Macon, ahonnan világhódító útjára indult a magyar kajak-kenu sport

AMATŐRKÉNT PROFIK – VAGYÓCZKI IMRE

– Július huszonhatodikán a születésnapja mellett a maconi világbajnoki győzelmet is megünnepli?
– Persze! Hatvanöt évvel ezelőtt kajak négyes ezer méteren győztünk, a kvartettből hárman élünk, Kovács László, Nagy László és én. Sajnos Szigeti Zoltán már elhunyt, de ilyenkor azért összejövünk. Idén is, mindig mondják a srácok, hogy megajándékoztak egy aranyéremmel. (A három kajakos 26-án Balatonfűzfőn ünnepelte a vb-győzelem 65. évfordulóját és Vagyóczki Imre 87. születésnapját – a szerk.)

– Mikor derült ki, hogy mocorog önben valami?
– Az Elzett Sportkörben kajakoztam, két későbbi világbajnok társammal, az Elektromosban sportoló Kovács Lászlóval és Nagy Lászlóval úgy láttuk, hogy csapathajóban lenne esélyünk. Mindhárman az MTK-ba, illetve az akkori Bástyába igazoltunk, nem sokkal később Szigeti is odakerült az Építőkből.

– Mennyire voltak sportolóként úgymond kedvezményezettek?
– A kajak-kenu nem tartozott a kedvenc sportágak közé. Amíg nem jöttek az eredmények, nem kaptunk kalóriapénzt sem. Annyi kedvezményünk volt, hogy a Bástyától a flottillához vonultunk be, és a kiképzés időszakát követően délután kettőtől elmehettünk az edzésekre. De hogy mennyire nem voltunk elkényeztetve, jól jellemzi, hogy már a maconi vébé előtt Ráckevén az edzőtáborban egy kisebb tornateremben aludtunk vagy tízen. Viszont volt szakácsunk.

– Mikortól került fókuszba a négyes vb-szereplése?
– Nagyon megnyomtuk a csapathajót 1953-tól. Sokat kísérleteztünk a beüléssel, végül én lettem a vezérevezős, előtérbe került a résztávos tréning, külön gyakoroltuk a rajtot, reggelente futottunk. Rivalizáltunk egymással, a két Laci alkotott egy párost, én pedig Szigetivel. Vérre menően versenyeztünk, emellett persze a négyes hetente háromszor összeült. Azt szoktam mondani, amatőrként profik voltunk.

– Mennyire viselte meg önöket az elutazás előtti hercehurca?
– Nagyon! A vasutasok nem engedtek minket felszállni a vonatra, mondván, a sporthivatal nem fizette ki a jegyeket. Mondjuk, nagy felfordulás volt az országban, alig két héttel voltunk az NSZK ellen elveszített futballvébédöntő után. Aznap még visszamentünk Ráckevére, másnap néhányan bementek a Rákosi-titkárságra – volt bennük félsz, mert oda bemenni még csak könnyű, de kijönni… –, aztán egy telefonnal elintéződött minden: „A kajakosoknak utazniuk kell, világos?!”

– Mire emlékszik a maconi napokból?
– Dög meleg volt, egy kollégiumban laktunk szerény körülmények között. A csapat remekül szerepelt, kicsit be voltunk tojva, mert mi sem akartunk leégni. A versenyen egyszerű taktikánk volt: erős rajt után négyszáznál robbantunk, majd háromszázzal a cél előtt ráteszünk egy lapáttal. Bejött, több mint egy hajóhosszal nyertünk.

– Hogyhogy a Nagy II László, Péhl József, Gurovits József, Fábián László négyes is rajthoz állhatott magyar színekben?
– Országonként két egység indulhatott, Fábiánék is bejutottak a döntőbe, hatodikok lettek.

– A korabeli Népsport azt írta, az egynapos késéssel megérkező hajókat a vezetők rakták ki, mondván, nem terhelik a versenyzőket. Így volt?
– Nem! Lehet, hogy Maconban sertepertéltek a hajók körül, de általában megkértük őket, hagyják, majd mi kipakolunk. De hogy milyen világban éltünk?! Egy srác, a nevére nem emlékszem, egymás között csak Micsurinnak hívtuk, a kenuk szállítására alkalmas ládában elrejtőzve disszidált.

