Gitározik, főz, fut és kiválóan dzsúdózik – Özbas Szofi közelebbről

– Mi vette rá, hogy gyerekként dzsúdóruhát húzzon?  
– Elég sportos volt a családom, de egy kisgyerek persze nem ezt látja otthon, hanem csak érzékeli, hogy aktív életet él. Apukám magas szinten birkózott, ő is élsportoló volt, világversenyeken indult török színekben, anyukám pedig nagyon ügyesen szertornázott. Mondhatnám, hogy ennek az ötvözete a dzsúdó, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Általános iskolás koromban kezdtem, később, mint a legtöbb dzsudoka. A suliban voltak szakkörök: atlétika, tánc és dzsúdó – ezek közül lehetett választani. Elkezdtem dzsúdózni, inkább csak szabadidős tevékenységként mint sportként, és megszerettem, ügyes voltam benne, és sikerélményem is volt a versenyeken. Amikor komolyabbra fordult a dolog, akkor mentem át a Szolnoki Sportegyesületbe, majd Ceglédre, és 2020-ban, amikor egyetemre jöttem Budapestre, olyan egyesületet kerestem, amelyben nem csak sportolóként, hanem emberként is támogatnak. 

– Korábban nem érezte ezt a támogatást? 
– Máshogy áll egy tízéves kislány a sporthoz, mint egy húszéves. Egyre inkább tisztában lettem azzal, mire van valójában szükségem emberi oldalról ahhoz, hogy jól dzsúdózzak. A Budapestre költözés előtt is azt éreztem, hogy az adott élethelyzetben jó helyen vagyok, és a Honvéd is jókor lett része az életemnek. Eleinte nehéz volt megtalálni az új környezetben a helyemet, az embereket, akikben megbízhatok, de sikerült, és mára nagyon sokat köszönhetek nekik. 

– Akkor nem szülői nyomásra választotta a tánc, atlétika, dzsúdó hármasból az utóbbit? 
– Nem, de egyébként az én mozgásformám a tatamin hasonlít kicsit a birkózásra. A piacon, ahová járok, nagyon jóban vagyok a hentessel, és mindig, amikor meglát, mondja a többieknek: „Megjött a kis birkó!” Szóval, a mozgásomban benne van, de sohasem erőltették, hogy küzdősportot válasszak, egyszerűen jól éreztem magam, amikor dzsúdóztam.

– Nemrég éppen az olimpiai bronzérmes, világbajnoki ezüstérmes Tóth Krisztián mondta nekem gyakorlás közben, hogy kövessem a ritmusát, mintha táncolnánk. Ezek szerint van hasonlóság a két mozgásforma között?     
– Igen, különleges ritmusa van, erre én is figyelek. De inkább a zene, mint a tánc áll hozzám közel. Azon belül is a gitár és a zongora.

–  Játszik is ezeken a hangszereken? 
– Inkább próbálkozom vele, mert néha jó nem „a dzsúdós Szofinak” lenni, és a zene segít ebben. Ugyanakkor segít a dzsúdóban is.

–  Lehet valahol hallani zenélni vagy inkább csak a saját szórakoztatására játszik?     
– Éppen Baján voltunk edzőtáborban, tizenhat-tizenhét éves lehettem, és a többiek két edzés között visszamentek pihenni a szállásunkra, én meg megkérdeztem az ottani ismerőseimet, van-e valamilyen hangszerbolt a környéken. Fogalmuk sem volt, mert még sohasem keresték, de én elhatároztam, hogy felkutatom, és meg is találtam. Amikor beléptem, szembesültem vele, hogy az eladó egy talpig feketébe öltözött, kecskeszakállas rocker srác, teljesen más, amilyennek magamat gondolom, mégis olyan közvetlen volt, és annyira jót beszélgettünk, hogy azóta is ő az egyik legjobb barátom, és az első gitáromat is ott vettem. A rock és a metál áll hozzám közel, Metallica, AC/DC, Oasis vagy a Red Hot Chili Peppers. Van fent az interneten néhány videó arról, ahogy játszom, nem biztos, hogy ma is lennék annyira bátor, hogy ezt kamera előtt bevállaljam.

– Volt olyan pont az életében, amikor eldöntötte, a cselgáncsra tesz fel mindent?  
– Sohasem gondoltam erre így, a mai napig sem, és ez rengeteget segít nekem abban, hogy ilyen könnyedén csináljam. Persze vannak kötelességeim, ez a munkám, de mégis a saját szabad döntésem, hogy mindennap kétszer eljövök az edzőterembe, izzadok, elfáradok, néha sírok, néha nevetek. Akkor tudom a legjobb énemet hozni, amikor teljes nyugalom vesz körül, és ebben nem segít, ha úgy érzem, valamit meg kell csinálnom. A profi sporttal nem mindig jár együtt, hogy jól érezzük magunkat, de amikor csak kötelességnek érzem, akkor óhatatlanul is eltávolodom tőle. A saját gondolataim a legnagyobb ellenségeim néha, ugyanakkor a legtöbbet is tudnak segíteni. Szerencsére a Honvédnál a legtöbben értik, hogyan működöm. Ezért furcsa, ha valaki úgy gondolja, ha már nyertem két Grand Slamet, a következőt is meg kell nyernem. Az Európa-bajnokságon nagyon izgultam, és akkor azt mondtam magamnak, nem muszáj felmennem a következő mérkőzésre, nem is létezik, csak a jelen számít, és ha azzal megbirkózom, az már elég.

