelőre kérdéses. A fiatalok közül többekben nagy potenciál van, de talán még túl korai lenne rájuk hárítani a felelősséget a csapatban, ami eddig az idősebbeket terhelte. Szükségünk van rá, hogy a tapasztalt játékosaink még az együttessel maradjanak, megteremtve a zökkenőmentes átmenet lehetőségét a következő generációnak.

SZŰK MERÍTÉSI LEHETŐSÉG, ÁM VANNAK TEHETSÉGEINK

– Ezek szerint több játékos is fontolgatja a visszavonulását?
– Hogy őszinte legyek, nem tudom biztosan. De ha csak két-három játékos döntene így, már az is nagy kihívást állítana elénk a következő vébére. Néhány kulcsjátékos elvesztése számottevően megváltoztatja a csapat dinamikáját, és ahogy említettem, a profi női hokijátékosok száma nem túl magas Magyarországon, így az esetlegesen visszavonulók pótlására sincs túl sok lehetőségünk.

– Vannak azért minőségi utánpótlás-játékosok, akikre számíthat?
– Természetesen igen, már most is van néhány felnőttválogatott játékosunk az U18-as korosztályból, akik kiválóan teljesítenek. Nemrég még nem hitték el magukról, hogy képesek olyan teljesítményre, mint amilyet nyújtottak. Ha már májusban meglett volna a mostani önbizalmuk, még nagyobb hatást gyakorolhattak volna a válogatott játékára. Minimum öt-hat kivételes ifijátékosunk van, akik nagy hasznára lesznek a csapatnak a jövőben.

– A világbajnokság előtt többször elmondta, hogy a felkészülési mérkőzéseken nem számít az eredmény, és lám: a Németországtól elszenvedett két vereséget követően, amikor a legfontosabb volt, sikerült őket legyőzni. Mi volt ennek a kulcsa?
– Valóban nem volt fontos, milyen eredményeket érünk el a felkészülési mérkőzéseinken, kizárólag a teljesítményről beszéltünk a meccsek után. A dánok és a németek elleni két-két felkészülési mérkőzésen megvolt az esélyünk, hogy a saját javunkra döntsük el a találkozókat, tehát tudtuk, hogy felvesszük a versenyt ezekkel a csapatokkal. A vébé előtt még tanulási fázisban volt a válogatottunk, nem volt tökéletes a játékrendszerünk, nem voltak véglegesítve a soraink, mindenki lehetőséget kapott. A fejlődési folyamatra koncentráltunk, a teljesítményre és azokra az apróságokra, amelyek a későbbiekben segíthetnek megnyerni egy-egy mérkőzést.

EGY MÉRKŐZÉS KIVÉTELÉVEL KÉSZEN ÁLLTAK A JÁTÉKOSOK

– Úgy fogalmazott, a sikeres szereplés kulcsa lehet, hogy a csapat energiaszintje kiegyensúlyozott maradjon. Hogy érzi, sikerült ezt megvalósítani annak tükrében, hogy a négy csoportmérkőzésen túl még plusz két meccset játszott a válogatott?
– Ha egyvalamit kellene kiemelnem, ami a leginkább lenyűgözött, amire leginkább büszke vagyok a lányokkal kapcsolatban, az az, ahogyan képesek voltak kezelni a világbajnokság körülményeit. A csehek elleni mérkőzéstől eltekintve mindegyik találkozónkra készen álltunk érzelmileg, mentálisan és fizikailag is. Amikor Csehország ellen játszottunk, nem vettem észre, hogy a csapat mennyire tart az ellenféltől – ez az én felelősségem. Sokáig csak vártuk, hogy a csehek megmutassák, mennyire jók, nem mertünk játszani. A többi összecsapásunkra azonban teljesen fel voltunk készülve, a saját játékunkat játszottuk, arra koncentráltunk, hogy nekünk mit kell tennünk, és meg is tettük. A dánok ellen messze mi voltunk a jobbak, mégis kikaptunk. Egy nappal később viszont olyan teljesítménnyel rukkoltak ki a lányok a svédek ellen, amelyhez hatalmas mentális erő és fizikai energia szükségeltetett. Ez mutatta meg leginkább a csapatunk erejét és karakterét.

– Mit mondott a játékosoknak a Dánia elleni vereséget követően?
– Valóban emberpróbáló helyzet volt, ugyanakkor hiszem, hogy minden okkal történik, és az élet így tanított meg minket arra, hogyan kezeljünk egy ilyen kemény szituációt. Jobban játszottunk, mégsem nyertünk, nem sokkal utána pedig újra megmérettünk. Hogy mi történik, azt nem tudjuk mindig befolyásolni, azt viszont igen, hogyan reagálunk a történésekre. Nem hiszem, hogy a dán válogatott ellen sokkal többet tehettünk volna a pályán, a lányok mégis felálltak, és megmutatták az erejüket a következő napon, ezért nagyon büszke vagyok rájuk.

MÉG AZ AMERIKAIAK ELLEN IS HÍVEK MARADTAK ÖNMAGUKHOZ

– Melyek voltak a legnehezebb és a legboldogabb pillanatok a világbajnokságon?
– Nekem a csehek elleni mérkőzés első szünete volt a legnehezebb. Kétgólos hátrányban voltunk, és abból, ahogy a lányok rám néztek, láttam, hogy bajban vagyunk, aggódunk, megfélemlített minket az ellenfél, és én is nehezen találtam a szavakat. Örömteli pillanatból szerencsére több is volt, a svédek vagy a finnek elleni mérkőzés, az amerikaiak ellen vívott negyeddöntő első harmada, még akkor is, ha a játékrész legnagyobb részében védekeztünk – de nem adtuk fel, próbáltunk játszani és hívek lenni magunkhoz. A sok csoportos és személyes beszélgetés rengeteg boldog pillanatot hozott. Amikor azt mondom, különlegesek a lányok, azt valóban úgy is gondolom.

