94.58: a világcsúcs, ami összeforrt a nevével – interjú Németh Miklóssal

– Ha nem gerelyhajító lesz, akkor mivel próbálkozott volna?  
– Mielőtt gerelyt hajítottam, többek között a távolugrást és az ötpróbát is kipróbáltam, az ezerötszáz méteres síkfutás kivételével a versenyszámok valahogy feküdtek nekem, még korosztályos magyar csúcsot is felállítottam. Aztán jött az egykori gerelyhajító Várszegi József, aki bronzérmes volt a londoni olimpián, apám, Németh Imre nagy barátja, és a két család is jól ismerte egymást. Engem már mint kisgyereket is figyelgetett, hogy mennyire vagyok ügyes, és az első adandó alkalommal, amikor lementem a Vasas-pályára az általános iskola elvégzése után, kézen fogott, hogy fiam, márpedig te gerelyt hajítasz! És mivel jól ment, eldőlt a sorsom.

– Az első, ami mindenkinek eszébe jut önről, a montreali világcsúcs. Hogyan emlékszik a mezőny reakciójára a 94.58 méteres első kísérlete után?  
– Erős sokk volt nekik is és nekem is. Két kísérletet ki is hagytam utána, leültem, próbáltam regenerálódni. Egyébként nagyon jól éreztem magam, erről van is egy kép, ahogy nevetve, keresztbe tett lábakkal, sapkában ülök a döbbent tekintetű ellenfelek között. A két legnagyobb riválisom a finn Seppo Hovinen és a szovjet Janisz Luszisz volt. Hovinen az idény elején többször is kilencven méter felett dobott, júniusban 93.54-es finn rekordot állított fel Helsinkiben, ami közel volt a világcsúcshoz is, Luszisz pedig sokszor megkeserítette az életünket Kulcsár Gergellyel, akit az 1968-as mexikói olimpián csak az utolsó sorozatban dobott le a dobogó tetejéről. Kemény ellenfelek voltak, nem lehetett hibáznom, hogy esélyem legyen velük szemben. Miután azonban elsőre világcsúcsot dobtam, a verseny tulajdonképpen el is dőlt, és a helyszínen lévő csapattársaim mutogatták a lelátóról, hogy üljek le és gyújtsak rá nyugodtan.

– Ezt kifejtené?  
– Az említett helsinki versenyen történt, hogy amikor Hovinen a finn csúcsot dobta elsőre, levette a cipőjét, előkotorta a zsebében lévő cigarettát, rágyújtott és leült. Ez a pökhendi viselkedés bosszantott minket, ezért kiabálták a srácok a lelátóról Montrealban, hogy most gyújtsak én is rá, az lett volna az igazi visszavágás. De szerintem túllőttem volna a célon, nem lett volna elegáns, de azért finoman imitáltam a dohányzást a padon cigi nélkül. Egyébként azért is hagytam ki a következő két kísérletet, mert ugyanúgy, mint annak idején Hovinen, én is abbahagyhattam volna a versenyt, nem tudtam volna javítani, és lássuk be, megnyugtató előnynek tűnt, a statisztika szerint ugyanis nem történt még olyan gerelyhajításban, hogy legyőzték volna azt, aki elsőre világcsúcsot dobott.

A gerelyhajítás történetében csak egyszer dobtak száz méter felett, a keletnémet Uwe Hohn 1984. július 20-án, Berlinben 104.80 méterre hajította a szert, amely a pálya másik oldalán csak néhány méterre ért le a rekortánnal borított futókörtől. Ennek hatására elindult egy folyamat, amelynek végén, 1986-ban módosították a szabályt a biztonság érdekében, a súlypont előrébb került, hátul nagyobb lett a felület, így a dobások kisebbek lettek. Egyébként később újra közel jutottak a 100 méterhez, így 1991-ben a „Németh-gerelyt” betiltották, és visszatértek az azt megelőző szabályozáshoz. A jelenlegi világcsúcsot Németh Miklós egykori tanítványa, a háromszoros olimpiai bajnok cseh Jan Zelezny tartja, aki 1996. május 25-én 98.48 métert dobott egy németországi versenyen.

– Ön egyértelműen az aranyért ment Montrealba?  
– Ezt nem mondanám, és ennek az azt megelőző közel hét év volt az oka. Történt, hogy 1968-ban horgászás után gerelyt dobáltunk csak úgy szórakozásból, és az egyik kísérletnél elszakadt a combközelítőm. Akkor nem tűnt vészesnek, de csak nem akart meggyógyulni, és rendre korán kezdtem olyan mozdulatokba, amiket még nem lett volna szabad csinálnom. Közben vezettem a világranglistát, és nem ment rosszul az előolimpia sem, de éreztem, hogy nem jött rendbe a lábam, félsz volt bennem, nem mertem úgy végrehajtani a technikát, ahogyan korábban. A mexikóvárosi olimpián nagyon gyengén szerepeltem, a döntőbe sem jutottam be, de az év során nem is volt olyan verseny, amire azt mondhattam volna, hogy jól sikerült.

