A csodák világának kapujában – az 1955-ös férfi kosár Eb, 2. rész

Amikor az 1955-ös hazai rendezésű férfi kosárlabda Európa-bajnokság utolsó felkészülési tornájáról, a Szófiai Nagydíjról hazafelé tartott Páder János szövetségi kapitány 14 harcedzett játékosból álló kerete, az egyik irányító, Judik Zoltán a többiektől elkülönítve ücsörgött a vonaton. 

Félő volt, hogy fertőző májgyulladást kapott.

 „A kiutazás előtt a Fehérvári úti SZTK-ban gyökérkezelték a szemfogam, s ahogy akkor megszokott volt, a zománctepsiben úszó löttyből az orvos csipesszel kivett egy injekciós tűt, s beadta az érzéstelenítőt – elevenítette fel élete meghatározó, keserű fordulatát 70 évvel később Judik Zoltán. – A tű nem volt fertőtlenítve, a hepatitis lappangási ideje hat hét, úgyhogy éppen Szófiában játszottunk, amikor besárgultam. A hazafelé tartó vonatúton csak a csapatorvos ült velem egy kupéba, a többiektől elkülönítettek, nehogy megfertőzzem az egész társaságot. Még elképzelni is rossz, mi lett volna, ha az Eb előtt tíz nappal többen is megbetegedünk. Játék helyett így az ágyat nyomtam, ettem a tehéntúrót meg a lekvárt, és lestem a híreket az Eb-ről. Mivel sem tévénk, sem rádiónk nem volt, így a legfontosabb, a Szovjetunió elleni meccsre egyszerűen kiszöktem otthonról, és a Népstadion lelátójára zsúfolódó negyvenezer néző között ülve drukkoltam ki a győzelmet… És hogy milyen az élet? Az én helyemre az utolsó pillanatban beugró Dallos Jancsiról az Eb-t követő őszön egy rutinvizsgálat során derült ki, hogy tüdőbeteg, és örökre eltiltották a játéktól.”     

Judik helyére, amely az utolsó pillanatban üresedett meg, sokan pályáztak, de Páder János szövetségi kapitány kikérte a csapattagok véleményét, s ők Dallos Jánosra szavaztak.

 „A válogatott nem tizennégy játékosból állt, rengetegen akartak a keretbe bekerülni, erős volt a konkurencia. Én gyakorlatilag nem voltam sehol, az alacsony bedobó státusban – ami a mai kettes posztnak felelhet meg –, Greminger János is, Judik Zoltán is hasonló termetű, de nálam sokkal ügyesebb, jobb volt – vette át a szót Dallos János. – Már a felkészülés végső szakaszában járva a Margitszigeti Nagyszállóban lakott a csapat, amikor Judik sárgaságot kapott. Állítólag Páder János szövetségi kapitány megkérdezte a hangadókat, Bogárt, Gremingert, Simont, Zsírost, hogy kit hívjon be, s ők rám szavaztak. Beköltöztem Judik Zoli helyére, Cselkó Tibi szobatársának. Ami Judiknak sorscsapás volt, nekem isteni szerencse, kinyitotta előttem a csodák világának kapuját.”     

A sportágtörténeti sikert hozó budapesti Európa-bajnokságon Dallos János aztán csupán egy mérkőzésen játszott, Törökország ellen. Talán kaphatott volna több szerepet is, ha az úgynevezett döntő csoportkör első mérkőzésén nem üt be a krach…

„Rögtön az első meccsen kikaptunk 75:65-re a nagy mumus csehektől. A nagyhatalmú sportvezető, Kutas István bejött az öltözőbe és leteremtett minket. Én a törökök ellen játszottam, de a csehek elleni vereséget követően az újoncoknak lehetőségük sem volt pályára kerülni. A válogatott a folytatásban elagyabugyált mindenkit, a Szovjet­unió elleni csatánál felemelőbb, lenyűgözőbb élményt pedig nem lehet elképzelni. Hihetetlen volt a Népstadion hangulata, akkor és ott, addig és azután tilalmas dolgokat is meg lehetett csinálni, hatalmas tömegben a szovjetek ellen szurkolni. Hogy milyen érzés volt Európa-bajnokká válni? Nem is tudom. Ami váratlanul éri az embert, ami csak úgy megesik, megtörténik vele anélkül, hogy rajta bármi is múlna, azt isteni csodának tekinti, nem?”

Azzal, hogy egy meccsen szerepelve megnyerte a magyar kosárlabdasport történetében egyedülálló Európa-bajnoki címet, ki is pipálta a neki járó szerencseporciót. Nemhogy több válogatott sikerről, több meccsről sem álmodhatott…