– Mikortól érezték, hogy a sportág kiemelt státusba került?
– Akkor még nem. Igaz, engedélyt kaptunk, hogy ne egyből utazzunk haza, adtak két napot, hogy megnézzük Párizst. El tudja képzelni? Addig nem voltunk nyugaton. Megnézhettük a Louvre-t, az Eiffel-tornyot, életre szóló élményt jelentett.

– Kaptak jutalmat a vb-győzelemért?
– A margitszigeti Nagyszállóban volt a bankett, kaptunk fejenként négyezer forintot, az egyesülettől pedig egy Favorit márkájú kerékpárt. Ha azt vesszük, hogy a fizetés hatszáz-hétszáz forint volt, akkor cirka féléves átlagbér volt a jutalom.

– Azért említettem a kiemelt státust, mert Kutas István sportvezető táviratban gratulált – idézem – „a kajak- és indiáncsónak-világbajnokságon” az eredményes szerepléshez.
– Igen, Kutas így nevezte a kenusokat, de arra ráérzett, hogy a sok versenyszám miatt rá kellene feküdni a sportágra. Ugyan a helsinki olimpián három érmet szereztünk, de Kutas jól meglátta, hogy több van a sportágban.

– A melbourne-i ötkarikás játékokra már aranyesélyesként utazott a csapat?
– Igen! Hozzáteszem, az olimpián akkor még a négyesek versenye nem tartozott a programba. Így én Szigeti­vel párosban készültem, 1956 első felében számos viadalt megnyertünk, mi voltunk a legjobbak, de aztán jött a forradalom... Leszámítva az emberi vonatkozásokat, képtelenek voltunk készülni. Az elutazásig egyáltalán nem edzettünk, még futni sem tudtunk, Nymburkban azt legalább igen, de az utazás alatt sem tudtunk tréningezni.

– Dobor Dezső a melbourne-i játékokról szóló, Olimpiának indult... című könyvében szereplő naplórészletben az áll, hogy párja, Szigeti gondolkodik a hazajövetelen. Már a verseny előtt így volt?
– Nem vezettem naplót, de néhány részletet rögzítettem. Igen, Szőr – mert egymás közt így hívtuk – ezen hezitált, nem tudott a futamra koncentrálni. Hiába mondtam neki, hogy csak a verseny után foglalkozzon ezzel, nem tudta kiverni a fejéből. Pedig hozzátettem, nem mindegy, hogy olimpiai bajnokként vagy ismeretlenként választ új hazát.

– A jegyzeteiből kiderült, roppant elkeseredett, de fel sem vetődött önben, hogy kint maradjon. A sikertelen szereplés után azonnal haza akart jönni. Azt írta: „Nekem az otthon mindennél többet ér.”
– Még manapság is nehéz erről beszélni. Akiktől az előfutamban kikaptunk, azokat hajóhosszal vertük a korábbi versenyeken. Hullámzó volt a hangulatom. Eleinte semmilyen információ sem érkezett otthonról, aztán Piritől, a felségemtől táviratot kaptam, amelytől úgy-ahogy megnyugodtam. Aztán jött a sikertelen verseny, ráadásul a kinti magyarok agitáltak, maradjak ott, lesz munkám, lakásom, idővel állampolgárságom. Nekem fontosabb volt a család, abban az évben nősültem, édesanyám pedig betegeskedett.

– December harmadikán már azt jegyezte le, hogy „Szőr már nem is lakik a village-ben”.
– Igen, előtte meg sorban szinte mindenkinek az volt az üzenet a faliújságon, hogy a család egészséges, a lakás ép. Nyilvánvalóan hazugság volt, egyre jobban idegesített. Itt nőttem fel, nem is érdekeltek az ottani körülmények.

– Igaz a történet, hogy a hazautazást követően a pályaudvaron a taxi mellett két sofőr állt, mire ön megkérdezte, hogy miért vannak ketten, azt a választ kapta, ha egyiküket lelövik, a másik vezeti a kocsit…
– Így volt. A feleségem jött ki elém az állomásra, kaptunk egy cetlit, amelyre rá volt írva, hányas számú taxiba ülhetünk be, s ez akkor történt. Lehet, hogy a gépkocsivezető viccelt, lehet, hogy komolyan mondta. Ott, akkor ezt nem lehetett eldönteni.