– Ez volt az oka, hogy később, 1974-ben vissza is akart vonulni?  
– Az 1972-es müncheni olimpia sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, pedig rengeteget edzettem. De a versenyeken ez a sérülés visszafogott, és az 1974-es római Európa-bajnokságon elért hetedik hely után valóban abba akartam hagyni az egészet, főleg, mert ott nem is kellett volna kiugró eredmény a dobogóhoz. Elment a kedvem az atlétikától, mert úgy éreztem, ezért nincs értelme ennyit szenvedni. Aztán Fejes Zoltán szövetségi kapitány, azaz „Pulyka bácsi” kérésére elvállaltam egy magyar–norvég válogatott versenyt, amelyen 87.44 méteres országos csúcsot dobtam, és ezt akkor úgy éltem meg, mintha átugrottam volna egy akadályt. Drámai változást hozott az életemben és a céljaimban is. Kulcsár Gergellyel, aki riválisomból lett az edzőm, akkor már jól tudtunk együtt dolgozni, kiváló ember, barát és segítőtárs volt, olyan szakember, akire Koltai Jenő bácsi után szükségem volt.

– Ha már a három olimpián is érmet szerző Kulcsár Gergelyről beszélünk, milyen szerepet töltött be az ön karrierjében?  
– Azt mondhatom, hogy ő volt a legjobb barátom. Összejártunk családilag is, Gergely személyisége garantálta a fair és kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyt. Sohasem voltam sportszerűtlen, vele pláne nem tudta volna az lenni.

– Térjünk vissza az 1976-os nyári játékokra és az aranyéremre!  
– Montrealba már úgy mentem ki, hogy előtte mindenkit legyőztem az év során. Tudtam, hogy meg is nyerhetem az olimpiát, de az volt a célom, hogy legyek magammal elégedett. Tele voltam önbizalommal, és még most is szinte hihetetlennek tűnik, hogy a döntőben ennyire összejött minden. De érdekes, kissé olyan érzésem van, hogy akár még jobb is lehetett volna, mert nem volt tökéletes a dobás, volt benne egy kanyar, és sok energia elment arra, hogy a gerely emelkedett, ahelyett, hogy siklott volna. Egy sportmechanikai labor később kiszámolta, hogy ha beletalálok, száz méternél is nagyobb kísérlet lehetett volna.

– Milyen volt 1976-ban Magyarországon olimpiai bajnoknak, világcsúcstartónak lenni?  
– Csodálatos, el se hinné azokat az élményeket! Emlékszem, a sportriporter Gyulai István nem bírta ki, hogy ne küldjön ki egy tévés stábot az olimpia után egy hazai versenyre, és felvették, ahogy kiszállok a 94-58-as rendszámú autómból – megjött Németh Miklós! Az 1976-os olimpiai aranyérem azért marad örökre a legkedvesebb emlékem, mert ez volt életem célja, akkor lettem elégedett. Úgy éreztem, hogy amit el akartam érni az életben, azt elértem: a legjobb eredményemet a legjobb időben. Két kitüntetést kaptam érte, és persze 80 ezer forintot, az év sportolója lettem, amit nagyon megbecsültem. Sok apró dolog volt, ami jólesett, előtte és utána sem volt ehhez hasonlítható érzés a pályafutásom során.

– Egy ilyen siker után mennyire volt nehéz motiváltnak maradni?  
– Kétségtelen, hogy nem volt könnyű… De általában mindenkit legyőztem, ami egyrészt nagyon jó, másrészt sokat segített abban, hogy motivált maradjak. Illetve egyedül Erdélyi Gyuri győzött le az olimpia után egy stockholmi versenyen, aminek nem volt jelentősége, és önmagában nem is lenne érdekes – az már inkább, hogy amikor fel akart ugrani a dobogó tetejére – sohasem szökellt valami jól –, az eső miatt csúszós pódiumon elvesztette az egyensúlyát, seggre esett, és lecsúszott a dobogó túloldalán. Szakadtunk a röhögéstől.

– Milyen volt egy olimpiai bajnok apa mellett felnőni? Milyen apa volt Németh Imre?  
– Apu volt az első magyar olimpiai bajnok a második világháború után, én csak kétéves voltam akkor, de éreztem, hogy ez óriási dolog. Ott voltam vele és a többi olimpiai bajnokkal a Nyugati pályaudvaron, amikor hazaérkeztek, fogtam a kezét. Apám a két olimpia, 1948 és 1952 között minden versenyt megnyert, világcsúcsot is dobott, és esélyesként ment Helsinkibe is. Akkor már hatéves voltam, emlékszem, éreztem, hogy jó lenne, ha apám nyerne, és kissé csalódott voltam, amikor harmadik lett, a londoni arany után bronzot szerzett, és arra gondoltam, hogy semmi baj, én majd újra kifényesítem azt az érmet! Lehet, hogy akkor még nem fogalmazódott meg bennem ilyen tisztán, hogy szeretnék olimpiát nyerni, és nyilván időbe telt, amíg ki mertem mondani, de nagyon akartam, az biztos.

