Sofron István: Egyetértek Szalai Ádámmal, topligás játékosok kellenek

– Tud már, ha nem is távolról, de az érzelmi és fizikai hatásoktól kevésbé befolyásolva visszatekinteni a világbajnokságra?
– Minél több idő telik el, annál inkább ülepednek az érzések, az elmúlt másfél hónap megterhelése után még a hazaút is elég fárasztó volt, alig aludtunk. Egyszerre voltunk fáradtak és csalódottak – mondta lapunknak a magyar férfi jégkorong-válogatott csatára, Sofron István. – Történelmet szerettünk volna írni azzal, hogy mi leszünk az elsők, akik bent tartják a válogatottat az elitben, de sajnos nem sikerült. Ilyen közel még senki sem járt hozzá, nagyon fájó, hogy nem tudtunk belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba az Ausztria elleni szétlövésben. Sokunk válogatott pályafutásának tortáján az lett volna a hab, ha sikerül elérni a célunkat, és továbbra is az elitben maradunk. A keserűség ellenére azt gondolom, hogy emelt fővel távozhatunk, jó mérkőzést játszottunk a nálunk papíron erősebb osztrákokkal. Ilyen a sport.

– Ilyen körülmények között kiesni talán nehezebb, mintha esély sem lett volna.
– Mindenképpen fájóbb, ugyanakkor örömteli, hogy az utolsó pillanatig harcban voltunk a bennmaradásért. Jobban zavarna, ha sima öt-egyes meccsen kikaptunk volna, és lemosnak minket a pályáról. A végeredmény ellenére nagy élmény volt, tanulnunk kell abból, amit most átéltünk.

– Mit lehet tanulni a történtekből?
– Rövid idő telt el a kiesés óta, de rengeteget gondolkodtam rajta, azóta is csak ez jár a fejemben. Az hiszem, a legfőbb tanulság az, hogy ha szívvel-lélekkel játszunk, és a képességeink határait feszegetjük, az elitben is megnehezíthetjük bárki dolgát. Azt a szemléletet kell továbbvinnünk, amely az utolsó meccsen jellemzett minket, akkor egy idő után a szerencse is a mi oldalunkra áll.

– Ez alapján, kicsit más felfogással, nem felforgatott kerettel már Németország ellen is pontot szerezhettek volna?
– Olyan taktikát választottunk a németek elleni meccsre, amely nem az egyébként megszokott intenzív letámadásra épül, hanem ahogy mi mondjuk, „csapdázásra”, hiszen egy nappal korábban játszottunk velük, mint Ausztriával. Ez a taktika kicsit kevesebb energiát emészt fel, a szentpétervári világbajnokságon végig ezt játszottuk, és nem is ment rosszul. Egy kis energiát próbáltunk megspórolni az utolsó meccsre, ami nem azt jelentette, hogy nem tartottuk be teljes mértékben az utasításokat, hanem hogy nem annyira az emberfogásra, mint inkább a területvédekezésre helyeztük a hangsúlyt, a védekezőharmadunk kék és a pálya felét jelző piros vonalak között próbáltunk korongot szerezni. Sokáig jól is tartottuk magunkat, sőt öt a három ellen gólt szereztünk, amit elvettek a bírók, utána pedig már nem ment úgy a játék, ahogy szerettük volna.

– A házi gólkirályi címének tud örülni, vagy egyelőre mindent felülír a kiesés okozta szomorúság?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök, hogy én lehettem az, aki az egész sor és az egész csapat munkája után feltette befejezőként az i-re a pontot, hiszen mindig is ezzel tudtam leginkább az aktuális csapataim hasznára lenni. A srácok kiszolgáltak, minden gól igazi csapatmunka volt, de ami a legnagyobb siker, százszor nagyobb cél és öröm lett volna, az elúszott. Bármikor cserélnék egy – az én szempontomból – nullagólos világbajnokságra, ha bent maradtunk volna.

– Mit tapasztalt a pályán a világelit és Magyarország közötti különbségből?
– Leginkább az szembetűnő, hogy az ellenfelek játékosai szinte kizárólag magasabb színvonalú bajnokságokból érkeztek, mint az Erste Liga, ezért az ő döntéshozatali és fizikai sebességük jóval nagyobb, mint a miénk. Nagyon jól korcsolyáznak, jól látnak a pályán, viszont ha mi is ilyen szinten játszhatnánk egész idényben, a vébére is sokkal könnyebben fel tudnánk venni a ritmust. Egyetértek a futballista Szalai Ádám korábbi nyilatkozatával, miszerint topcsapatokban kell játszani ahhoz, hogy a topválogatottakkal pariban lehessünk. Egyszerűen nincs esély felvenni a tempót olyan együttesekkel, amelyeknek a legrosszabb hokisaik is az osztrák bázisú ICEHL-ben játszanak. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, nagy tettnek tartom, hogy ha csak harmadokra is, de fel tudtuk venni a versenyt a világklasszis válogatottakkal. A csapatunk jelentős része még sosem játszott tizenötezer ember előtt tétmeccset, ami főleg egy fiatalra helyez nagy nyomást.