– A római olimpiára már nem jutott ki, pedig még csak 28 esztendős volt.
– Már az 1958-as prágai vébén sem voltam ott. Előtte az 1957-es gandi Eb-n a négyessel sem ezren, sem tízezren nem kerültünk dobogóra. Edzősködni kezdtem, majd a sporthivatalba kerültem, a gépkocsivezetők csoportvezetőjeként dolgoztam, majd gazdasági igazgatóhelyettes lettem.

– Hogyan értékeli sportolói pályafutását?
– Az egész ifjúságomat meghatározta a víz és a közösség szeretete. Ennél jobb érzés nincs.

CSÚCSON A „LELKI” NÉGYES – NAGY LÁSZLÓ

Belépve a zuglói házba a falon megszámlálhatatlanul sorakozó trófeák – szarvas- és őzagancsok, vaddisznóagyarak – árulkodnak a házigazda vadászszenvedélyéről, no és az élet illékony voltáról. A világító csontok egytől egyig arra figyelmeztetnek, hogy veszélyes időtöltés süppedő avaron, erdei tisztások zöldjén, láthatatlan puskacsövek előtt szaladgálni – a hosszú élet titkát máshol kell keresni. Például kajakban ülve, a Duna vizét lapáttal törve, mert akkor csaknem 89 esztendősen, jó egészségnek örvendve, lassan-lassan a 65. házassági évfordulóra készülve is lehet még mesélni a betévedő érdeklődőnek.

Házigazdám, Nagy László mielőtt beljebb, majd a fényes teraszra tessékelne, megállít az előszoba sarkánál, amely pályafutása mintegy lenyomata: érmek, oklevelek, elismerések, emléktárgyak hirdetik a dicső sportmúltat. Az 1954-es maconi világbajnokság aranya kajak négyesben, az 1958-as prágai vb ezüstje kajak kettesben a legveretesebb, de nem a 65 éve aratott nagy győzelem, hanem a keserédes második hely hívja elő az első gondolatokat az egykori versenyzőből. „Tizenöt méterrel a cél előtt biztosan vezetve Kohán (Kovács László – a szerk.) beleütötte a hajó szélébe a lapátját, amikor meg utánakapott, majdnem az én kezemből esett ki a lapát. Gyakorlatilag újra kellett rajtolnunk, a lengyel páros meg mellénk ért, ám először így is minket hoztak ki győztesnek. Sajnos a versenybíróság – szavazás után – módosította a végeredményt, és másodikok lettünk, pedig ha Kohán inkább eldobja a lapátját, mi nyerünk.”

Már a teraszon helyet foglalva folytatja Nagy László a szellemidézést, és azt meséli, hogy az 1954-es világbajnokságra készülve sem kért halasztást a Műszaki Egyetemen, végzős vegyészmérnök-hallgatóként a válogatóviadalok közepette tette le a szigorlatait – ellenben a diplomamunkáját már a nagy fölénnyel megnyert világbajnoki arany birtokában védte meg, és decemberben kapta kézhez. Előkerül az idén kapott vasdiploma is, no meg a fénykép, amely igazolja, mekkora különbséggel tartották maguk mögött a mezőnyt a zsírolvasztó melegben.

Négyesük fokozatosan csiszolódott össze, sokat próbálkoztak a beülés variálásával.

„Először én voltam elöl, de nem volt az igazi. Rendben, akkor, sztrókoljon Kohán, de az sem volt jó. Akkor úgy döntöttünk, legyen Vagyás (Vagyóczki Imre – a szerk.) elöl, Kohán és én adjuk az erőt középen, Szigeti meg majd betol minket a végén – mosolyog Nagy László. – Mi voltunk a lelki négyes, jó barátok is maradtunk. A még élő tagok – Kohán, Vagyás és én – máig rendszeresen összejárunk, gyakran hívjuk egymást telefonon.”

