Hazatért, és bajnok lett – nagyinterjú Schön Szabolccsal
– Ötven gyerek állt sorba az aláírásáért – kérték autogramkártyára, mezre, cipőre, papucsra. Jól bírja ilyenkor a strapát?
– Igen, ha ezzel örömöt tudok szerezni a srácoknak, szívesen csinálom. Én is voltam gyerek, tudom, hogy ez sokat jelent nekik.
– Ki volt a példaképe tízévesen?
– Cristiano Ronaldo. Gyerekként azt ugye nem láttam vagy fogtam fel, hogy mennyit dolgozik, de ahogy idősödtem, még jobban értékeltem, mert elképesztő egyéni munkát végzett azért, amit elért. Természetesen tehetséges is volt, ezen kívül a munkamorálja emelte ilyen magasra.
– A magyar játékosok közül kire nézett fel?
– Kanta Józsefre, szerencsére megadatott, hogy vele még játszhattam együtt az MTK-ban. A klub legendája, egész pályafutását abban az egyesületben töltötte, megtiszteltetés volt együtt szerepelni vele, és nagyon fontos kiemelni, hogy remek, pozitív ember.
Végigjárta a korosztályos válogatottakat
Született: 2000. szeptember 27., Budapest  |
– Beszélne a kezdetekről? Hogyan került a futballpályák környékére?
– Kispesti gyerek vagyok, ott nőttem fel, és ott is jártam általános iskolába. A suliban kezdtünk el futsalozni, ezután vittek el minket az ikertestvéremmel együtt egy Honvéd-edzésre, szerencsére mind a ketten megfeleltünk. Aztán pedig egyre feljebb jutottam a szamárlétrán.
– Úgy tűnt, a 2000-es korosztály tagjai közül sokan vihetik sokra. Mikor tudatosult önben, hogy az egyik legtehetségesebb fiatalnak tartják?
– Már az utánpótlás-válogatottakban érződött, tizennégy éves korom után végig szerepeltem címeres mezben is.
– Az utánpótlásban is nagy küzdelemre kényszerült, hiszen többek között a fehérvári Főnix és az MTK is kiváló fiatalokat nevelt. Tudta például, hogy az ellenfél színeiben Szoboszlai Dominikra vagy éppen Bolla Bendegúzra figyelni kell? Nagy presztízscsatákat vívtak?
– Persze, ismertük egymást és tényleg óriási párharcokat vívtunk. Nagyon jól emlékszem például a Főnix által rendezett teremtornákra, ott mindig velük játszottuk a döntőt.
– Zrikálták is már egymást?
– Nem volt annyira jellemző… De mindenki nagyon akart nyerni, és már akkor megtapasztalhattuk, milyen nyomás alatt játszani, akár egy feszültebb hangulatú meccsen.
Ryan Gravenberchhel egy csapatban
– Az utánpótlás-válogatottban viszont már nagyon szép sikereket értek el együtt, többek között U17-es Európa-bajnokságon is jártak.
– Erős csapatunk volt, sok élményt és tapasztalatot gyűjtöttünk. A csoportküzdelmek során megvertük a franciákat, az ellenfélnél ott volt a pályán a most algériai válogatott Amin Guiri és a Real Madrid középpályása, Aurélien Tchouaméni. Végül hatodikak lettünk, az ötödik helyért megint a franciákkal játszottunk, és ha nyerünk, kijutottunk volna a vb-re is – sajnos 1–0-ra kikaptunk.
– Ez az összességében sikeres időszak mekkora lökést adott a sportág melletti elköteleződés, vagy éppen a felnőttfutball felé? Utánpótlás-válogatottként sincs garancia rá, hogy valaki később sikeres lesz, közbejöhet sérülés, vagy fontosabbá válik a tanulás, a civil élet…
– Tényleg sok minden történhet egy futballistával a karrierje során, viszont az én életem csak a foci volt, amióta járni tudok, rúgom a labdát. Szerencsére arra is van példa, hogy valaki alacsonyabb osztályokból emelkedik nagyon magasra, itt van példaként Varga Barnabás, akinek huszonnégy évesen még nem volt élvonalbeli mérkőzése. Az én utam egyenesebb volt.
