Ózdról Barcelonán át Bágyogszovátig – interjú Vincze Ottóval

– Mikor lett kiemelten fontos a kávé szeretete?  
– Jó néhány éve a baráti társaságunkkal Szicíliában kaptunk egy meghívást. Egy kis étteremben ültünk a végtelenül vendégszerető tulajdonossal, aki egyszerű, de annál finomabb ételekkel kedveskedett nekünk. A vacsora végén kérdezte, kérünk-e desszertet vagy kávét. Azt válaszoltam, hogy este tizenegykor elég necces kávézni, erre ő győzködött, hogy igyak egy ristrettót, nem fogom megbánni. Életemben először próbáltam, szinte katarzisszerű élmény volt, és azt mondtam, „Gyerekek, valamiből kimaradtam eddig!” Elkezdtem behatóbban foglalkozni ezzel, lett mentorom, Tóth Tibor, aki bevezetett a kávétudomány alapjaiba.

– Most a kávéforgalmazó barátjánál isszuk a feketét. Mennyit jár ide?  
– Ahogy megyünk át a különböző életfázisokon, mindig olyan embereket sodor mellénk az élet, amilyenek éppen vagyunk – persze az alaptermészetünkön túl. Hálás vagyok, hogy Sáfrán Gergely barátommal megismerkedhettem, ő szigetközi srác, a családunk révén kerültünk kapcsolatba, olyasvalaki, akivel mindig szívesen töltöm az időm. Régen, amikor fociztam, ismert voltam, nagyvilági figurákból került ki a társaságom. Ötven fölött járva az ember már látja, kikre van szüksége az életében, és igyekszem kerülni azokat a társaságokat, amelyekről úgy érzem, nem adnak már.

– Elhangzott a bűvös ötvenes szám. Ki van békülve a korával?  
– Igen, de mindent, ami azzal jár, hogy nem vagyok húsz-, harmincéves, már nehezebb elfogadni. Főleg a sportban, a fociban rossz érzés, hogy nem úgy reagál a testem, mint akár tíz éve. De ezt is muszáj elrendezni magunkban.

AZ ÓZDI VAGÁNY MESSZIRE JUTOTT

– Két hete azért megint Vincze Ottó nevével volt tele a sajtó, amikor felkerült a közösségi oldalakra a vármegyei III. osztályban szereplő Bágyogszovát színeiben félpályáról lőtt gólja. Mi hajtja még mindig, mit szeretne bizonyítani?  
– Azt hiszem, gyerekként nagyon vágytam a sikerre és nem tudtam olyat, annyit elérni, ami talán bennem volt. Ózdról, egy lakótelepi ház negyedik emeletéről jöttem, ahol minden nap lift nélkül „skeráztam” le-föl, és álmodoztunk, meg gumilabdával fociztunk a grundon. Ha innen nézzük, nagyon messzire jutottam. A hozzám hasonló ottani álmodozók többsége nem ért el sehova, vagy legalábbis nem ilyen messzire. Viszont ha azt nézem, milyen lehetőségeim voltak, és hogy mennyire éltem velük, az már bennem is kérdőjeleket vet fel. Mit kellett volna másképpen csinálni, vagy jobban, hogy a következő lépést meg tudjam tenni, hogy, mondjuk, bizonyos esetekben berúgjam az ajtót…

– És van válasza?  
– A pályafutásom során igazán nagy meccs kevés adódott, nem tudtam hétről hétre úgy megméretni magam, ezért sokszor beleszürkültem a közegbe, ami nem feltétlenül volt építő jellegű, tehát a környezetemre nem az volt a jellemző, hogy mindenkit a maga módján kezel, és a tehetséget megfelelően gondozza. A teljesítményorientáltság volt az ismérve, ha jól játszottál, akkor veregették a vállad, ha nem, vagy kevésbé, akkor nem azt nézték, hogy miért nem megy, hanem egész egyszerűen átléptek, túlléptek rajtad, és egy olyan személyiség, mint én, ezt nehezen élte meg. Sokszor nem volt meg az a mankó, az a külső segítség, ami ma már szerintem a fociban alapelvárás, hogy adva legyen egy egyesületnél, egy csapatnál vagy egy játékos esetében. Amikor szükség van külső segítségre, mert látják, hogy valakinek visszaesett a teljesítménye, és a vele történteket nehezebben dolgozza fel. Olyan is van, hogy valakivel elszalad a szekér, ahogy velem is megesett. Csak gondoljon bele, 21 évesen a BL-szereplő Ferencvárosban játszottam, és az egész ország megismerte a nevem.

