A szövetségben és a mikrofon mögött folytatja az olimpiai ezüstérmes

– A szövetségből érkezett az interjúra – furcsa, hogy mostantól többször fogjuk ingben, nyakkendőben látni, mint sportszerelésben…
– Egyszer mindennek eljön az ideje, most például annak, hogy a vízről beüljek az íróasztal mögé, és tehetséggondozó koordinátorként legyek hasznára a magyar kajak-kenunak. Örülök, hogy élvezem a szövetség, Schmidt Gábor elnök bizalmát, fantáziát látnak bennem, és olyan feladatot bíznak rám, amely a sportág jövője szempontjából is fontos lehet.

– Mikor jött el a pillanat, amikor azt mondta: nincs értelme tovább?
– Sosem mondanám, hogy nincs értelme tovább, szívem szerint most is küzdenék azért, hogy ott lehessek Tokióban vagy majd Párizsban az olimpián. Ha Kammerer Zoli pályáját nézem, minden lehetséges ebben a sportágban, lenyűgöző, hogy még most is felszívja magát, és példamutató munkával felveszi a kesztyűt a fiatalokkal. Nekem sajnos mérlegelnem kellett, hogy a sportkarrieremet vagy a családom megélhetését helyezem-e előbbre – kétgyermekes apaként nyilván utóbbi mellett döntöttem. Már az idén is úgy készültem fel, hogy nagyrészt édesanyám, a családom finanszírozta a sportolásomat, adta a pénzügyi hátteret, ezért nem győzök elég hálás lenni. De eddig bírtuk ezt a helyzetet, a folyamatos ingázást, a befektetést, hogy sportolhassak. Be kell látni, nekem már nemigen osztanak lapot.

NEM A FELESÉG AZ ÉLETTÁRS

– Mondja ezt úgy, hogy az idei második válogatón a második helyen végzett Kopasz Bálint mögött…
– Mindig is állóképességi versenyző voltam, az ezer méter az én területem. A tokiói olimpiával kapcsolatban az ezer páros maradt volna lehetőségként, hiszen mindenki tudja, látja, Bálintot csak akkor lehetne megcsípni, ha agyonüti őt az ember. Több mint valószínű, hogy az olimpián is ott lesz a legjobbak között. Az, hogy a válogatón második lettem mögötte, büszkeség, de valójában semmit sem ér, mutatja ezt az is, hogy semmilyen egységben sem tudtam indulni a szegedi világbajnokságon. Párosban próbálkoztunk Kugler Attilával, akivel korábban volt bennünk potenciál, ám nem tipikus vezérevezős, és mindketten tudtuk: túljutottunk már a zeniten. Ha itthon mi nyertük volna meg a párosválogatót, az egész magyar mezőnyt leminősítette volna. Az idén egy cél lebegett előttem: ha olimpiai számban nem sikerül csapatba kerülnöm a szegedi világbajnokságra, szeretnék nem olimpiai számban elbúcsúzni a pályafutásomtól. Más kérdés, hogy ez sem jött össze, mert a régi barátaim, korábbi csapattársaim nem kerestek meg az ezer négyessel kapcsolatban…

– Fájt?
– Sírtam. Komolyan. Mástól tudtam meg, hogy nem számítanak rám, és akkor eltört a mécses. Elsírtam magam a feleségem, Linda vállán, és nemcsak azért, mert marha rosszulesett, hanem azt hiszem, akkor sirattam el az elmúlt huszonvalahány évet, amely a hátam mögött áll, és azt is, hogy nem tudok elbúcsúzni egy hazai rendezésű világbajnokságon… Bár megmondom őszintén, amikor Szolnokon a második válogató után töröltem le a hajómat, átfutott az agyamon, hogy ez most az a bizonyos utolsó pillanat.

– Megbeszélte a társakkal, a korábbi négyes tagjaival ezt a történetet?
– A világbajnokság előtt és alatt nem, hiszen jól tudom, milyen fontos egy ilyen verseny, és nem akartam megzavarni őket. Azt követően azonban igen, megbeszéltük, ahogyan korábban is, amikor konfliktushelyzeteink adódtak. A barátság nem változik, hiszen éveken át vállvetve éltük az életünket – Szafiról (Tóth Dávid) mindig azt mondtam: lehet, hogy van feleségem, de ő az igazi élettársam, megannyi edzőtáborban laktunk egy szobában, ő lett a kisfiam, Gergő keresztapja is. Tehát harag nincs, szurkolok a srácoknak.