– Mikor kezdték el ajánlatokkal bombázni a menedzsereken keresztül a külföldi klubok?
– Azt hiszem, tizenhat éves korom körül már érkeztek megkeresések, lehetőségek próbajátékra.
– Talán nem is kell megmagyarázni, hogy miért az Ajaxot választotta, hiszen Hollandiában nagyon magas szinten zajlik az utánpótlásképzés.
– Nem is gondolkodtam sokat, amikor az amszterdamiak ajánlata befutott, nagyon szerettem volna hozzájuk igazolni. Technikai és taktikai téren is sokat fejlődtem, és még a nyelvet is sikerült valamennyire elsajátítanom. Nagyon hasznos két évet töltöttem az Ajaxban.
– Miért nem lett belőle több?
– Kiváló csapattársaim voltak, Sergino Dest később amerikai válogatott lett és az FC Barcelonában is játszott, a Timber fivérek közül Jurriën az Arsenalban, Quinten az Olympique Marseille-ben szerepel, Ryan Gravenberch a Liverpool középpályása, Brian Brobbey a Sunderland csatára. Szerettem volna a felnőttfutballban játszani, az Ajaxban erre nem lett volna lehetőségem, az amszterdamiak iszonyatosan erősek voltak, éppen akkor jutottak BL-elődöntőig is. Úgy gondoltam, tizennyolc évesen itt az ideje átlépni a küszöböt és felnőttbajnokságban szerepelni. A Hollandiában megtapasztalt konkurenciaharc viszont sokat erősített rajtam, egyetlen edzésen sem lehetett visszább venni, de ez már csak így van: minden posztra akad két-három játékos, és a tréningen dől el, ki játszik közülük.
Húszévesen már megvolt Amerika
– Hollandiából hazajött, és az MTK-t választotta. Tudatos volt a döntés abból a szempontból, hogy a fővárosiak többnyire játszani, építeni szeretnek és sok fiatalt vetnek be?
– Abszolút. Az élvonalba tértem haza, tetszett az MTK stílusa, a csapatai általában sokat passzolnak, támadnak. Sajnos azonban kiestünk, és jött egy év az NB II-ben. Utólag azt mondom, a pályafutásomnak ez kellett is, a második vonalban töltött idény felkészített az első osztályra. Nehéz volt az NB II-ben játszani, ellenünk mindenki felszívta magát, és ha elmentünk, mondjuk, Dorogra, a pálya minősége sem volt rendben, az ellenfél pedig nagyon motiváltan futballozott. Ha jól emlékszem, ott éppen ki is kaptunk, ám ezzel együtt is visszakerültünk az NB I-be.
– Húszévesen aztán másodszor is telepakolta a bőröndjét, és meg sem állt Dallasig.
– Igen, adódott egy lehetőség, én pedig belevágtam, és nem is bántam meg, mert főleg az első időszakban minden jól alakult az Egyesült Államokban. Sokat játszottam, onnan kerültem be először a magyar válogatottba is. A vége sajnos nem lett szép, de ilyen a futball. Rengeteget tanultam, szerencsére az önállósággal nem volt már bajom, azt már megszoktam Amszterdamban, persze hiányoztak a szeretteim, a családtagjaim a világ másik végén. Ezért is örültem, hogy meghívtak a válogatottba, mert amikor hazajöttem, velük is tölthettem egy kis időt.
– Nem törte meg a sormintát, másfél év után, 2022-ben megint hazatért, ezúttal a Videotonhoz. Hogy érezte magát Székesfehérváron?
– Lehet, hogy furcsa lesz győri játékosként ezt mondani, de szerettem a Vidiben játszani. Az első idényben majdnem kiestünk, aztán a következőben Bartosz Grzelak nagyon jól összerakta a brigádot, a negyedik helyen zártunk. Szerintem megérdemeltük volna, hogy dobogón végezzünk, de az utolsó fordulóban két gólunkat sem adták meg, pechünk is volt, nem tudtunk nyerni.
