Ipolysági bombázó, angyalföldi vezér – interjú Urblík Józseffel

– Itt ülünk az öltözőben, ami általában bensőséges, mondhatni, intim terület a futballcsapat életében. Ott egy vitrin az egyik szekrény helyén, amelyben Illovszky Rudolf ereklyéi láthatók. Ez a negyedik idénye a Vasasban – átérzi, milyen tradíciókra büszke klub csapatkapitánya?  
– Tényleg régóta itt vagyok már, tudom, milyen felelősség Vasas-címert viselni, igyekszem ennek megfelelni. Boldog vagyok a klubnál, úgy gondolom, mindent meg is teszek, hogy sikeresek legyünk.

– Pályafutásának ez egy jelentős szakasza, amely nem mindig volt vidám, hiszen három idényt a másodosztályban töltött a csapattal, mégis maradt. Nagyon göröngyös volt az út?  
– Az NB II tényleg nem volt kellemes élmény, de végre itt vagyunk a helyünkön. Az elmúlt három év nagyon hosszúnak tűnt, nehéz időszak áll mögöttünk. Igazából csak két esztendőt mondanék, mert a legutóbbi évadban már éreztük, hogy annak jó vége lesz.

– Volt olyan pillanat, amikor elveszítette a hitét?  
– Nem tagadom, volt néhány alkalom. 

– Mi lendítette át ilyenkor a holtponton?  
– Csak az, hogy az NB I-ben akartam játszani, ahogy a csapattársaim is, azonban sokáig nem teljesítettünk úgy, hogy megérdemeltük volna korábban a feljutást, nem volt olyan a csapategység.

– Mi változott meg az előző idényre, és főleg a mostanira, amikor már az élvonalban szerepelnek nagyszerűen újoncként?  
– Mindig is mondtam, hogy nekünk az élvonal jobban fekszik, mint a másodosztály, az NB II-ben minden együttes minket akart megverni. Ellenünk mindig a maximumnál is többet akartak kihozni magukból a csapatok, de persze mi is fel akartunk jutni, szerencsére a harmadik idényben összejött.

Az ipolysági pálya volt a terepe  

– Édesapja is profi labdarúgó volt. Látta őt futballozni, vannak a játékáról emlékei?  
– Láttam, de elég kicsi voltam. Korán abbahagyta a profi focit, 33 éves volt, amikor hazaköltöztünk Ipolyságra. A negyedosztályban még játszott, azokra az időkre jobban emlékszem. Mindig felnéztem rá, a korábbi időszakából videófelvételeken több gólját is láttam és tudtam, hogy a nyomdokaiba szeretnék lépni.

– Szorgalmazta is, hogy önből is futballista legyen?  
– Nem kellett neki, kiskorom óta az ipolysági pályán voltam, más játékom nem is akadt, csak a labda.

– Lehetett volna akár röplabdázó is…  
– Ezt a sportágat is nagyon szerettem, édesanyám röplabdázott, vele is sok helyen jártam, de nekem a foci volt az első. 

– Korán kiderült, hogy tehetséges?  
– Akkoriban édesapám irányította az ipolysági klubot, én meg szünidőben reggeltől estig a pályán voltam, a tanévben meg suli után csak este nyolckor, kilenckor vittek haza. Nyolcéves lehettem, amikor nagyobb egyesülethez vittek, Lévára, ott talán már lehetett érezni, hogy mocorog valami bennem.

– A futballal töltött időt nem lehet ellógni, ha valaki jó labdarúgó akar lenni – ezek szerint ezzel nem volt gondja…  
– Tényleg mindent a labdával csináltam, hála istennek, megérte.

– A remek rúgótechnikáját is gyerekkorában alapozta meg sok gyakorlással?  
– Nem úgy kell azért elképzelni, hogy egész nap csak kapura lőttem. Egy gyerek a legjobban gólt szeret rúgni, nyilván sokat gyakoroltam, ez benne lehet a mostani adottságaimban.