– A hatszoros olimpiai bajnok amerikai tornász, Simone Biles hasonló érzésekről beszél a róla készült dokumentumfilmben. Ilyen helyzetben különösen fontos lehet a támogató közeg, ahogy ön is mondta többször, az edzője, Toncs Péter érti, mire van szüksége.     
– Mondjuk, szerencséje van, mert hamar kiül az arcomra minden érzelem. Néha nem szeretem, hogy ilyen vagyok, mert nem tudom kontrollálni az érzéseimet, van, amikor – bár nem szégyellem – szívesebben megtartanám magamban. Amikor azt látom, hogy mindenki más palástolja őket, belőlem meg mindig kibukik, akkor előfordul, hogy egyedül érzem magam. Pedig ezek az emberek nem ítélnek el érte, sőt még csak meg sem ijesztem őket vele. Az Eb előtt volt egy edzés, amikor fiatalabb, tizenhét év körüli fiúkkal készültem, rettenetesen elfáradtam, és kétségbeestem, hogy nem fogom bírni a versenyt. Zokogtam utána, de ők bátorítottak, és akkor nagyon hálás voltam nekik, nem bántam, hogy láttak olyannak, de akkor sem én irányítottam az érzelmeimet.

– Kellett áldozatot hoznia annak érdekében, hogy az lehessen, aki?     
– Érdekes, mert ha egy évvel ezelőtt kérdezi, teljesen mást válaszoltam volna. Régebben még a válogatott mez viselése is nyomást helyezett rám, de mostanra úgy érzem, a legnagyobb lemondás, hogy nem lehetek a szeretteimmel annyit, amennyit szeretnék. Tudom, hogy nekik is megvannak a kötelességeik, és ők sem akaratosak velem, ami nagyon fontos, mert az megölné a vágyat a velük való találkozásra. A kapcsolataim kicsit határok közé szorulnak, de nem érzem, hogy más életet szeretnék élni.

– A diadalmas podgoricai Eb után azért sikerült kissé kikapcsolódnia?     
– Sikerült, Hollandiába utaztam. Az apukám török, és sok török unokatestvérem van, aki Hollandiában lakik. Öt napot ott voltam velük, aztán hármat Spanyolországban a barátommal.

–  Inkább volt pihentető, mint megterhelő a sok utazás?     
– Igen, bár most egy ideig nem akarok reptérre menni.

– Akkor jó, hogy Budapesten lesz majd a világbajnokság…     
– De addig még megyünk külföldre, edzőtáborba.

– A szüleivel jó a viszonya, egyengetik az útját?
– Ahogy növök fel, folyamatosan változik a kapcsolatunk. Amikor az ember még kicsi, saját magát és a világot is a szülein keresztül látja, de nekem szükségem volt arra, hogy leváljak róluk. Amikor egyetemre jöttem, és eltávolodtam a családomtól, az nem volt könnyű, de most mindkét szülőmmel olyan a kapcsolatom, amilyet szeretnék. Támogatnak, szeretnek, és ezt ki is fejezik.

– Vannak testvérei?     
– Két öcsém. Én vagyok a legidősebb, a főnök! A kisebbik tizenkét éves, a nagyobbik már húsz, ő velem volt Hollandiában is.

– Ők is tudják, hogy ön a főnök?     
– Ezt nem mondom nekik… Jól megvagyunk, a húszéves öcsémmel együtt nőttem fel, folyamatosan gyepáltuk egymást, és akkor lettünk igazán jóban, amikor elköltöztem otthonról, a saját utamat kezdtem járni, és úgy éreztem, ezzel őt is motiválom. A kicsi teljesen más, mint mi: örökmozgó, végtelen energiája van, de nem is csoda, a világ is sokat változott. Mindig nagyon örül, amikor hazamegyek és főzök neki. 

– Mi a specialitása?     
– Valójában nem annyira az a fontos, hogy mit csinálok, hanem látni, mondjuk, a barátaimat, amikor a telepakolt asztal körül „éhezők viadalát” adnak elő. Szerdán volt a masszőrünk szülinapja, és sütöttem neki babkát, aztán elindítottuk a köszöntő dalt, de ő először meg sem mozdult, én meg már elbizonytalanodtam, valóban aznap van-e a születésnapja, de aztán leesett neki, hogy ez neki szól, és nagyon örült, jó volt meglepni.