– És akkor ezt nem tudta kezelni?  
– Nézze, előtte a Vasasban játszottam, nagyon befogadó közegben, ott voltak a klub meghatározó alakjai, mint Illovszky Rudi bácsi, Mészöly Kálmán, Tóth Bálint, az öltözőben Mónos Tamás, Sáfár Szabolcs, Geress Zoltán, Galaschek Péter vagy Juhár Tomi. Építő környezet volt, amelyben tizenkilenc-húsz évesen főszereplő tudtam lenni. Innen tértem vissza a Fradiba, a klubba, amelyben felnőttem. Bármilyen jól játszottál az előző csapatodban, ott a sor végéről kellett kezdened, mert tele volt az öltöző klublegendákkal, ősfradistákkal. Az FTC akkor bajnok és kupagyőztes lett, Lipcsei Peti a Portóba igazolt, lényegében a helyére kerültem, de nem ment könnyen a beilleszkedés, már a felkészülési meccseken sem játszottam igazán jól, aztán gyorsan ki is kerültem az együttesből.

– Ám jött a Grasshoppers elleni zürichi meccs, a 3–0-s győzelem és a két csodálatos gólja, ami után az egész ország azt hitte, hogy tíz évre megvan a válogatott egyik középpályása.  
– Ennek így kellett lennie! Én 1994-ben hazajöttem a Sionból, ahová 1990-ben, 16 évesen kerültem, a Grasshoppers elleni meccset pedig 1995 szeptemberében rendezték. Hiszek a karmában, hogy a fontos pillanatokban semmi sem történik véletlenül. A Fradi alapcsapatából rengetegen hiányoztak, nem volt kérdéses, hogy valamelyik poszton lehetőséget kapok. Az is motivált, hogy újfent megmutathattam Svájcban, hogy nem véletlenül kerültem oda. Az úgy történt, hogy a luganói tornát megnyertük a korosztályos válogatottal, és én mint csapatkapitány a legjobb játékos, egyben a gólkirály is lettem.

– Ózdról Budapestre, vagy Budapestről Sionba költözni volt nagyobb váltás?  
– Mielőtt 12 évesen a fővárosba kerültem, egyszer, talán négyévesen fordultam meg Pesten, akkor még nem volt annyi lehetőség Ózdról feljárkálni. Aztán a szüleim mindent kockáztatva felköltöztek velem, az ózdi másfél szobás öröklakást elcserélték egy ennél is kisebb szolgálatira, igaz, az legalább elit helyen, a XII. kerületben volt, bár akkor nem ismertem a különbségeket Budapesten belül. Jól éreztem magam a Fradiban, a serdülő I-es bajnokságot veretlenül nyertük meg, de nem akartam ellenállni a csábításnak. Nem voltam megijedve akkor sem, amikor Sionba kerültem, kaptam egy lakást, egyedül kellett megállnom a lábamon, néhány hónap múlva pedig jól beszéltem franciául. Tizenhét évesen viszont elszakadt a keresztszalagom, hat hónapot hagytam ki, és a sebességem, a fordulékonyságom már sohasem lett olyan, mint korábban volt, ez pedig kihatott a későbbi nemzetközi szereplésemre is. Aztán türelmetlen voltam, dolgozott bennem az ego, láttam, hogy itthon a régi barátaim, mint például Sándor Tomi, Mátyus Jani, Kovács Zoli vagy Pető Zoli folyamatosan játszanak, én pedig Sionban a második csapatban kaptam lehetőséget. 1994 nyarán haza akartam jönni, csak Bicskei Berci bácsi mondta azt, hogy ne tegyem, küzdjek kint a helyemért, akár tíz évet is elfutballozhatok Svájcban, de ha jól megy a játék, majd tovább is léphetek. A könnyebb utat választottam. A Fradinál Nyilasi Tibor volt az edző, aki ismert, de olyan nagy volt a konkurencia, hogy nem tudta megígérni, hogy megfelelő mennyiségű játéklehetőséghez jutok. Aztán jött a Vasas, oda Mészöly Kálmán csábított, azt mondta, küzdjek meg Szenes Sándorral – aki éppen a Fradiból érkezett –, így kerültem vissza végül Magyarországra, Angyalföldre.