A JÓ HANGULAT GARANTÁLVA VOLT

– Az emóciók, a bajtársiasság, a barátság. Sokáig ezek is vitték előre és sikerre négyesüket, a Kammerer Zoltán, Tóth Dávid, Kulifai Tamás, Pauman Dániel alkotta csapathajót. Az összetartás volt a kulcs?
– Ez is. Nem voltunk szupertehetségek, világklasszisok, mint azok, akik 2000-ben és 2004-ben az olimpiai bajnok négyesben ültek. Az a csapat érdekházasságot kötött, jól is tette, hiszen két olimpiai győzelem lett az eredménye. Bárcsak minden érdekházasság ilyen jól sülne el! Nálunk a jó hangulat garantálva volt, sosem fordultunk egymás ellen, sosem mutogattunk a másikra, ha valami éppen nem sikerült. Senki sem mondta, hogy te kevesebbet húztál, te elrontottad a rajtot, vagy te éppen beteg voltál, s rajtad úszott el a siker, mint ahogy 2013-ban Duisburgban a világbajnokságon rajtam ment el az érem, kis túlzással az infúzióról érkeztem a rajtra. Kétezertizenötben a felső vezetők ki akarták szedni Tomát (Kulifai Tamás) az egységből, már-már Kati néni is hajlott rá, de mi összezártunk. Abban az évben értük el a legjobb eredményeinket: Bakiban megnyertük az Európai Játékokat, és a milánói világbajnokságon ezüstérmesek lettünk egy szuperül összerakott szlovák csapathajó mögött.

– Nincs hiányérzete?
– Nincs, mindent kihoztam magamból, amit a tehetségemmel, a szorgalmammal ki lehetett hozni. Álltam a dobogón olimpián, világbajnokságon, Európa-bajnokságon, rengeteg bajnoki aranyérmem van, indultam hazai rendezésű világbajnokságon, világkupán, a családom nemcsak részese, tanúja is lehetett annak, mit jelent nekem ez a sportág, mit adnak a sikerek. Az ország legnagyobb tudású edzőivel készülhettem együtt, és megélhettem Fábiánné Rozsnyói Katalinnal egy nagy korszakot, amely alatt vagy tíz évet öregedtem, de annyi pluszt adott, amiért mindenképpen hálával tartozom neki.

KATI NÉNI ELKÜLDVE

– Tartják még a kapcsolatot?
– Persze, a minap is sikerült másfél órát beszélnünk telefonon. Olyan lett az életemben, mintha a pótnagymamám lenne. Azt hiszem, leginkább én értettem az ő nyelvén ebből a csapatból.

– Milyen finomság kellett hozzá?
– Hát, az pont nem. Sokszor lépkedtem aknamezőn, de az őszinteség volt a legjobb eszköz. Egyszer Gulyás László készített vele egy húsz-harminc perces portréműsort, amelyben elmondta, volt egy férfi versenyzője, aki konkrétan elküldte őt… és még hozzá is tette, hogy „maga hülye”. Na, ez én voltam. Persze utána bocsánatot kértem tőle, mert nyilván egy nőnek, egy idősebb embernek nem mond ilyet az ember, de a hév és az igazságérzet csak kibújt belőlem.

– Mi történt előtte?
– Kétezer méteres időre menés, amelyen pedagógiailag velem akart kitolni, mert ebben én voltam a legjobb a csoportban. Általában Zolival meccseltünk az első helyért, ahogy az ominózus edzésen is. Akkor össze-vissza indított minket, engem például közvetlenül az előttem menőre, így már rögtön dobott vizet kaptam, azon szenvedtem végig az egész távot. Persze nem lett belőle jó idő, Kati néni pedig kedvesen oda is piszkált nekem, én meg nem bírtam magamban tartani a véleményem… Nem lepődött meg, sokszor mondta, hogy a férje, Öcsi bácsi pajkossága jut rólam az eszébe. Szerette a karakterünket, Zolit is, Szafit és Tomát is, pedig volt olyan szituáció, amikor azt mondta neki: „Te inkább meg se szólalj, ne is kérdezz, mert a hangodtól is rosszul vagyok!” Mindig én voltam a szócső, a kommunikációs ember a csapat és Kati néni között, és ez a jó kapcsolat meg is maradt.

– Korábbi társai még a vízen vannak, Kammerer Zoltán negyven felett is nekiveselkedik egy olimpiai felkészülésnek, Tóth Dávid és Kulifai Tamás is ezt teszi, ön pedig kilépett a sportolói burokból, és új életet kezd. Fél tőle?
– Már nem. Tavaly ősszel éreztem bizonytalanságot, a szezon után csak néztem magam elé: most mi lesz, merre induljak el? Az idén megérett bennem a befejezés gondolata, s úgy hiszem, a piaristáknál eltöltött éveim, a jogi egyetem és a kajakos pályám is mind hozzátett ahhoz, hogy ne félelemérzettel lépjek ki a nagybetűs életbe. Nagyon várom a szövetségi munkát, amely mellett szeretnék a televízióban kommentátorkodni. Celebéletre sosem vágytam, mindig is úgy tartottam, inkább elmegyek kukásnak, mint hogy az életem kitegyem a kirakatba. Örülnék, ha sokan így gondolkoznának, mert bár vannak rossz történetek, tévutak, egy sportoló élete, küzdelmei azért csak követendő példát, jó irányvonalat mutatnak. Kihoztam magamból a maximumot, és közben jó ember is maradtam, nem kellett sohasem szégyellnem magam semmilyen tettemért. Bárhová is vezessen a sors, ezt a tartást szeretném megőrizni egy életen át.