Boldog embernek mondhatja magát – interjú a hatvanéves Temesvári Andreával

– Hogy telik egy napja? Elég sűrűnek tűnik, mert nem volt könnyű időpontot egyeztetni önnel.  
– Attól függ. A szövetség mentorálásra kért fel és emellett Máthé Gábor siket teniszező személyi edzője vagyok már hat és fél éve. Két siketlimpiát csináltunk végig, amelyeken ezüstérmes lett, ez fantasztikus eredmény azért is, mert az idősebb generációhoz tartozik, és nagyon jó valakit harmincöt éves kora után úgy edzeni, hogy ilyen sikereket érjen el. Ez nagy kihívás nekem, mert egy hozzá hasonló versenyző létét teljesen máshogy kell megközelíteni. A hallókészülékét nem használhatja a siketversenyeken, nagyon fontos a ritmus- és a labdaérzék, hiszen nem hallja a labda pattogását. Megtanultunk megfelelően kommunikálni Gáborral a pályán, úgyhogy nekem ez amellett, hogy nagy boldogság, állandó tanulási folyamat és lehetőség az élettől, hogy visszaadhassak abból, amit kaptam.

– Mit kell tudni a mentorálásról?  
– Segítem a juniorokat és az átmenetet a juniorból a felnőttkorosztályba, valamint a Billie Jean King-kupa-csapat tagjait. Akik elkezdik a felnőttversenyeket, és már van néhány világranglistapontjuk, azoknak kitalálták a juniorprogramot, ebbe vontak be. Amikor itthon vagyok, segítek nekik a pályán. Én teljesen más rendszerbe születtem bele, a hetvenes években kint éltünk Algériában, itthon még kommunizmus volt, más alapelvek szerint, sokkal nagyobb szigorúsággal és fegyelemmel zajlott a munka. Az embernek muszáj adaptálódnia, nem hozhatom be ugyanazt a fajta szigort, mert ez a generáció másképpen viseli vagy fogadja még akkor is, ha tudja, hogy igazam van, ha meg nem tudja, lázad. Bennünk ez el lett fojtva, folyamatosan ki kellett lépnünk a komfortzónánkból, a terhelés, a szenvedés az eredményért egyúttal mégis megadta a szépségét az egésznek. Meg kell próbálnunk átadni a tapasztalatainkat, és közben mi is tanulunk, mert a tenisz fejlődik, s bár meg tudom tanítani, amit nekem is megtanítottak, de hozzá kell raknom a mai technológiát, ami érinti az ütőt, a húrt, a labdát, a pályák gyorsaságát. Emellett figyelembe kell venni, melyik játékoshoz mi passzol, mennyit bír elviselni, tehát nem adja magát, hogy egy jó játékosból rögtön jó edző is legyen. Meg kell hallgatni és hallani is, amit a játékos mond, a mai fiatalok gondolatait, akik rengeteg impulzust kapnak. A mi „drámánkra” azt mondták, szedd már össze magad, szereted, nem szereted, ez van.

– És hát ma arra is vigyázni kell, hogy el ne idegenítsék a fiatalokat a sportágtól…  
– Főleg a női vonalon nagy a lemorzsolódás, és ne is beszéljünk arról, mekkora az anyagi terhe a szülőknek, mennyi támogatást tud adni a szövetség egy játékosnak. Ha egy fiatalnak azt mondod, tehetséges vagy, az remek, de szükség van valami pluszra, ami miatt nem az edző, a szülő akarja jobban, hanem a versenyzőben lesz meg a vágy. A hihetetlen mennyiségű edzés, a kellemetlen kondizások, az elvesztett meccsek közben arról kell meggyőzni, hogy nyugi, rakd bele a munkát, majd kamatozik, visszakapod a másik oldalon. Attól lesz valaki különleges, hogy folyamatosan el tudja viselni ezeket az érzéseket, és még a legnehezebb pillanatokban is pozitív tud maradni. A versenysportolónál az edzéseknek is tétjük van, legalábbis azoknál, akik tényleg oda akarnak érni a csúcsra a nemzetközi színtéren. Hihetetlen áldozatokra van szükség, de emellett a kikapcsolódás is nagyon fontos, megtalálni azt az elfoglaltságot, társaságot, amely segít, hogy újra és újra elvégezze a szükséges munkát.