A KÖNNYEBB UTAT VÁLASZTOTTA

–  A Vasasban remek időszakot töltött, a Ferencvárosban már hullámzó volt a teljesítménye, ahogy valójában ez elmondható az egész pályafutására is. Tudja, miért alakult így?  
– Ötvenen túl talán erre azt lehet mondani, hogy a személyiségem ilyen. Az elmúlt húsz-huszonöt évben rengeteg olyan futballista volt, aki kiment külföldre, majd haza is jött, a könnyebb utat választva. Szerintem sokkal inkább azt kellene megvizsgálni, hogy akik kinn maradtak és szenvedtek, milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Amikor azt mondjuk, magyaros mentalitás, biztosan van benne igazság, de szerintem genetika is. Történelmi viszonylatban azt látjuk, hogy amikor a magyarok elmentek innen, akár a második világháború előtt, alatt, után, vagy 1956-ban, és valahol „túl kellett élniük”, akkor tudtak integrálódni és az élet sok területén – művészet, tudomány, ipar, sport – hatalmas sikereket értek el. Az „újkorban” viszont, amikor van opció, jogos a kérdés, miért jövünk vissza? Ennek én voltam az egyik úttörője, de szinte mindenki hazatért rövid időn belül az én generációmból. Ez most is akut probléma, sőt, ugyanúgy kinéz a jövő generációjának. Most is mindenki külföldre akar menni és a menedzserek kapcsolatai révén erre adódik is lehetőség, de az már nehezebb, hogy valaki kinn is maradjon. Az itthoni akadémiák inkább védett környezetet adnak, amelyben a nyomás csak bizonyos értelemben létezik. Aztán aki kimegy, lehet, hogy eljut a felnőttcsapat előszobájáig, de nem tudja berúgni az ajtót. Horváth Krisztofer Torinóban, Novothny Soma Nápolyban volt ilyen helyzetben, Stieber Zoltán hat évig játszott az Aston Villában például Ashley Younggal, aki a Manchester Unitedig, az Interig, az angol válogatottig vitte. Sohasem vizsgáljuk meg, hogy a mi gyerekeink nagy többsége miért nem tudja áttörni a falat. A baj, hogy sokszor még azt is látjuk, hogy ezek a srácok a hazatértük után azt sem tudják megmutatni, hogy kint mivel lettek többek. Akik viszont kint ragadtak, azoknál jön egy faktor, aminek köszönhetően valahogy átvészelik a rossz időszakokat. Ez a faktor lehet olyan, ami például Szalai Ádámot Stuttgartban vagy a Real Madrid B-csapatánál tartotta. Ádit ismerjük, amibe beleteszi magát, azt tűzön-vízen keresztül átviszi, és Szoboszlai Dominik is ilyen. Van valami a személyiségükben, amivel túl tudtak lépni a saját maguk vagy a környezetük által kreált nehézségeken, és az olyanok, mint én, nem vagyunk megáldva ezekkel a jegyekkel. Hogy ez a kitartás, a szenvedés, a küzdeni tudás hiánya, nem tudom… Egy csomó délszláv futballista jött ide az elmúlt évtizedekben, ők nem voltak kiemelkedő képességűek, de a munkához való hozzáállásuk, racionalitásuk genetikailag kódolva volt bennük, és itt tudtak ragadni edzőként, sportvezetőként vagy menedzserként is.

– A sikerek idején, mondjuk, a zürichi meccs után, fiatalon a személyisége erősödött vagy torzult?  
– Torzult. Nem értettem meg – ezt most ennyi idősen látom –, hogy én abban a helyzetben miben vagyok… Most már elmondom a fiatalabbaknak is, amikor a szüleikkel együtt tanácsot kérnek tőlem, hogy az egyik legfontosabb manapság az élet minden területén, hogy tudjuk pontosan értelmezni, akár napról napra is, hogy éppen milyen helyzetbe kerültünk. Ha megértjük, hogy aktuálisan mibe csöppentünk, akkor tudjuk jól kezelni a helyzetet. Ha viszont elvisz az emóció a glória irányába, torzul a személyiség, de akkor is, ha túlságosan mélyre kerülünk hullámvölgyek idején. És ez a szélsőség az én pályafutásomban is jelen volt végig. Amikor már jó teljesítménnyel felépítettem valamit és jól mentek a dolgok, mindig jött egy hülyeség, egy kiállítás, amivel leromboltam mindent és kezdhettem elölről az egészet. Így maradtam le az atlantai olimpiáról, de így ment el a barcelonai hosszabbítás is. A Grasshoppers elleni meccs után megkaptam mindent, amire vágytam, népszerűség, siker, csajok, pontosan azt az elismertséget, ami gyerekként már megvolt. Viszont a foci nem úgy folytatódott, ahogy kellett volna. Ha akkor megértem, hogy elképesztően nagy lehetőség kapujában állok, és kizárólag, beteges módon a labdarúgásra kell összpontosítanom és azért élnem… De a személyiségemből fakadóan ezt ott és akkor nem tudtam értelmezni. És nem voltak körülöttem olyanok, akik azt mondták volna, kezdjek el így gondolkodni.