– Mit érzett, amikor Németország megszerezte a győzelmet jelentő gólt Dánia ellen az utolsó másodpercben? Biztosan érzelmes pillanat volt, hiszen a magyar női jégkorong-válogatott mellett a német SC Riessersee-nél is dolgozik edzőként.

– Nos, igen, könnyebb volt azzal a tudattal visszatérni Németországba, hogy ők is az A-csoportban maradtak, és nem mi voltunk azok, akik kiütöttük őket onnan. Reméltem, hogy nyerni fognak, mert a dánok elleni győzelemmel már kvalifikálhattuk volna magunkat a negyeddöntőbe – akkor viszont azt mondtam a lányoknak, hogy ha mi továbbra is a legjobbunkat nyújtjuk, az élet visszaadja azt, amit Dánia ellen elvett. Amikor pedig a németek az utolsó pillanatban megnyerték a meccset a házigazda ellen, azt éreztük, hogy az történt, aminek történnie kellett. Rengeteget munkát fektettünk bele, hogy továbbjussunk, és végig hittünk benne.

NYITOTT A FOLYTATÁSRA, DE SOK MÚLIK A NAPTÁRON

– A csapatot látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a másodedző személye közvetlenül a világbajnokság előtt változott meg. Milyen volt a közös munka Delaney Collinsszal?
– Először is Delaney kitűnő referenciákkal és ajánlásokkal érkezett. Új arc és új hang jött vele, rengeteg energiával és tapasztalattal, mivel játékosként nagyon magas szinten szerepelt. Ellátta a csapat tagjait személyes tanácsokkal és visszajelzésekkel.

– Mi következik? Folytatja szövetségi kapitányként?
– Tárgyaltunk már erről a szövetséggel a világbajnokságot követően, és úgy tűnik, mindkét fél a közös folytatást támogatja, nekem ugyanakkor vannak kötelességeim a klubcsapatommal szemben is. Attól is függ, mikor rendezik a következő világbajnokságot, és hogy együtt tudjuk-e tartani a mostani stábot. Minél korábbi időpontban lesz a vébé, annál kevésbé valószínű, hogy el tudom vállalni a válogatott vezetését a tornán. Jelenleg mindenki élvezi a közelmúlt sikereit, és elsősorban a klubcsapatára koncentrál.

– Ön is a klubcsapatára összpontosít, hiszen Dániából rögtön Németországba, a német harmadosztályú férfibajnokságban szereplő Riessersee-hez utazott. Mik a céljai klubszinten?
– Az elsődleges célunk, hogy több kört játsszunk a playoffban, mint a legutóbbi idényben, amikor egy forduló jutott nekünk. Papíron sokkal versenyképesebb csapatunk van, mint az előző idényben. Nekem ez a második évem ott, és szeretnénk előbbre lépni, legalább két kört játszani a playoffban, mert onnantól már bármi megtörténhet. Személyes és szakmai szempontból is élvezem az ittlétet, ha pedig magasabb szinten edzősködnék, nem valószínű, hogy lenne lehetőségem a magyar női válogatottat is irányítani a klubkötelezettségeim mellett.

MENTORKÉNT SZÍVESEN SEGÍTENÉ VOLT JÁTÉKOSAIT

– Visszakanyarodva a válogatotthoz, érez hasonlóságot a mostani női csapat és a szapporói csodát elérő férfiválogatott között, amelynek szintén ön volt a szövetségi kapitánya?
– Több hasonlóság is van, például az akkori férfiválogatottat nagyjából két klub, az Alba Volán és a Dunaújváros játékosai alkották. Ha a női csapatra tekintünk, ugyanez a helyzet, hiszen főleg a MAC és a KMH delegált játékost a válogatottba. Az akkori és a mostani válogatott játékosoknak is alkalmazkodniuk kellett ahhoz, hogy a világbajnokságon más intenzitással és más színvonalú csapatok ellen játszottak, nagyobb figyelmet kellett szentelniük a védekezésre, mint ahogy a klubjukban megszokták. A legfontosabb viszont, hogy a kétezernyolcas férfiválogatott és a mostani női csapat is nagyon jó társaság – szakmailag és emberileg is. Ahhoz, hogy egy csapat jó legyen, először a játékosoknak saját magukat, a személyiségüket kell beletenniük, és ezt mindenki meg is tette.

– Kétezernyolcban azt mondta, a játékosokban meglévő alázat tükrében a magyar válogatott érdemelte meg leginkább a sikert. Elmondható ez a mostani női csapatról is?
– Nagyon is, alázaton pedig azt értem, hogy nem számít, kinek milyen képességei vannak, vagy ki mit hisz magáról, mindig késznek kell lenni a kemény munkára, a versenyzésre vagy bármire, amit a csapatérdek megkíván. Ez a hihetetlen gondolkodásmód jellemezte az akkori és a mostani csapatomat is.

– Gondolt valaha arra, hogy újra a magyar férfiválogatottat irányítsa?
– Nem igazán, jelenleg élvezem a munkát a nők szövetségi kapitányaként. Nagyon nagy energiabefektetést igényelne a férfiválogatottat vezetni, és nem vagyok biztos benne, hogy érzem magamban az elhivatottságot erre. Emellett pedig kitűnő edzői vannak a csapatnak. De ha egyszer valamelyik volt játékosom lesz a kapitány, több mint boldog lennék, ha mentorként segíthetnék neki. Sohase mondd, hogy soha, de most úgy érzem, jó helyen vagyok a női csapatnál.