– Közel álltak egymáshoz?  
– Apámmal a sportot illetően nagyon közel álltunk egymáshoz, de sohasem szólt bele az én pályafutásomba, ritkán volt ott a versenyeimen, hacsak nem éppen a szövetség elnökeként. Mindig észrevettem a lelátón, mert 185 centi volt, és a többiek fölé magasodott, átnézett fölöttük, de nem dumált bele abba, mit hogyan csináljak, ami lehet, hogy zavart volna. Büszke volt arra, hogy utána én is nyertem olimpiát. Egyszer például betelefonált a Madách Színházba, jegyet szeretett volna kérni a következő előadásra, mert már nem lehetett kapni. Lett jegy. Mindent képes volt megoldani, ebben verhetetlen volt, ami azért működött, mert ismerték és szerették az emberek. Engem is ismertek, de én sohasem tudtam ilyesmit csinálni.

– A visszavonulása után sikeres edzői pályát futott be. Ki volt a legkedvesebb tanítványa?  
– Volt két olimpiai bajnok, akinek segíthettem, a brit Tessa Sanderson és a cseh Jan Zelezny, akinek a menedzsere is voltam, miután az edzője, Josef Halva hátat fordított az atlétikának, és elment teniszedzőnek a saját lánya mellé. Zelezny viszont szárnyakat kapott a közös munkánk révén, egyrészt pénzdíjakban is elismertebb lett, másrészt világcsúcsot világcsúcs követett.

– Miért gondolt rá, hogy gerelytervezésbe fog?  
– Szükség volt a gerelyszabály megváltoztatására, miután 1984-ben a német Uwe Hohn 104.8 métert dobott. Az újítással módosult a gerely repülése is, ezzel az első világcsúcsot, 85.74 métert, Olaszországban dobták 1986-ban. Volt nekem egy gerelyem, amelynek a felülete érdes volt a sok használat miatt, ennek mintájára érdes felületű gerelyeket terveztünk, mert rájöttem, hogy azzal az új gerelyek repülése javítható. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség is engedélyezte, ez volt az úgynevezett „Németh-gerely”, amivel Zelezny több világcsúcsot is dobott, majd a többiek is, miután más konkurens gyártók is elkezdtek érdes felületű gerelyeket gyártani. Ezután jött a döntés, 1991. szeptember 31-től, a tokiói világbajnokság után betiltották a „Németh-gerelyt”, mert a világcsúcs már azzal is közel került a 100 méterhez. A felkészülés is megváltozott, az egész elment a technika felől az erő irányába.

– Hogyan látja, van remény arra, hogy a jövőben újra lesznek nemzetközi klasszis magyar gerelyhajítók?  
– A régi sikereknek több oka is volt. Mi annak idején hatan is közel voltunk a kilencven méterhez, Kulcsár Gergely, Boros Sándor, Erdélyi György, Paragi Ferenc, Temesi András és jómagam, s évről évre ott voltunk a világranglista első tíz helyezettje között. Egyszerűen letaroltuk a mezőnyt olyan értelemben, hogy nagyon korán a legjobbak közé kerültünk, és hosszú ideig ott is maradtunk. Volt hazai rivalizálás. A másik, hogy Koltai Jenő bácsi egy időben fantasztikus atlétikai közösséget tartott fenn, a csoportjában világklasszis atlétákkal, és volt hozzá egy jó sporttámogatás, mert akárhogy is nézzük, félprofik voltunk a szocializmusban, fizettek nekünk azért, hogy sportoljunk. De ahogy látom, ma már nincs meg az elkötelezettség, előfordulhat, hogy még az is kihasználatlanul marad, ha egy fiatal és tehetséges sportoló éppen a hullám tetején utazik, helyette évekre kiesik a körforgásból. Ez még akkor is elpocsékolt idő, ha valójában mindig a legjobb korban van az, aki tehetséges.

NÉMETH MIKLÓS LEGJOBB DOBÁSAI 
94.58
1976. július 26., Montreal

94.10
1977. július 4., Stockholm

92.92
1977. június 17., München

92.08
1976. szeptember 16., Budapest

91.94
1977. július 6., Koblenz

91.38
1975. június 25., Budapest

91.24
1977. június 30., Helsinki

90.10
1977. június 25., Besztercebánya

89.64 
1977. június 6., Budapest

89.56
1976. június 7., Budapest

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 17-i lapszámában jelent meg.)