– Két év után megint külföld felé vette az irányt, de kívülállóként furcsának tűnt egy kicsit, hogy az angol harmadosztályú Boltont választotta. Jól gondolom, hogy olyan jövőképet festettek fel a Wanderersnél, ami alapján azt hitte, hogy nem a League One-ban fog megöregedni?
– Pontosan. Azt mondták a vezetők, hogy a feljutásért fogunk hajtani, ráadásul az azt megelőző évadban a rájátszás döntőjében bukta el a klub az osztályváltást. Sajnos a közelében sem voltunk aztán a feljutásnak, szinte végig a középmezőnyben küzdöttünk, edzőt is váltottak, nem nyújtottunk jó teljesítményt. Nehéz idény volt.
– Ahogy maga a liga is a sok ütközéssel, párharccal, nagy tempójával?
– Fizikailag nagyon kemény bajnokság, gyors a játék. Én egyébként élveztem ezt, illetve a körítést is. A Boltonnak 27 ezres stadionja van, az átlagnézőszámunk 22-23 ezer volt, nem számított, hogy hétköznap, hétvégén vagy éppen ünnepnap játszunk, szinte mindig tele voltak a lelátók. Volt olyan idegenbeli rangadó a Wigan ellen, amikor négyezren kísértek el minket. Óriási érzés volt így futballozni. Nemegyszer azt éreztem, hogy jobban örülnek a drukkerek egy szép becsúszásnak, mint egy gólnak. Szakmai téren itt is több lettem, teljesen világos volt, hogy minden párharcba teljes erővel, bátran kell belemenni, mert egyébként én jöttem ki rosszul az ütközésből. Talán az ott összeszedett mentalitást sikerült hazahozni az ETO-ba és a válogatottba is.
Nem majréztak az idény végén sem
– Az élvonalbeli szereplés miatt választotta a győrieket tavaly nyáron? Jobban szem előtt akart lenni?
– Az volt az elképzelésem, hogy első körben az ETO-nak segítsek a céljai elérésében, de közben visszaverekedjem magam a válogatottba is. Szerencsére jól sült el a választás.
– Miért éppen az ETO-t választotta? Biztos megkeresték más egyesületek is.
– Így volt, de itt olyan projektet vázolt fel nekem a vezetőség, ami nagyon szimpatikusnak tűnt. Megnéztem a győriek korábbi mérkőzéseit is, és tetszett, ahogy játszanak.
– Mikor kezdett el hinni abban, hogy meg tudják nyerni a bajnokságot?
– Még öt fordulóval a vége előtt is azt mondtam, csak nyugi, sok van hátra, játszunk még a Fradi ellen is. Aztán sikerült megverni őket itthon, akkor realizálódott bennem, hogy nagyon jó esélyünk van. Volt vissza három meccs, úgy gondoltam, két győzelemmel és egy iksszel révbe érünk – így is lett. Korábban úgy voltam vele, gyerünk, játsszunk jól, nyerjük meg a mérkőzéseket, és meglátjuk, meddig jutunk.
– A Ferencváros elleni siker után volt még hátra három forduló, előfordul, hogy a kedvező szituációba kerülő csapat ilyen helyzetben kissé megijed a lehetőségtől, a teljesítménye görcsössé válik a folytatásban. Érzett ilyesmit az öltözőben?
– Nem, végig nagyon jó volt a hangulat, egyáltalán nem majréztunk. Ezt egyébként az egész idényre elmondhatom, 2026-ra is már elsőként fordultunk és nem torpantunk meg. Egyetlen pillanatot sem éreztem olyannak, amikor kicsit ijedtebben, bátortalanabbul mentünk volna ki a pályára.
– Akkor sem, amikor Kisvárdán vezetést szereztek az utolsó fordulóban, és nagyon lassan teltek a percek a lefújásig? Volt a második félidőben egy helyzete, amikor a lövése után nagyot védett a kapus. Nem villant át az agyán, hogy ha bemegy, talán nincs miért tovább izgulni?