– Mi volt a helyzet az ön esetében?  
– Nagyon szerencsés voltam, mert hihetetlenül gyorsan jöttek a jó eredmények. Sok juniormeccset játszottam, amelyik Európa-bajnokságon elindultam, megnyertem, világbajnokságon is részt vettem, de a hosszú utánpótlás-versenyzés kimaradt. Bedobtak a felnőttek közé, és ott is magyar bajnok lettem, 21 éven aluli Eb-győztes, hirtelen felfigyelt rám a világ, Nick Bollettieri és az IMG – majdhogynem fel sem fogtam, mi történik, és már benne voltam. Úgy tűnhet, tizenhét-tizennyolc évesen mennyire tudatos voltam, de mai fejjel még jobban csinálnám. Velem is előfordult, hogy apukám küzdött velem – a kemény edzésmunka, az állandó helytállás, a teljesítménykényszer okozta elvárást nehéz volt a pályán kívül elengedni. A győzelem és a vereség, a nehéz szituációk megkeményítenek, emellett éled az életedet, önállóbb leszel, nem mondasz mindenre igent, és nyilván bizonyos helyzetekben én is ellenszegültem, hiába akart jót nekem a családom. Imádok a pályán lenni még mindig, valószínűleg érzik a versenyzők, amikor velem vannak, hogy amit mondok vagy csinálok, tiszta szívvel teszem. Abban élhetek, amit a világon a legjobban szeretek a családom, a gyerekeim, Tímea, Márkó és Milán mellett. Nagyszerű érzés, hogy ennyi fiatallal vagyok körülvéve, akiknek ennyi energiájuk van, amihez én is hozzáadok, de kapok is cserébe. Ebben érzem komfortosan magam, és ebben is próbálom a maximumot kihozni magamból.

– Tímea egyébként tehetséges teniszező volt?  
– Nagyon, és neki is sokat adott az a néhány év, amit a tenisz és a versenyzés nyújtott. Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek: Timi a sérülés és betegség okozta sok kihagyás, a világranglistapontok elvesztése miatt tizenhat évesen úgy érezte, váltana – mindig is művészlélek volt, fantasztikusan rajzol. Sminkes lett, ebben a világban indult el és minden pillanatát élvezi – nekem anyukaként sokkal fontosabb volt őt boldognak látni, mintsem hogy egy edző belekényszerítse abba, hogy folytassa a versenysportot. Bennem, mert majdhogynem teljes pályafutást hagytam magam mögött, sohasem volt meg az, hogy megéljek valamit a gyerekeimen keresztül. Nagyon sok szülőn azt érzem, hogy a saját álmait szeretné megvalósítani a fia, lánya által, ami hiba.

– Gyerekként felvetődött, hogy esetleg kosárlabdázó legyen, ha már az édesapja híres játékos és edző volt?  
– Igen, sokáig kosaraztam, amikor hazajöttünk, apukám akkor is elvitt még edzésekre. Ő elmondta, szerinte miért lenne nekem jobb, hozzám közelebb álló a tenisz, és én is inkább afelé hajlottam. Amikor megkérdezte, mit csináljunk, mindig azt feleltem, teniszezzünk, nem azt, hogy menjünk le dobálni. Mindkét környezetben hihetetlenül gyorsan tanultam, de a teniszpályán mindig volt egy kicsi plusz… Emellett a kontaktust, az agresszivitást nemigen szeretem, bár a párosban vagy a vegyes párosban minket is érhetett nagyobb ütés, számtalanszor találtak el férfiak vegyesben, ami borzasztóan tud fájni, de sohasem féltem emiatt.