Tinédzserként robbant be a felnőttek közé  

– Tizenkét éves korában került Nyitrára, néhány esztendővel később már be is mutatkozhatott a szlovák élvonalban.  
– Gyorsan történt minden. Az első osztályú debütálásom idényében ki is estünk a második vonalba, anyagi problémák voltak a klubnál, de itt lett edzőm a korábbi szövetségi kapitány, Michal Hipp, aki felkarolt, lényegében második apámként foglalkozott velem, rengeteget segített. Neki köszönhetem azt is, hogy 2016-ban magával vitt a cseh Jihlavához.

– Nehéz volt beilleszkednie az új közegbe?  
– Valójában nem, mert már gyerekként elkerültem otthonról Nyitrára, ráadásul akkor már együtt voltunk a feleségemmel, aki Csehországba is velem tartott, és nyelvi nehézségeink sem akadtak.

– Jól érezte magát a Jihlavánál?  
– Nagyon. A játék is jól ment – csak jött a borzalmas keresztszalag-szakadás… Egy januári edzésen a műfüvön labdatartást gyakoroltunk, szerintem volt vagy mínusz tíz fok. Csinálni akartam egy testcselt, de nem tudtam végigvinni a mozdulatot, éreztem, hogy valami történt. Nem fájt, folytatni akartam az edzést, de a térdem nem volt stabil, tudtam, hogy nagy a baj. Az MRI néhány nappal később kimutatta a szakadást. Akkoriban nemigen tudtam, hogy ez a sérülés mivel jár, de amikor a doktorok elmondták, eléggé elkeseredtem.

– Mennyire volt ez sorsfordító pillanat a pályafutásában? A cseh élvonalbeli futball egy fiatalnak ugródeszkát is jelenthetett volna nyugatra.  
– Akkor már fél éve játszottam, és lehetett tudni arról, hogy néhány klub figyel, meg akar szerezni. Hallani lehetett a Liberecről, prágai egyesületekről. Michal Hipp bízott bennem, fiatal voltam, éltem is a lehetőséggel, de a sérülés közbeszólt. Hat hónapot hagytam ki, talán az volt a legnehezebb időszak a pályafutásomban. A műtét napjától számítva pontosan hat hónappal később újra játszottam, mai fejjel talán még várnom kellett volna a visszatéréssel néhány hetet, de húszéves gyereknek nehéz megmagyarázni, hogy legyen türelmes, ha úgy érzi, minden rendben van.

– Hogy került képbe Magyarország? Nem érezte visszalépésnek a magyar élvonalat?  
– A Jihlava kis klubnak számít, családias hangulatú és nem voltak nagy pénzek sem. Anyagi problémák adódtak, ki is estünk a másodosztályba, és akkor keresett meg a bajnok Videoton.

– Végül nem Fehérvárra igazolt.  
– Ez érdekes történet: a csehek nem akartak elengedni, én meg néhány hétig elég csúnyán viselkedtem, mert menni akartam a Vidihez, össze is pakoltunk a feleségemmel. Mai fejjel talán máshogy intézném a dolgot, de végül sikerült megérkeznem az orvosi vizsgálatra Székesfehérvárra, Jihlavában pedig felszámoltuk az addigi életünket. A Videoton sportigazgatója, Kovács Zoltán a vizsgálat utáni napon jött a szállodába, hogy van egy jó és egy rossz híre. A jó az volt, hogy nagyon szerettek volna leigazolni, a rossz, hogy sérült a keresztszalagom. Egészségesnek éreztem magam, nem is hittem el, hogy probléma van, a mai napig nem tudom, mi történt. Visszamentem Csehországba, lejátszottam négy vagy öt meccset a másodosztályban, és akkor jelentkezett be értem a Puskás Akadémia, amelynél már mindent rendben találtak.

Urblík József nemcsak a Vasas jó szereplése miatt lehet boldog, hiszen decemberben érkezik második kisfia, akit már a feleségével együtt nagyon vár. A nagyobbik gyermek ötéves és egyébként szintén nagyon érdeklődik a labda iránt, már jár apukájával a Vasas előkészítő csoportjába edzeni. Így aztán az is előfordulhat, hogy tíz-tizenöt év múlva a nagypapa és az édesapa után egy újabb labdarúgó öregbíti az Urblík család hírnevét!