– Dehogynem, és nagyon mérges voltam magamra, mert a cselt szépen megcsináltam. Mondhatjuk, hogy nagyot védett a kapus, de nekem kellett volna elpasszolnom a labdát valamelyik sarokba, és akkor nem lett volna esélye hárítani. Szerencsére később ennek nem lett jelentősége és bajnokok lettünk. Hatalmas ünneplés kezdődött.
– Az előző idényben kölcsönben szerepelt Győrben. Mennyire volt kérdéses a folytatás?
– Körülbelül öt-hat meccsel az előző bajnokság vége előtt hívott be az irodájába a sportigazgató, és mondta, hogy szeretnének végleg megvenni a Boltontól. Nyilván ez csak a nyáron lett publikus, de én már jóval korábban tudtam a szándékról.
– Megszerette Győrt?
– Nagyon. Itt ismertem meg a párom, a belváros közvetlen közelében élünk, és a pálya is csak néhány percnyire van. Lett egy közös kutyánk, vele van elég dolgunk. Úgy érzem, befogadott a győri közeg, megismernek az utcán, érdeklődnek, közös képeket kérnek.
– Egy profi futballista ritkán lát a távoli jövőbe, de el tudja képzelni, hogy hosszú távon az ETO-t erősíti majd?
– Valóban, erről mindig nehéz beszélni, de jelenleg nagyon jól érzem magam itt, és mindent megteszek az ETO sikeréért.
Az a bizonyos felejthetetlen lesgól…
– Beszéljünk egy kicsit a válogatottról is. Eddig tizenegyszer jutott szóhoz a nemzeti csapatban, a legtöbb szurkolónak pedig van egy nagyon határozott emléke önről és az egyik megmozdulásáról…
– Tudom, a 2021-es Európa-bajnokságon a portugálok elleni lesgólomról van szó, ugye?
– Amit mindenki katartikus élményként élt meg a Puskás Arénában. Érezte, hogy lesen volt?
– Amikor a lövésem után bement a kapuba a labda, még úgy éreztem, hogy szabályos körülmények között született a gól. Utólag visszanézve persze egyértelmű, hogy les volt. Ettől függetlenül hatalmas pillanat volt. Húszévesen Európa-bajnokságon játszhattam, ráadásul gólt lőttem, kár, hogy nem adták meg. Azt hiszem, a legtöbb gyerek álma, hogy futballista és válogatott legyen, aztán hogy gólt szerezzen, Eb-n, világbajnokságon játsszon. Ebből nekem három már valóra vált, szerencsére van már érvényes gólom is a nemzeti csapatban, csak egyvalami hiányzik…
– Az előző idényben újra meghívót kapott a válogatottba. Marco Rossi szövetségi kapitánnyal sokat beszélgetett, mit kell tennie ahhoz, hogy ismét kerettag legyen?
– Igen, sokat beszéltünk, és mindig azt mondta nekem, hogy stabilizálnom kell a teljesítményemet, kiegyensúlyozottabb produkciót kell nyújtanom, nem fér bele, hogy egy meccsen jól játszom, aztán a következő kettőn meg átlagosat nyújtok. Korrekt volt velem, kiveséztük a meglátásait.
– Még mindig csak huszonöt éves, a legjobb évei még most jöhetnek, ennek ellenére rengeteg mindent látott, tapasztalt, talán csúnya kifejezéssel élve azt is mondhatjuk, „koravén” a futball tekintetében.
– Tényleg sok mindent átéltem már, és szerencsére nagyon sok szépet is. Légióskodtam, nyertem bajnokságot, válogatott lettem. Persze tizenhat évesen nem könnyű külföldre költözni, akadtak nehézségeim is a karrierem során, de úgy gondolom, kellettek a légiósévek a fejlődésemhez.
– Mi áll még ön előtt a következő, remélhetőleg több mint tíz évben?
– Ahogy említettem, csodálatos lenne kiharcolni a világbajnoki szereplést és pályára is lépni, és szeretnék még valamikor külföldön játszani. Jelenleg viszont az a legfontosabb, hogy az ETO-val további sikereket érjünk el.
– Kerek a világ, vagy van valamiért hiányérzete?
– Nem, most nagyon kerek minden.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 1-i lapszámában jelent meg.)