– A második sor, amelynek ön is tagja volt, viszont nagyon jól működött. Mi a magyarázata?
– Klappolt, hogy Erdély Csani a szélen gyors, erős, agilis játékos, hatékonyan szerez korongot, én is igyekeztem ezt tenni, sokat ütközni, Bartalis Isti pedig messze a legtechnikásabb és a legjobban korcsolyázó magyar hokis. Ahogy a koronggal bánik, és amilyen sebességgel képes vezetni, egyedülálló a magyar jégkorongban. Sokszor szereztük meg a pakkot a támadóharmadban, helyzeteket alakítottunk ki, és egész jó százalékban ki is használtuk őket. Az egész vébén nem volt sok lehetőségünk, hiszen topcsapatok ellen játszottunk, de örülök, hogy mi így megtaláltuk az összhangot.

– Főleg azok után, amit Bartalis Istvánról elmondott, nem tartja furcsának, hogy a második sorból senki sem kapott lehetőséget a sorsdöntő, Ausztria elleni szétlövésben?
– Én lettem volna az ötödik lövő, csak rám már nem került sor. Utólag persze könnyű okosnak lenni, azt gondolom, jó formában voltunk, de az edzői döntés értelmében azok lőttek, akik. Hozzáteszem, mind Hári Jancsi, mind Nagy Gergő nagyon jó arányban értékesíti a rávezetéseket, technikásak, sajnos most nem jött ki jól a lépés, a kapus kiváló reakcióideje és a lövői miatt fölénk kerekedett Ausztria.

– Nagy Gergő beszélt korábban arról, néha azt érzi, nem kap elég tiszteletet a magyar válogatott, egyetért vele?
– A tiszteletet ki kell vívni. Ez a világon mindenhol így működik. A mi esetünkben adva van egy csapat, amely még csak „kóstolgatja” az A-csoportot, és apróságokban megnyilvánult, hogy a szervezők is tudják ezt. Például a legkisebb öltözőt kaptuk, későn választhattunk edzésidőpontot, a pályától legtávolabbi konferenciaterem volt a miénk, de engem és a csapatot is inkább motivált ez, hiszen az élet minden területén először ki kell harcolni a tiszteletet.

– A Kanada elleni felkészülési meccs után említette, elképzelhető, itthon utoljára láttuk címeres mezben. Azóta is foglalkoztatja a visszavonulás?
– Persze, gondolkodtam rajta, hiszen jövőre harminchat éves leszek, előbb-utóbb át kell adnom a stafétabotot a fiatalabbaknak. Azt hiszem, az elit-világbajnokság jó végszó lehet a válogatott karrier lezárására. Két éve Csíkszeredában játszom, idény közben is alig látom a családomat, ráadásul fiatalabb sem leszek már, egy hosszú idény után pedig alig van olyan porcikám, amelyik nem fáj. Nagyon jól át kell gondolnom és megbeszélnem a családommal. Az biztos, foglalkoztat a visszavonulás gondolata. Benne van a pakliban, hogy a százötvenedik válogatott meccsem, a Kanada elleni volt az utolsó hazai találkozóm címeres mezben, és ha így van, büszkén vállalom és tekintek vissza az elmúlt tizenöt évre.

– Azt hiszem, nem csak a saját nevemben mondom, reméljük, hogy láthatjuk még a címeres mezben!
– Jó, hogy mondja, mert úgy már nem szeretnék semmiképpen jégre lépni a válogatottban, hogy az emberek nem látnak szívesen. Az én játékstílusom az első két soros játékhoz való leginkább, amíg azokba be tudok kerülni, jól érzem magam. Azt szeretném, hogy inkább hiányoljanak, mint tehernek érezzenek.

– Az utóbbi a világbajnokság után aligha kerülhet szóba…
– Igen, és ez nagyon jólesik. Fájna a visszavonulás a válogatottól, de sokat elvesz az életemből. A kislányomat hetekig nem láthatom, és az én koromban a prioritások már kezdenek átalakulni. Legkorábban addigra szeretnék döntést hozni, amikor a következő idény első válogatott összetartása lesz.