Szép évek után feszült búcsú  

– Először futballozott magyar klubnál. Milyenek voltak az első benyomásai?  
– Szerencsére itt is előnyt jelentett, hogy nem voltak nyelvi nehézségek, a srácok gyorsan befogadtak. Ráadásul Felcsúton tényleg minden adva van, hogy egy játékos csak a focival foglalkozzon. Nagy ugrás volt Jihlavából a Puskás Akadémiához igazolni abból a szempontból, hogy az infrastruktúrát, a pályák minőségét össze sem lehetett hasonlítani a csehországival. Úgy gondoltam, ugródeszka lehet Felcsúton játszani és jól is éreztem magam

– A klub legeredményesebb időszakában szerepelt a Fejér megyeieknél.  
– Nem indult valami fényesen, mert az első idényemben a bennmaradásért küzdöttünk, voltak edzőcserék is, aztán megérkezett Hornyák Zsolt, remek csapatunk lett, bajnoki ezüst- és bronzérmeket is szereztünk. Az ott töltött négy és fél évemből három és fél nagyon rendben volt.

– A Puskás Akadémiában töltött időszaka alatt gondolt arra, hogy sikerülhet majd erősebb bajnokságba igazolnia?  
– Sajnos sok sérülés gátolt, nemigen tudtam egy idényt sem végigjátszani problémák nélkül. Ott is elszakadt a keresztszalagom, volt két fáradásos törésem, ezekkel is meg kellett birkóznom. Igazából nem is gondoltam arra, hogy máshová kellene mennem, jól éreztem magam, megszületett a kisfiunk, elégedett voltam a helyzetemmel.

– Honnan merített mentális erőt hozzá, hogy ennyi sérülésből is vissza tudott kapaszkodni?  
– Nekem tényleg csak a foci van, máshoz nem is nagyon értek, mindent feltettem egy lapra már tízévesen. Sok erőt merítettem a családom, szüleim, feleségem támogatásából, tudtam, hogy nekem vissza kell térnem, és futballoznom tovább!

– Mi csúszott el a végén Felcsúton? Hornyák Zsoltnak volt egy nyilatkozata, amelyben nem éppen hízelgően értékelte a teljesítményét.  
– Már egy ideje érezhető volt, hogy nem ideális a kapcsolatunk a vezetőedzővel. Nem tudom, hogyan fáradt el a viszonyunk, három és fél évig minden rendben volt, aztán valami megváltozott. Ebben én is hibás vagyok, néha meg voltam sértődve, talán nem is edzettem akkor úgy, ahogy kellett volna, a mai fejemmel ezt is máshogy csinálnám. Talán úgy fogalmaznék, hogy két ember három és fél év után megunta egymást, és tudtam, hogy lépnem kell.

Végig kitartott a Vasas mellett  

– Miért az NB I-ben nehéz helyzetben lévő Vasast választotta?  
– Utolsó helyen állt a csapat, de akkor több játékost igazoltunk, még bízni lehetett benne, hogy megkapaszkodunk. Sajnos nem sikerült, és következett a három nehéz idény az NB II-ben.

– A kiesés után azért maradt, mert bízott benne, hogy csak átszállójegyet váltottak a másodosztályba?  
– Én biztos voltam benne, hogy a kiesés után csak egy idényt kell az NB II-ben játszani, lényegében mindenki maradt és erős brigádunk volt. Nem gondoltam, hogy eddig kínlódunk majd a második vonalban. Az első néhány meccs után viszont már tudtam, nagyon nehéz lesz visszajutni.

– Csapatkapitányként jelenleg nyilván az öltözői hierarchia csúcsán van. Milyen gyorsan jutott el arra a szintre ennél a klubnál, hogy odafigyelnek a szavára?  
– A pályán kell először bizonyítani a teljesítménnyel. Ha nem megy a játék, senki sem fog tisztelni és hallgatni rám. Büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottam, de nem állunk meg, megyünk tovább!

– Harmincéves korára sok mindent látott, átélt. Mennyire figyelnek oda a szavára a fiatalok az öltözőben? Egyáltalán megosztja őket a fiatalokkal?  
– Inkább akkor mesélek nekik, amikor azt hiszik, hogy mi, tapasztaltabbak keményen bánunk velük. Amikor én voltam fiatal, kaptam hideget-meleget az öltözőben, és azért más volt a hangvétel, mint most. Akkor, 16-17 évesen nem is akartam, de nem is tudtam megszólalni.