– Szóval a tatamin kívül Özbas Szofi szeret utazni, zenélni és főzni is. Mi tölti még fel, ha éppen nem dzsúdózik?     
– Az utóbbi időben sokat futok, és ez nem könnyű, mert mi, dzsúdósok elég izmosak vagyunk, nehéz „cipelni magunkat”. Inkább hosszabb távot szeretek futni, különleges állapotba kerülök tőle, jó ez a mozgásforma. Persze régen sokat futottunk a honvédosokkal is, és mindig küldöm a nagyjából három követőmnek alkalmazáson keresztül, hogy mennyit futottam, ők meg támogatóan reagálnak rá, köztük Toncs Péter is, aki mindig mondja, hogy ezért nem tesz futóedzést a programunkba, mert úgyis megcsináljuk magunktól.   

– Merre szokott futni?     
– A Duna-parton és a városban, szívesen átmegyek Budára, mert sokkal jobban szeretem, mint Pestet. 

–  Örül a visszajelzésnek, ha éppen fut, máskor viszont az látszik, annyira ismeri önmagát és hogy mit akar, hogy mindegy, ki mit mond, tudja, mit szeretne. Van egyensúly a kettő között? 
– Az ilyen kettősségek eléggé jellemzik az életemet, nem is tudok mit mondani, mert még én is csak fejtegetem. Mindkét esetben saját magam vagyok, az a fontos, mi a vágyam. Azt viszont nem tudom, a vágy lehet-e mindig más, próbálok olyan lenni, hogy amit érzek, azt őszintén és spontán kiadom magamból. Igyekszem megadni magamnak azt a szabadságot, hogy nem muszáj annak lennem, aki tegnap voltam, az a fontos, ma ki szeretnék lenni. Sem ilyen, sem olyan nem vagyok, ezért sem szeretem, ha valakire ráaggatják a címkét, hogy rossz ember. Ilyen szerintem nincs, csak éppen úgy dönt, hogy rosszat csinál. Ha valakire rámondjuk, azzal bátorítjuk, hogy rossz is maradjon. Sokat utazom például egyedül, de sohasem érzem magam magányosnak, mert megtaláltam a jó érzést abban, ha a magam társaságában vagyok, ugyanakkor mindig vágyom rá, hogy megosszam az élményeimet másokkal, és néha óriási szükségem van valakire, aki mellett biztonságban érezhetem magam. Akik szeretnek, elfogadják ezt a kettősséget bennem.

– Tanul is még a sportolás mellett? 
– Igen, pszichológiát tanulok, furcsa, hibrid módon, mert az előző szemeszterben aktív voltam, a mostaniban viszont passziváltattam. Ha csinálok valamit, teljes erőbedobással szeretem csinálni, de ha a kettőt együtt kellene, képtelen vagyok rá mindkét területen. Az idén először érzem, hogy nem megalkuvás, ha egyszerre csak egy dologgal foglalkozom, és hogy nem kell túlterhelnem magam ahhoz, hogy elégedett legyek a munkámmal. A Pázmányon tanulok egyébként, nagyjából a kétharmadánál tartok a tanulmányaimnak. 

– Az egyéni sportolók legnagyobb versenye az olimpia. Ön már kétszer is szerepelt ötkarikás játékokon, hogyan tudja az életét ezekhez a négyéves ciklusokhoz hangolni?     
– Ha erre gondolnék, nem azt jelentené nekem a sport, amit. Az élet a pillanatban van, nem abban, hogy két és fél év múlva nekem valahol teljesítenem kell. Persze fontos, hogy tudjam, de vannak emberek, akik ebben segítenek. Visszatekintve, a párizsi élményt nagyon tönkretette, ahogy az előtte levő fél évben ráfeszültem. Nehéz megtalálni az arany középutat a célok éléréséért elvégzett munkában és küzdelemben, hogy ne váljon túl görcsössé az egész. Az élmények miatt csinálom, ezek formálnak engem, rengeteget kapok a dzsúdótól. Az Európa-bajnokság után például odajött hozzám négy ír lány, akik csináltak nekem egy plakátot, megöleltek, és mondták, ha Írországban járok, csak szóljak, jönnek értem a reptérre. Ezek nekem fontosabbak, mint az eredmények.

– Mostanra van olyan stratégiája, ami a sikerek vagy a kudarcok feldolgozásában segít?     
– Könnyű ilyenkor túlpörgetni magam, az Eb-győzelem után is hajnal háromig nézegettem a telefonomat, olvastam a rengeteg üzenetet. Az jó érzés, hogy ha jó élmény ér, akkor szerkesztek egy videót a nekem kedves pillanatokból, ezek tovább éltetik bennem a történteket. Ha szomorúak, ha csodálatosak az élmények, igyekszem nem ragaszkodni hozzájuk, hanem úgy tekinteni rájuk, hogy mint pillanatokra, amelyek jönnek, mennek. A jóval és a rosszal sem vagyok egyenlő, azokkal vagyok a legközelebbi viszonyban, akik arra kíváncsiak, a tegnaptól függetlenül mi történik velem ma. Szoktam egyébként naplót is írni, nagyon jól megtisztít.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. május 10-i lapszámában jelent meg.)