Hartmann Cecília – Ahol kék az ég és kellemes a meleg

Az év elején Ausztráliában jártam. A fő műsorszám az Australian Open volt, de kaptam részfeladatot az 1956-os olimpia közelgő 70. évfordulója miatt: felkutatni emigráns magyar sportolókat, hiszen a melbourne-i játékok után sokan kint maradtak vagy éppen visszatértek oda.

Régi családi barátaink és Márffy Attila segítségével (aki majdnem négy évtizeden át szerkesztette Magyar Élet címmel a helyi magyar újságot) eljutottam Cecilia Burke-höz, vagyis Hartmann Cecíliához. E-mailen egyeztettünk, és éppen a legmelegebb nyári nap délelőttjén buszoztam és sétáltam ki kertvárosi otthonába – délutánra már 45 fokot mutattak a hőmérők. Hartmann Cecília Helsinkiben és Melbourne-ben is szerepelt az olimpián, mindkétszer pontszerző helyen végzett, és bár találkozásunk idején már jócskán a 95. életévét taposta, testileg és szellemileg fitt hölggyel beszélgettem, aki kalandos életutat tudhat magáénak.

„Egy óbudai iskolába jártam, és egyszer csak odajött valaki, aki kajakosokat toborzott egy margitszigeti csónakháznak – kezdte történetét. – Elmentünk öten-hatan, és végül ketten maradtunk, nagyon megszerettem a sportágat. Tizennyolc éves voltam, három évvel később már az olimpián szerepeltem, tehát jól is ment, aztán 1954-ben megszületett a fiam. 1956-ban egyik pillanatról a másikra tört ki a forradalom, mi Csillaghegyen edzőtáboroztunk, több srác fegyvert kért és harcolni ment. Eljött az idő, hogy indulni kellett Melbourne-be, erre csak Csehszlovákiából volt lehetőség. A buszunkat többen leköpték út közben, nem voltunk népszerűek, hiszen sokan meghaltak az utcán, életüket adták a szabadságért, mi pedig itt hagytuk őket. Egy hétig el voltunk dugva a külvilág elől, aztán végre Prágából elrepültünk. Nem tudtam, mi történt Magyarországon, Ausztráliából hazaindultam a férjemhez és a gyerekemhez – aztán kiderült, hogy közben a férjem elhagyta az országot, a határok pedig már lezárultak. Ha otthon maradok, soha többé nem ülhetek kajakba, mert a férjem disszidált, és ha külön vagyunk, apa nélkül nő fel a gyerekünk. Úgyhogy Angliába mentem a férjem után, és meg voltam róla győződve, hogy kihozathatom a fiamat, akire a szüleim vigyáztak, de nem így volt. Egy ismerősöm segített átjutni az osztrák határon, körülbelül tucatnyian mentünk egyszerre. A férjem megírta a címét és a telefonszámát egy jó barátjának, így eljutottam hozzá, de hat évbe telt, hogy a fiunk is velünk lehetett. Hathavonta adtam be kérvényt, és végül egy angol parlamenti képviselő levele hozta meg az áttörést. Talán az is segített, hogy akkoriban kezdtek újraindulni a kereskedelmi kapcsolatok Anglia és Magyarország között.”  

A családegyesítés után már meg lehetett valósítani a melbourne-i utat, hiszen odakint volt egy ismerőse Cecíliának még az olimpiáról, amelynek kajak-kenu versenyeit Ballaratban rendezték meg. Az ismerős megadta a címét, aminek később jelentősége lett, és neki köszönhetően a Berkes családnak nem kellett menekülttáborba mennie. Hartmann Cecíliának nagyon megtetszett Ausztrália, a kék ég, a kellemes klíma, lehetett látni, mennyivel nyugodtabbak és gazdagabbak az emberek – fogalmuk sem volt, mennyi szenvedés sújtja a világ másik felén élőket, és ez napjainkban is hasonlóképpen zajlik.
És hogy milyen volt sportolónak lenni a Rákosi-diktatúrában? Nagyon jó, legalábbis a mostoha körülményekhez képest. Hartmann Cecília szerint minden segítséget megkaptak az élelmiszerhiány idején is, jól bántak velük, jutott nekik tréningruha, kajak, lapát, amire csak szükségük volt.

Melbourne-ben visszatért imádott sportágához, mi több, 46 évesen világbajnokságon is indult.

 „Húsz éven át nem eveztem, lefoglalt a család. Kapcsolatban álltam Szigeti Zoli edzővel, aki szintén itt élt, és egyik nap szólt, gyere már ki kajakozni! Gondoltam, biztos kiesem a hajóból, de mivel vittem a fiamat a csónakházhoz, úgy voltam vele, megpróbálom. Az összes izmom úgy dolgozott, mint régen, ausztrál bajnokságot nyertem és ott voltam a bulgáriai világbajnokságon a négyes tagjaként. A kislány, aki elöl ült, húszéves volt, felment 130-as csapásszámra, a többiek nem bírták, nekem megfelelt. Negyedikek lettünk az előfutamban, úgyhogy nem kerültünk be a döntőbe. Aztán elkezdtem edzősködéssel foglalkozni, jó kis csapatot alakítottam ki idősebbekből, mentünk túrákra, eveztünk, kávéztunk. A Murray kajak-kenu maratonit tizenötször teljesítettem, öt nap alatt kellett evezni 410 kilométert, mindig vittem magammal, aki jönni akart, és az összegyűjtött pénzt felajánlottuk a Vöröskeresztnek. Nyolcvanéves koromig tanítottam a kajakozást.”  

Cecília férje 2025 áprilisában, 98 évesen hunyt el, ekkor Thomas fia (a másodszülött a négygyermekes, hétunokás George után) azt javasolta neki, vegyen egy új autót, ami biztonságosabb és idén még vezetett. Magyarországon csak egyszer járt az 1957 januári búcsúja óta, egy hétig tréningezett itthon az ominózus szófiai vb előtt 1977-ben. Fantasztikusan érezte magát, imádta a Duna illatát, az ételeket, a gyümölcsöket.

Bántotta Hartmann Cecíliát, hogy nem lett olimpiai bajnok, hiszen másodperceken múlott, de aztán idővel elfogadta, hogy így alakult. Mindent beleadott, nyilván jobb érzés lett volna, ha legalább a dobogóra áll. Rómában, Tokióban már nem mutathatta meg a tudását, noha ott azok indultak, akiket ő korábban legyőzött. Az 1954-es vébén sem indulhatott el a fia születése miatt, ő lett volna a végül Bánfalvi Klárával az első magyar vb-címet megszerző Pintér Hilda párja – az 1952-es és 1956-os olimpián még csak egyesben versenyeztek.

Hősünk szerint bár az ismerősei azt mondogatják, milyen rossz öregnek lenni, és kérdezik, miért kell megöregedni, ő úgy érzi, sohasem volt annyira jó élete és érzés a szívében, mint mostanság. Szóval: nem kell félni az öregségtől!

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 22-i lapszámában jelent meg.)