– Barcelonában is ez történt? Ott sem tudta értelmezni, hova csöppent, milyen klubhoz került?  
– A Barca kinézett a Bajnokok Ligájában és a Sion elengedett vételi opció keretein belül. De sajnos amikor odakerültem, megint nem éreztem, hogy ez életem nagy lehetősége. A Fradi után a Barcelona volt a kedvenc klubom, Hriszto Sztoicskovval feküdhettem együtt a fizioterapeutánál, az ebédlőben mellettem evett Pep Guardiola, a La Masián Luís Figót és Ronaldót nézhettem két méterről. Ahogy Svájcban is, sikerült gyorsan beilleszkednem, elkezdtem beszélni spanyolul, a csapattársakkal mozgolódtam, élveztem a barcelonai életet. No, de várjunk! Amiért odamentem, arra összpontosítottam minden idegszálammal?! Sajnos nem… Nem az volt bennem, hogy kitörjek – csak úgy elvoltam. Az élet aztán adott egy nagy maflást. Utólag azt mondom, egy idióta hülyegyerek voltam, és nem volt senki, aki megfékezett volna.

MÉG SZÖGLETBŐL AKAR GÓLT RÚGNI

– Hazajött, játszott megint a Fradiban, később a ZTE-ben, a Győrben, közben légióskodott Németországban, Mannheimben, Cottbusban – jó és rosszabb időszakai is voltak.  
– Mindig akkor voltam jó passzban, ha akadt, aki meg tudott zabolázni. Ilyen volt Illovszky Rudi bácsi, Mészöly Kálmán, Nyilasi Tibor vagy Bozsik Péter Zalaegerszegen, Reszeli-Soós István Győrben, Uwe Rapolder Mannheimben. Ott az újonc másodosztályú csapathoz kerültem ki, zseniális volt az első félévem, főszereplővé váltam, később aztán Rapolderrel is volt konfliktusom, erős egyéniségek voltunk. De amint volt mentorálás, gondoskodás körülöttem, a csillagokat lehoztam az égről. Mindig kellett a bizalom, Lothar Matthäustól is éreztem, nála kerültem vissza a válogatottba, hat-hét meccsen játszottam is, és amikor Gera Zoli nem volt velünk, nekem adta a csapatkapitányi karszalagot. Madarat lehetett volna fogatni velem. Összességében úgy gondolom, minden olyan adottságot megkaptam a genetika, a tehetség terén, amivel lehetett volna élni, de hiányzott belőlem a tudatosság, ezáltal a kitartás is.

– Az üzleti életben tevékenykedik, menedzserkedik, diplomáciai feladata is van, de miért van szüksége még a vármegyei III. osztályra, Bágyogszovátra?  
– A családé a prioritás. Reggeltől estig a gyerekeknek élünk (felesége, Görbicz Anita, vb-ezüst-, olimpiai bronzérmes kézilabdázó – a szerző), segítjük, támogatjuk őket. Olyan szinten lepucolódott körülöttem majdnem minden, hogy kell a kiszakadás. Bágyogszováton fantasztikus környezetbe kerültem. Horváth Cs. Attila, a sportvezetői mentorom hívott, hogy menjek és játsszak. A hiányosságaimat látom, nem járok edzésre, máshogy reagál a testem, de a kiszakadás, a napsütés, az eső, a kispad keménysége is örömet ad.

– A csapattársai hogyan viszonyulnak önhöz?  
– Le a kalappal előttük! A többség talán csak a neten olvasott rólam dolgokat. Akadnak azért korábbi csapattársak, illetve ellenfelek, mint Oross Marci, Vadász Viktor, Bognár Zsolti vagy éppen Szabó Zsolti. Az edző, Polyák Gábor remek szemléletű szakember, aki kiváló hangulatot is teremt. Idegenben érdekes néha a helyzet, amikor megérkezünk, néznek az emberek, meglepődnek, én pedig odamegyek mindenkihez, kezet fogok, bemutatkozom, az öltözőnkben mindenkit megölelek és leülök egy szabad fogas alá. Olyan vagyok, mint a többiek.

– Néhány hete a félpályáról szerzett gólt, a gólöröme szolid mosoly volt és fogadott néhány pacsit. Messze jutottunk attól, hogy Zürichben berúgta a labdát a Grasshoppers kapujába és páros lábbal beleszállt a reklámtáblába a Fradi-tábor előtt…  
– Egyszer megfogadtam, hogy rúgok még egy gólt szögletből érintés nélkül. A Fradiban sikerült, az AEK Athén ellen talán a harmadik, negyedik gólunk volt az UEFA-kupa-meccsen. Azt még szeretném megismételni. Ha sikerül, valószínűleg abbahagyom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 22-i lapszámában jelent meg.)