– Nem nagyon foglalkoztak a lelkével…  
– Nem. Teljesen más világ volt. A mostani ifjakat nagyon kedvesen fogadjuk, de néha rájuk kell szólni, hogy reálisan lássák a helyzetüket.

– Olyan típus, aki egyszer-egyszer odapörköl nekik?  
– Azt hiszem, igen, és van néhány tapasztalt csapattársam még, velük együtt szólunk, ha kell. Van, amikor poénkodunk, azt is nagyon szeretjük, de kell másképp is beszélni, hogy hatása is legyen.

– Mennyire partner ebben a vezetőedző, Erős Gábor?  
– Teljes mértékben. Nemrég még játékos volt, tudja, hogyan működik az öltöző, még akkor is, ha kissé megváltozott a világ. Szerencsére a fiatalok figyelnek, együttműködők, nincs semmi probléma.

– Kívülről is úgy látszik, hogy nagyon „egyben van” a csapat, a testbeszéd, az egymáshoz való viszonyulás is azt jelzi, jó a hangulat.  
– Tényleg így van, jó az elegy, akadnak tapasztaltabb, jó korban lévő játékosok és tehetséges fiatalok, kiváló az összetétel. Szerencsére sikeresek is vagyunk, a második helyen állunk, ez a legfontosabb.

Bejátssza az egész pályát, keresik a labdával  

– Az imént a mágnestáblánál poénkodott, amikor kértem, mutassa meg a pozícióját, és tologatta a gombot mindenfelé. Támadásban tökéletesen szabadon engedi Erős Gábor, mert tényleg mindenhol feltűnik a pályán?  
– Nyilván nem azt mondja, hogy csináljak, amit akarok, de észszerű kereteken belül szabadon játszom, próbálok a lehető legtöbbet segíteni a csapatnak.

– Nem nagyobb területet, csak a négy szögletzászló közöttit kell bejátszania…  
– Nem olyan nagy a pálya, megy ez… A mester szabad kezet ad, oda forgok, ahova szeretnék, úgy gondolom, működik is, és bízom benne, hogy így folytatjuk a szereplésünket, és személy szerint nekem is jól megy majd a játék.

– Vannak olyan futballisták, akiken „át kell folynia” a labdának a támadások során – a Vasasban ön is ilyen. Élvezi a felelősséget?  
– Örülök, ha bíznak bennem, de ehhez muszáj magabiztosan játszani, a többieknek pedig látniuk kell, hogy jó helyen van nálam a labda. Én is igyekszem sokat mutatni magam, hogy meg lehessen találni.

– Újonccsapat a Vasas, amely jól szerepel a bajnokság első harmadában. Mire lehet képes az idény hátralévő részében?  
– Az elsődleges cél a bennmaradás, tényleg még kevés forduló ment le. Nyilván megfelelő bátorsággal bőven több lehet ebben az idényben, de a cél, hogy minden meccsen a maximumot nyújtsuk, nyerjünk, és meglátjuk, mire lesz elég a teljesítményünk.

– Bátorságot lehet abból meríteni, hogy lassan vége az első körnek, és játékban eddig senki sem kerekedett igazán a Vasas fölé?  
– Szerencsére a nyáron jól erősítettünk és ugyanazt tudjuk játszani, mint az NB II-ben. Az élvonalban bárki meg tud verni bárkit, ezért minden pillanatban összpontosítani kell, de úgy érzem, kisülhet ebből egy nagyon szép idény is.

– Beszéltünk már Rudi bácsiról, a Vasas tradícióiról; az angyalföldi drukkerek, sportolók mindig büszkék voltak arra, hogy a klub egy nagy család. Ez minden nap tapasztalható?  
– Igen, lényegében mindenki ismer mindenkit a létesítményben, úgy is viszonyulunk mindenkihez, hogy egy nagy családot alkotunk.

– Berendezkedett már itt, de hosszú távra is tervez?  
– Jól érezem magam a Vasasban, persze mindenki örülne, ha egy erősebb bajnokságba tudna igazolni. Tudom, hogy már harminc is elmúltam, meglátjuk, mit hoz a jövő, most elégedett vagyok, hogy itt lehetek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 17-i lapszámában jelent meg.)