– Ahogy említette, nagyon fiatalon tört be az elitbe, akkor is fiatal volt még, amikor hosszú időre megsérült. Hogyan élte át azt az időszakot, volt lehetősége összegzésre vagy inkább bosszankodott, hogy miért önnel történik ez, amikor olyan szépen haladt előre?  
– A sportoló életében mindig nagy trauma a súlyos sérülés. Tizenkilenc évesen azt mondták a bokámra, hogy megpróbálják összecsavarozni, de nem garantálják, hogy profi szinten teniszezhetek vele. Műtőasztalra kerültem, öt és fél órás beavatkozáson estem át, csavarokat raktak a bokámba, amelyeket négy hónappal később újabb műtéttel vettek ki, aztán következett a rehabilitáció. Ott voltam a legjobbak között, az életemet feltettem a teniszre, na ilyenkor egy pillanat alatt összedől a világ. Akkor nem is gondolkodtam azon, hogyan tovább, az ember a karrierje vége felé próbálja eldönteni, mivel szeretne foglalkozni utána, nem tizenkilenc éves korában. Mindenkit sokkolt, a szüleimet, engem is, pláne, hogy – bár a műtétek jól sikerültek, a felkészülés is jól ment Bollettierinél – eltelt másfél hónap, amikor jött a vállproblémám. Alternatív kezelésekkel próbálkoztunk, de csak nem javult, aztán megnézte egy specialista, aki baseballcsapatnál is dolgozott, és kitisztította a vállamat a rotátorköpenynél, illetve felkészített arra, hogy újabb nyolc-kilenc hónapos kihagyás vár rám. Ezek után sok versenyző feladta volna, összesen két évet követően kellett erőt vennem az újrakezdéshez. A legnagyobb dilemma az volt, vajon tudok-e úgy mozogni, teniszezni, ahogy korábban, a felépített, kivívott önbizalom és tisztelet odaveszett. Az ellenfelek már nem féltek tőlem annyira, mint a sérüléseim előtt. Megpróbáltam apu nélkül boldogulni, most már nem így tennék, mert ő ismert a legjobban, be kellett volna vonni mellé egy másik edzőt és megtartani őt. Amit még másképp kellett volna felfognom, az a következő: nagyon jól sikerült a visszatérésem, a legjobb huszonötbe kerültem a semmiből, mégsem voltam elégedett. Ez folyamatos zavart okozott bennem. Jött a generációváltás, a Gabriela Sabatini, Steffi Graf, Szeles Mónika nevével fémjelzett korszak, ezek a játékosok teljesen más ritmussal, tenisszel, taktikával rukkoltak ki, mint a korábbiak. Örültem az eredményeimnek, persze, de mégsem annyira. Valahogy az dolgozott bennem, hogy a legjobbak között voltam, most miért nem vagyok ott?! Miközben felfogtam, hogy mi történt, mégis annyira maximalista voltam, hogy már túlzottan nyomtam magamnak a negatívumokat. Sokkal jobban kellett volna értékelnem, hogy megyek előre, de türelmetlenebbé váltam, ami kihatott a teniszemre, a felfogásomra. Ha most valaki borítékolná, hogy a magyar lányok a top 25-ben vannak, ráadásul többen is, azért elfogadnánk, nem? Nem is értem, miért becsültem alá a top 25-öt, amikor Magyarországon nem volt akkora támogatottsága ennek a sportágnak, amelyet az elit sportjaként könyveltek el. Valahogy belekerültem ebbe a spirálba, a végén már fájt, mennyire nem vagyok türelmes magammal – úgyhogy azt nagyon jól meg tudom tanítani másnak, hogy ne essen hasonló hibába.

– Ettől függetlenül teljesnek tartja a pályafutását?  
– Kettébontanám, a sérülésig egyenes vonalon haladtam felfelé, hogy hová jutottam volna, nem tudjuk… A második szakasszal is elégedett lehetek, figyelembe véve, milyen mentális állapotból indultam. Boldog embernek mondhatom magam, a Jóisten megáldott tehetséggel, a szüleim és mások segítségével tudtam is vele élni. Nagyon megdolgoztam érte, csinálja bárki utánam! Mert amikor mondják, hogy nekem könnyű volt, megkérdezem: micsoda? Hogy nem mentem bulizni, életemben nem voltam részeg? A tenisz körül forgott az életem, amely itthon nem volt felkapott sportág, nem tudtak annyit róla, ellentétben a nagyvilággal. Arra is büszke vagyok, hogy a sportágban tudtam maradni, tehetséges fiatalokkal dolgozhatok, talán még hallgatnak is rám, ez szuper érzés!

Markovits László, a Magyar Teniszszövetség szakmai alelnöke    „Az nem is lehet kérdéses, hogy Andi a magyar tenisz egyik legsikeresebb és legismertebb alakja. A fantasztikus eredményei, a Grand Slam-címe vagy a top 10-es helyezése mind-mind önmagáért beszél. De én inkább a személyes kapcsolatunkat emelném ki, hiszen gyerekkorom óta ismerem őt a tabáni teniszpályákról, ahol sok időt töltöttünk együtt. Óriási tehetség volt, igazán egyedi játékstílussal, hiszen a pörgetése, amit édesapjától, Ottó bácsitól sajátított el, nagy újdonságot jelentett akkoriban. Mondhatom, hogy immár évtizedes barátság köt minket össze, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és ezúton is nagyon-nagyon boldog születésnapot és még sok-sok aktív évet kívánok neki!”