Csak hároméves versenyzői pályafutás állt mögötte, és először járt nyugaton. A szigetközi, gátszakadásokkal kísért árvíz miatt meglazult töltéseken haladt vonatuk, és a bécsi pályaudvaron az ablakból kitekintve ő is rácsodálkozott a narancsra, amelyet más portékák társaságában kis kocsiban tologatva kínáltak megvételre a peronon. A szövetség elnöke, Csillag Pál jó pártemberként igyekezett elbagatellizálni a látottakat, és ugyanő, félve, hogy valaki meglép, magánál tartotta az útleveleket. Az osztrák határőr azonban felvilágosította, hogy egyenként kell beazonosítania az embereket, amit Csillag úgy oldott meg, hogy a csapattagok ellenőrzésénél egyik kezével – biztos, ami biztos – görcsösen szorongatta az úti okmányokat…

„Maconba érve kiderült, hogy a hajók nem érkeztek meg, mire kerítettek egy kint élő magyart, akivel kocsiba ülve a csapatvezetők végigjárták a környékbeli vasútállomásokat. Addig is más országoktól, így a svédektől kaptunk kölcsönbe hajókat, a verseny előtt egy nappal jutottunk hozzá a sajátjainkhoz. A mi négyeshajónk vadonatúj darab volt, Bende József műhelyéből került ki, és a maconi vébé volt az első versenye.”

A híres hajóépítő mester, Bende József a helyszínen lehetett tanúja, hogy három „műremeke” is elsőként halad át a célvonalon. Hogy Nagy László mennyire ragaszkodott az általa készített egyeshajójához, jól példázza, hogy az 1961-es poznani Európa-bajnokság előtt az útra előkészített megannyi csillogó-villogó – adott esetben szinte be sem „tört” új típusú dán – csoda közül kitűnt egy kopottas darab: nem akart tőle megválni gazdája, aki a négyszer 500 méteres váltó tagjaként ezüstérmet szerzett az Eb-n, illetve a régi társakat már nélkülözve (Kemecsei Imrével, Mészáros Györggyel és Szente Andrással) harmadik lett K–4 1000 méteren. A következő évtől már nem versenyzett, három ok miatt: egyedül maradt a világbajnok négyesből, az edzőtáborok hangulata már nem idézte a korábbi esztendőkét, és kinevezték főmérnöknek a kalapgyárban.

Maconhoz visszatérve felvetjük: a közvélemény növekvő érdeklődésén túl volt-e pénzben kifejezhető hozadéka is a vb-aranynak?

„Semmiféle pluszt sem jelentett. A diplomamunkám megvédése után egyébként kutató-fejlesztő mérnöki állást ajánlottak a Chinoinnál, de én a versenysportot választottam, és a kalapgyár laboratóriumában vállaltam munkát. Előbb főmérnöknek, majd a hetvenes évek legelején igazgatónak neveztek ki, jó egy évtizedig álltam a gyár élén. Nagy büszkeségem a jászfényszarui üzemünk létesítése, fejlesztése.”

Az MTK ügyvezető elnöki posztját 1983 tavaszán vállalta el (ne feledjük, 1952-ben ő hozta létre Nezvál Edével és Kovács Lászlóval az éppen Bástyának nevezett klub kajak-kenu szakosztályát), s ha valaki nem tudná, a labdarúgó NB I-es ligát is vezette 1994-es lemondásáig, amikor is a Hungária körútiak kizuhantak az élvonalból. Sőt, többedmagával ő alapította 1989-ben a Sportegyesületek Országos Szövetségét is, amelynek alelnökeként tevékenykedett. Mozgalmas életpálya rajzolódik ki tehát, amelyből talán egyvalami hiányzik: az olimpia, aminek alapvető oka, hogy a négyesek versenye az idő tájt nem szerepelt a programban, a maconi vb-n aratott sikerek után pedig hatalmas konkurenciaharc kezdődött a sportágban.

A hosszú beszélgetés után (amelynek ez az írás csak kivonata lehet), az előszobai „agancsbozót” alatt kifelé haladva Nagy László még kedélyesen megjegyzi: „Billentsen csak fenéken, ha nem ismerném meg az utcán!”

Mosolyogva megígérem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklezte, a Hosszabbítás 2019. július 27-i lapszámában jelent meg.)