 „Az Eb után a Mávag balatonlellei üdülőjében kaptunk két hét nyaralást, azt követően a válogatott készült a bolognai Mairano-kupára. A felkészülés előtt mindenki orvosi vizsgálaton esett át, amelyen nekem azt mondta a doktor, hogy kedves barátom, keresd fel a Fehérvári úti tüdőgondozót, ott majd megmondják, hogyan tovább. A tüdőm bal oldalán találtak valamit, és javasolták, hogy költözzek be a tüdőklinikára. Előjele tulajdonképpen nem volt, az, hogy élsportolóként hullafáradt voltam minden nap, miért utalt volna bármire is?! A fizikai levertség nem volt nagy kunszt, az egészségesek is ugyanolyan fáradtak voltak. A csapatból Hódy Jancsiról is kiderült, hogy tbc-s, könnyen lehet, hogy tőle kaptam el. Együtt öltöztünk, az edzéseken kívül is közös programjaink voltak, többször előfordultam náluk, kiegészítve a baráti kört, hogy a lánytársaság mellé kellő létszámban legyünk. A tüdőklinikán egy magasugró és egy ökölvívó sráccal ültünk Kovács Ferenc professzor úr előtt, aki azt kérdezte: »Na, fiúk, meg akarnak gyógyulni? Én magukat meg fogom gyógyítani, ha szót fogadnak és elfelejtik az élsportot…« A civil és az élsportolói erőbefektetés közötti energiakülönbség is képes gyógyulást eredményezni. Tizenegy hónapig tartott a gyógykezelésem a tüdőklinikán, majd két évig jártam heti egy alkalommal ambuláns kezelésre a tüdőgondozóba. Így ért véget a karrierem.”     

Csupán tízszeres válogatottként. A Műszaki Egyetemen még három éve hátravolt, miután 1960-ban lediplomázott, sikeres mérnöki pályát futott be.

Az Eb-aranyról lemaradó Judik a válogatottba visszatérve kibontakoztathatta képességeit, az 1956-os bolognai Mairano-kupán a legjobb magyar játékosnak választották meg, tagja volt az 1957-es szófiai és az 1959-es isztambuli Európa-bajnokságon 4. helyezett csapatnak, az 1957-es universiadegyőztes együttesnek s az 1960-as római olimpián kilencedik válogatottnak. Összesen 116 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, a Honvéddal és a MAFC-cal egyaránt bajnok lett (összesen nyolcszor), 1964-ben vonult vissza. Ő is a Műszaki Egyetemen végzett és szintén rendkívül sikeres mérnök lett.

A két, egyaránt 1933-ban született korábbi irányítót összeköti a sorsa, hét évtizedes barátsága, és 2017 óta a közös fair play díja is. Dallos János ugyanis úgy érezvén, hogy Judik Zoltán is kiérdemelte az 1955-ös Eb aranyérmét, lemásoltatta a sajátját, és a replikával meglepte régi társát. Minden kosárlabda-eseményre azóta is együtt járnak, korelnökei a Judik alapította Kosárlabdázók Klubjának.

Hogy mi volt az 1955-ös válogatott titka? Miért tudta a korábbi évek ezüst- és bronzérmeit éppen Budapesten aranyra váltani?   Judik Zoltán: Nagyon kiegyensúlyozott csapatunk volt, amelyben sokan tudtak több poszton is játszani. Nem voltak nagy testű, két méteren felüli centereink, hiszen Bencze János, Simon János, Zsíros Tibor sem érte el a kétszáz centit, akkoriban zsákolásról még nem is hallottunk. De mozgékonyak, atletikusak voltak ők is. Dallos János: Páder János szövetségi kapitány csak néhány évvel volt idősebb nálunk, de elődeinél korszerűbb, gyorsabb játékot preferált, és ehhez próbálta felépíteni a csapatszerkezetet. Korábban a Vörös Meteornak volt az edzője, onnan vitte Bánhegyit, Czinkánt, Baloghot, Somogyit a Honvédba. Ezután pedig egy csapatra, Páder Honvédjára épült a válogatott, Janika elszipkázta a neki leginkább megfelelő játékosokat más csapatoktól. Az összeszokottság, az egységesség volt az előnyünk az európai válogatottakkal szemben – és általában a szocialista országoké, amelyekben hasonló elv alapján működött a sportág. Nem véletlen, hogy az Eb-n lejátszott kilenc meccsünk mindegyikén más és más dobott húsz pont körül. Judik: A csapategység kialakítására Páder hathetes edzőtáborozást tartott Tatán. Nem volt pihenőnap, nem volt hazaugrás… Rendkívül szigorú volt, megkövetelte a rendet. Hetente két dobóedzés volt, száz büntetőt kellett dobni, akinek nem ment be nyolcvan, nem mehetett ebédelni. Dallos: Ha nem dobtam be ilencvenkettőt, el voltam keseredve… Fontos volt a büntetőből szerzett pont a nagyobb, erősebb riválisok ellen. Judik: Páder a Testnevelési Főiskolán is tanított és mindig törte a fejét az új figurákon. A középkezdésből már figurát indítottunk: Bencze elég ruganyos volt ahhoz, hogy elüsse a labdát, a kör szélén álló védő elkapta, máris passzolta Gremingernek, aki demoralizáló ziccert dobott és máris előnyben voltunk. Így szereztük a szovjetek ellen is az első pontjainkat, óriási lendületet adott. Dallos: Pádernél mindig volt valami cél, kettő a kettő ellen játszatott minket leütés nélkül, hogy minél gyorsabb mozgásra és döntéshozatalra ösztönözzön. Judik: Czinkán meg is kérdezte tőle: „János, remélem, nem következik ezután az egy az egy ellen leütés nélkül…”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 14-i lapszámában jelent meg.)