Amikor még a Gladiátor sem jön be – Claudio Ranieri-sorozat, 2. rész

Az ezredforduló hajnalán, amikor a futballvilág a pénz, a globalizáció és a sztáredzők új hullámának lázában égett, Claudio Ranieri csendes karaktere üde színfoltot jelentett az európai labdarúgás palettáján. Olyan mester volt ő, aki nem harsány szavakkal, hanem türelemmel, szívós munkával és a játék iránti mély alázattal formálta csapatait – s mindeközben a kontinens legnagyobb klubjainak kispadján ülve is megőrizte szerénységét.

Ranieri 2000 szeptemberében vette át a Chelsea irányítását, amikor a londoni klub még messze nem dúskált az anyagiakban. Gianluca Vialli menesztése után érkezett, s azonnal szembesült az angol futball sajátos közegével: a nyelvi nehézségekkel, a sajtó szkepticizmusával, s azzal a kihívással, hogy egy kiöregedőfélben lévő, ám tehetséges játékosokkal teli keretet kell újjáépítenie. Ranieri első évében a Chelsea a hatodik helyen végzett, s bár a kupákban nem jutott messzire, már akkor látszott, hogy az olasz mester hosszú távú építkezésben gondolkodik. 

A következő években szisztematikusan fiatalította és formálta át az együttest. Az ő nevéhez fűződik Frank Lampard leigazolása a West Ham Unitedtől, aki később a klub történetének egyik legnagyobb alakjává vált. Hozzá csatlakozott William Gallas, Emmanuel Petit, Jesper Grönkjaer, és még sokan mások. Az angol sajtótól a „Tinkerman” becenevet kapta: gyakran rotálta a kezdőcsapatot, keresve az ideális felállást, s nem félt kísérletezni, még ha emiatt kritika is érte.

A 2002–2003-as idényben a Chelsea már a Bajnokok Ligája-indulást érő negyedik helyen végzett, ami óriási siker volt – különösen annak fényében, hogy a klub még jelentős pénzügyi gondokkal küzdött, s a vezetőség lényegében a túlélésért harcolt. De a Chelsea a következő évben Roman Abramovics érkezésével új korszakba lépett.

Az orosz milliárdos 2003 nyarán vette át a klubot, s példátlan költekezésbe kezdett. Ranieri hirtelen sohasem látott összegből gazdálkodhatott, s olyan játékosokat szerződtetett, mint Claude Makélélé, Hernán Crespo, Damien Duff vagy Arjen Robben. Az olasz mester azonban nem tudta összegyúrni a rengeteg új igazolást, s bár a Chelsea 2003–2004-ben a Premier League második helyén végzett, valamint elődöntőbe jutott a Bajnokok Ligájában, Abramovicsnak ez nem volt elég. Főleg az zavarta, hogy az elődöntőben a csapat nem tudta átugrani a lenézett Monaco jelentette akadályt. Az Abramovics-éra első éve után, 2004 nyarán távoznia kellett – átadva helyét a fiatal, karizmatikus José Mourinhónak, aki friss BL-győztes volt a Portóval.

A Chelsea-nél eltöltött évek után Ranieri és Mourinho pályája többször keresztezte egymást, rivalizálásuk a modern futball egyik izgalmas fejezetévé vált. Mourinho azonnal angol bajnok lett a Chelsea-vel, és gyakran nyíltan kritizálta elődjét. Lelkesen hangoztatta, hogy ő egyetlen év alatt többet ért el Londonban, mint Ranieri négy idény alatt. „Amikor 2004-ben a Chelsea-hez érkeztem és megkérdeztem, miért váltották le Ranierit, azt mondták nekem, hogy nyerni akarnak, és ez vele sohasem sikerülne. Nem az én hibám, hogy őt vesztesnek tartották a Chelsea-nél” – fogalmazott Mourinho egy interjúban 2008-ban, amikor először szerződött Ranieri hazájába, Olaszországba, az Internazionaléhoz.

Ranieri sohasem vette fel a kesztyűt a portugál stílusában. Mindig higgadtan, elegánsan válaszolt, de azért nem hagyta szó nélkül, amikor szembesítették Mourinho nyilatkozatával: „Nem vagyok olyan, mint Mourinho. Nem kell megnyernem ezt-azt, hogy biztos legyek magamban.” A viszontválasz nem is lehetett volna „mourinhósabb”: „Majdnem hetvenéves (56 volt akkor – a szerk.),      nyert eddig egy Szuperkupát és egy másik kis trófeát, de már túl öreg ahhoz, hogy megváltoztassa a mentalitását. Öreg, és nem nyert semmit. Én napi öt órát tanultam olaszul, hogy kommunikálni tudjak a játékosokkal, a médiával és a szurkolókkal. Ranieri öt éve Angliában volt, de még annyit sem tudott mondani, hogy »jó reggelt« és »jó napot«.”     

