Az első 100-szorosok, 10. rész: Franz Beckenbauer; Vesztes Eb-döntőn „ünnepelt” a Császár

Sorozatunkban az eddigi legrangosabb mérkőzés, amelyre valakinek a 100. válogatottsága esett, a 2000-es Franciaország–Portugália Európa-bajnoki elődöntő (2–1, aranygóllal), amelyen Didier Deschamps ért el első franciaként a fontos mérföldkőhöz. Ennél is rangosabb meccsen ünnepelhetett volna minden idők legjobb, ráadásul legelegánsabban játszó német labdarúgója, Franz Beckenbauer, akinek az 1976-os Európa-bajnokság belgrádi döntőjére jött ki a jubileum.

„Kaiser Franz”, azaz a Császár a csúcson járt akkoriban, és úgy tűnt, minden történet kerekké válik neki. A már Aranylabdával kitüntetett (majd az év végén kétszeres aranylabdássá avanzsáló) klasszis középhátvéd az 1966-os vb-ezüst és az 1970-es vb-bronz után 1972-ben Európa-bajnok, 1974-ben hazai pályán világbajnok lett – csapatkapitányként. Az 1976-os, négycsapatos Európa-bajnokság előtt három héttel pedig sorozatban harmadszor nyerte meg klubcsapatával, a Bayern Münchennel a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (a négy nyugatnémet bajnoki címe, négy kupagyőzelme, KEK-serlege és Interkontinentális-kupagyőzelme mellé).

  „1976 nyarán az egész NSZK, a tömegkommunikációs eszközök keltette érdeklődés nyomán nagyon várta Beckenbauer századik válogatottságát – olvasható Pintér István Beckenbauer című, 1986-ban megjelent könyvében. – Már jó előre nagybetűs újságcímek adták tudtára mindenkinek, aki csak olvasni tudott, hogy a Császár éppen az Európa-bajnoki döntőben játssza jubileumi mérkőzését, és az csak természetes, hogy egy ilyen nevezetes alkalomkor a győzelem nem maradhat el.”  

Az első akadályt még vette Helmut Schön bivalyerős válogatottja, és az elődöntőben 2–2 után hosszabbításban legyőzte a házigazda Jugoszláviát a Crvena zvezda stadionjában. Sőt, talán kissé el is kényelmesedhetett a döntő előtt, miután a másik ágon a csehszlovákok váratlanul kiejtették a Johan Cruyff-féle holland csapatot, így nem ismétlődött meg a két évvel korábbi müncheni vb-döntő párosítása.

A csapatkapitány egyszerre volt óvatos és bizakodó. A döntő előtti megszólalásában óva intett attól, hogy lebecsüljék Csehszlovákiát, mondván, összességében „magasabbra kell értékelni, mint Jugoszláviát”, és „a félelmetes holland válogatott elleni győzelme is megmutatta, mennyire erős”. De például a Tagesspiegel korabeli cikke szerint a felesége által adott négylevelű lóherére reagálva Beckenbauer mosolyogva megjegyezte: „Most már semmi sem mehet félre.”  

De a csehszlovákok elleni döntő még véletlenül sem lett sétagalopp. Helyette 120 percnyi verejtékes csata a belgrádi Marakanában, és a végén a tizenegyespárbaj. A 25. percben már kétgólos hátrányban volt a világbajnok, amely aztán a 89. percben tudott egyenlíteni és kicsikarni a hosszabbítást Bernd Hölzenbein góljával. Beckenbauernek nagy érdemei voltak az egyenlítő találatban, igazi csapatkapitányként űzte, hajtotta társait az utolsó rohamokra, és az ő indításából alakult ki az a támadás, amelynek végén az ellenfél szögletre mentett, majd Heinz Flohe beívelt sarokrúgását fejelte a kapuba Hölzenbein. Majdnem úgy esett, hogy az Henri Delaunay-trófea sorsa csak Beckenbauer 101. válogatott mérkőzésén dől el, hiszen az eredeti versenykiírásban az állt, ha a kétszer 15 perces hosszabbításban sincs döntés, 48 óra múlva meg kell ismételni a döntőt. Ám Hermann Neuberger, a NSZK futballszövetségének elnöke és Helmut Schön szövetségi kapitány miután látta, hogy a két elődöntő után a bronzmeccs is csak hosszabbításban dőlt el, azzal a javaslattal fordult a csehszlovákokhoz, hogy egyezzenek meg: ha a hosszabbítás után sincs döntés, ismétlés helyett jöjjenek a tizenegyesek. Azzal érveltek, hogy egy újabb mérkőzés túlságosan igénybe venné a hosszú, fárasztó idény után már úgyis elgyötört játékosokat, akiknek tovább rövidülne a nyári szabadságuk (állítólag többeknek volt már másnaptól lefoglalt nyaralásuk). A csehszlovákok belementek, az UEFA az áldását adta – de a németek utólag talán megbánták, hogy így alakult.

A tizenegyespárbajban az első hét rúgó nem hibázott, de a negyedik nyugatnémet lövést Uli Hoeness fölé bombázta. Majd következett a legendás csehszlovák befejezés: Antonín Panenka pimaszul alálöbbölt a labdának, amely az elmozduló kapusfejedelem, Sepp Maier helyére, a kapu közepébe pottyant – ki ne tudná, azóta „panenkás” tizenegyesnek hívják az így elvégzett szemtelen büntetőt (igei változata: panenkázik).

Beckenbauer kétszeresen is hibáztatta magát a tizenegyesek után. Egyrészt, mert mint csapatkapitány, nem fogadta el a kapus Sepp Maier jelentkezését a tizenegyes elvégzésére, és inkább rábeszélte Hoenesst, aki nem szerette volna vállalni. Másrészt azért, mert saját magát az utolsó, ötödik rúgásra tartogatta. Ami egyébként bizonyos szempontból érthető: micsoda sztori lett volna, hogy a 100. válogatott meccsén ő lövi be az Eb-címet jelentő utolsó tizenegyest! Csakhogy mivel a csehszlovákok kezdtek, így Panenka lövése után Beckenbauerre már nem is került sor… Bár a meccs végén állítólag nagyon fájt a válla, így tartott a saját tizenegyesétől is, maga sem szívesen vállalta, de csapatkapitányként nem vonhatta ki magát a felelősség alól. Uli Hoeness visszaemlékezése szerint ezt mondta neki Beckenbauer, miután fölé lőtte a tizenegyest: „Hála istennek, hogy kihagytad, így nekem már nem kell lőnöm.”  

Ezután még háromszor viselte a címeres mezt, és amikor a következő idény végén, 1977 nyarán elhagyta addigi egyetlen klubját, a Bayern Münchent és Németországot az Egyesült Államokba, a New York Cosmos csapatához szerződve, búcsút intett a válogatottnak is. Amelyet aztán 1990-ben szövetségi kapitányként vezetett világbajnoki címre, és lett Mario Zagallo után a második, aki játékosként és edzőként is világbajnok lett. De az már egy másik történet.

 (A következő részben: Brazília – Claudio Taffarel)  

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 21-i lapszámában jelent meg.)