– Az eredményei közül melyikre a legbüszkébb? Páros Grand Slam-győzelem, a ranglista hetedik helye, a tornagyőzelmek?  
– Nem tudok egyvalamit kiemelni. A Grand Slam felkapott, minden teniszező vágya, hogy egyszer nyerjen egyet, de néha sokkal büszkébb vagyok arra, hogy egyéniben tizenhét éves korom előtt bekerültem a világ legjobbjai közé, mert jóval nehezebb volt. De nehéz volt Martina Navratilova mellett állnom a helyzet minden szépségével együtt is. Amikor Pam Shriver sérülése miatt felkért, hogy januártól júliusig párosozzam vele 1986-ban, megkérdeztem tőle, hogy komolyan gondolja-e. Nem magamban nem bíztam, ám nem voltam párosspecialista, bár régen majdnem mindenki párosozott minden helyszínen, az egyfajta „happy moment”, boldog pillanat volt, meccs­szituációban gyakorolhattunk. Martina abban is fantasztikus volt, világelső, én meg talán top 15-ös. Most is jóban vagyok vele, sokat nevetünk a korábbi felvetésemen, miszerint ha kikapunk, mindenki azt kérdezné, miért rakott maga mellé engem, aki egyéni játékos? Erre úgy reagált, hogy a páros azért páros, mert engem nem lehet kivonni, vagyis rám fognak játszani az ellenfelek, és sokkal többet kell teljesítenem, mint neki. Elmondta, hogy a mi stílusunk nagyon jól passzol egymáshoz, és megnyugtatott, nem kapunk ki, ha gyakorlunk. Ő már korábban is figyelt minket apuval. Megvertük a világ összes remek párosát, és a segítségével kihoztam magamból a legtöbbet, sokat tanultam tőle, mégis az egyénire vagyok a legbüszkébb, hogy megnyertem az Italian Opent, kétszer győztem Indianapolisban. Másként számolták a ranglistát, ha egymás után volt néhány rossz versenyem, jócskán lejjebb estem, tehát folyamatosan jól kellett teljesíteni, és a döntéseket egyedül hoztam a pályán.

– Sztárnak érezhette magát itthon?  
– A sajtó, amennyit lehetett, írt rólam, de külföldön sokkal nagyobb sztár voltam, mint itthon. Jobban értékelték a sikereimet, ami szerencsére most már megvan Magyarországon is a maiakkal. Ez akkor, főleg édesapámnak fájt, de arra büszkék voltunk, amikor bárhol felcsendült a Himnusz, vagy elmondhattam, Magyarországról jövök, és képviselhettük ezt a kis országot Taróczy Balázzsal együtt egy olyan szituációban, amikor a halandó az útlevelével háromévente egyszer mehetett nyugatra. A World Tennis címlapján is szerepeltem, megnézném, ma hány magyar sportoló jelenik meg a címlapon a sportágában egy ilyen rangos lapban.

– Nagyon sok remek magyar játékossal dolgozott együtt, kit emelne ki közülük?  
– Gálfi Dalmát. Ő áll a legközelebb a szívemhez, illetve másfelől Máthé Gábor, akiről sajnos nagyon keveset írtak már fiatalabb korában is. Dalmát olyan helyzetben vettem át, hogy hozzátehettem a világelsőségéhez, sikerült egyéni junior US Opent nyernie, továbbá Stollár Fannyval wimbledoni párost nyert szintén juniorban, és részese lehettem annak, hogy elkezdi a felnőttpályafutását. Emberileg is közel éreztük magunkat egymáshoz, fogékony voltam a problémáira, a gondolataira, és ráéreztem, hogy kell hozzá viszonyulnom edzőként.

– Mi a terve a következő harminc évre?  
– Jaj, de kedves…! Apukám 92 éves lesz decemberben, ha a genetikáját örököltem, még harminc év jó lenne. Úgy tervezem, hogy minél többet gyerekezzek, unokázzak, és amíg tudok, ahogyan édesapám is nagyon sokáig, órákat töltenék el a pályán minden nap. Azon kívül, hogy élvezem a teniszt és feltölt, nagyon szeretnék hozzájárulni a gyerekeim boldogságához, aztán ha megszületnek az unokák, nagyon jó nagymamának lenni, és kiteljesedni ebben is boldogan, egészségben. Aztán ha újjászületnék, ugyanebbe csöppenni vissza!

Ha már kiemelte Gálfi Dalmát Temesvári Andrea, megkerestük a héten a madridi 1000-es WTA-tornán vitézkedő, a világranglistán a 117. helyet elfoglaló játékosunkat, fogalmazza meg, milyen kapcsolat fűzi az ünnepelthez. „Andival a mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Ő volt velem az utolsó juniorévemben, vele és Barátosi Levivel együtt szereztük meg 2015-ben a junior US Open bajnoki címét és az év végi világelsőséget is. Nagyon szép közös emlékeink vannak ebből az időszakból. Igazi mentorom volt, és a nehezebb időszakaimban anyám helyett anyám is. A mai napig kicsit így tekintek rá és a kapcsolatunkra, emellett persze hihetetlenül tisztelem, hiszen amit játékosként elért, az abszolút kiemelkedő. A legfontosabb lecke, amit megtanított nekem, hogy szeressem magam és legyek kibékülve magammal, hiszen ezek a pozitív energiák és gondolatok a pályán is rengeteget fognak segíteni, úgy, ahogy anno őt is segítették.”

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 25-i lapszámában jelent meg.)