A két edző versengése a 2009–2010-es Serie A-idényben csúcsosodott ki, amikor Ranieri az AS Roma, Mourinho az Inter kispadján ült. A bajnokság hajrájában a Roma elképesztő sorozatot produkált, s öt fordulóval a vége előtt vezette a tabellát. Az Inter azonban végül megelőzte, sőt a Coppa Italia döntőjében is legyőzte a fővárosi együttest. Mindeközben a sajtóban folyamatosan zajlott a szócsata. Amikor híre ment, hogy Ranieri a döntő előtt a Gladiátor című filmet nézette meg a játékosaival, hogy így tüzelje fel őket, Mourinho így gúnyolódott: „A döntő előtt én inkább megnéztem hat Roma-meccset, hogy megtaláljam a gyenge pontjait, mindegyikkel három órát töltöttem a számítógép előtt. Természetesen egyszerűbb elővenni egy filmet, de Ranieri elfelejtette, hogy játékosai profi labdarúgók, és nem gyerekek. Ha egy meccs előtt arra akarnám rávenni a futballistáimat, hogy nézzék meg a Gladiátort, kinevetnének, és orvost hívnának hozzám.”     

De visszaugorva 2004-hez: a Chelsea után Ranieri visszatért Spanyolországba, ahol ismét a Valenciát irányította. Azonban nem tudta megismételni korábbi (1997–1999) sikereit: bár megnyerte az európai Szuperkupát, a bajnokságban és a BL-ben is csalódást keltő eredmények születtek, s 2005 februárjában menesztették. Ezután rövid pihenő következett, majd 2007-ben a Parma hívta, a kiesés szélén álló csapatot bravúrosan benn tartotta a Serie A-ban. Ez a siker újra felkeltette a nagyobb klubok érdeklődését, s Ranieri 2007 nyarán a Juventus vezetőedzője lett.

A létező legrosszabb időszakban. A torinói klub a Calciopoli-botrány után próbálta újjáépíteni magát, Ranieri két idény alatt stabilizálta a Serie A-ba visszajutó csapatot: mindkétszer a harmadik helyen végzett, s visszavezette a Juvét a nemzetközi porondra. A szurkolók azonban többre vágytak, s a klubvezetőség végül úgy döntött, hogy új impulzusra van szükség – így Ranieri 2009 májusában távozott.
A Juventus után következett a Roma (erről bővebben majd sorozatunk negyedik részében), s egy újabb olasz nagycsapat, az Inter 2011-ben. A milánóiak irányítását szintén nem a legkedvezőbb időszakban vette át, a klubnál már a Mourinho-féle, 2010-ben Bajnokok Ligája-győztes csapat leépülése zajlott, s az eredmények elmaradtak a várakozásoktól. 2012-ben azonban új kihívás várta: a francia másodosztályban szereplő Monaco hívta, amelynek orosz tulajdonosa, Dmitrij Ribolovlev nagyszabású terveket szőtt. Ranieri első évében bajnokként juttatta fel a Monacót a Ligue 1-be, majd a következő idényben a második helyen végzett, közvetlenül a pénzben fürdő PSG mögött. Olyan játékosokkal dolgozott, mint James Rodríguez vagy Radamel Falcao, és ismét bizonyította, hogy képes új csapatot formálni, fiatalokat beépíteni, az egyesületet visszavezetni az európai elitbe.

Az ezüstérem ellenére menesztették, viszont ismét újabb esélyt kapott: a görög válogatotthoz hívták szövetségi kapitánynak. A poszt elfogadása volt talán pályafutása legrosszabb döntése. Görögország az első kalapból éppen a magyar válogatott Eb-selejtezőcsoportjába került, és elvárták tőle, hogy kijusson a 2016-os Európa-bajnokságra. Arra azonban már nem került sor, hogy Gera Zoltánék ellen irányítsa Ranieri a görögöket, mert négy mérkőzés után menesztették, miután csapata kikapott – egyaránt hazai pályán – Romániától, Észak-Írországtól és Feröertől, csupán a finnek ellen szerzett egy pontot. 

Ezt tényleg nehéz volt megmagyarázni, és Ranieri szakmai megítélése a mélyponton volt. Korábbi állomáshelyein rendre jól kezdett, de hiányzott munkájából a kontinuitás, egy idő után már nem tudta tovább építeni a csapatot, és bekövetkezett a visszaesés. Ám ezúttal már a kezdés is tragikus volt.

Minden jel arra mutatott: Claudio Ranieri edzői pályája leszállóágba került.

Ekkor hívták fel telefonon egy angol kisvárosból. Egy klubtól, amely ugyanúgy nem szokott nyerni, mint ő. Leicesterből.

(A következő részben: Leicester City, a modern futball legnagyobb csodatevője)      

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 28-i lapszámában jelent meg.)