Tartja a lépést a fiatalokkal Rácz Mária

– Nem tartott attól, hogy mi lesz, ha hibázik?  
– Egyáltalán nem. Az edzőnk azt mondta, már azzal nyertünk, hogy NB I-es csapat ellen játszhattunk kupameccset, a 0–0-s eredménnyel gyakorlatilag „megvertük” a Szekszárdot, a tizenegyespárbajban ezért bárki lőhet. Egyből jelentkeztem, hogy szeretnék, méghozzá az ötödiket. Amikor rám került a sor, teljesen nyugodtan álltam oda.

– Mit érzett, amikor látta, hogy a kapuba került a labda?  
– Katarzist. Ezzel nyertünk és jutottunk tovább, ráadásul védő vagyok, így ritkán kerülök a kapu elé, nem szoktam gólt lőni.

– Azért fel tudna idézni egyet-kettőt?  
– A kilencvenes években a Pécsi Dohánygyár csapatában futballoztam, és húsvétkor rendszeresen Svájcba jártunk nemzetközi tornára. Öt napot töltöttünk ott, egy atombunkerben szállásoltak el minket, kis kemping gázpalackon főztük a konzerveket. Minden délelőtt-délután játszottuk a nagypályás, kilencvenperces mérkőzéseket, és ott is betaláltam egy fontos tizenegyespárbajban. A másik eset, ami nagyon megmaradt bennem, bajnoki mérkőzésen történt. Mivel nagyon gyors játékosnak számítottam, gyakran felfutottam a szélen, hogy a kapu elé íveljem a labdát, amire a többiek érkeztek. Akkor viszont úgy találtam el, hogy a beadásból véletlenül gólt lett! Öngólt szerencsére sohasem szereztem, ahogyan piros lapot sem kaptam, igaz, egyszer helyettem állítottak ki valakit.

– Nocsak, hogyan történt?  
– Úgy, hogy mire a bíró odanézett, már nem voltam ott, és a csapattársamnak mutatta fel a piros lapot. Hiába jeleztem, hogy valójában én szabálytalankodtam, nem érdekelte. Hozzáteszem, mindig az volt a specialitásom, hogy becsúszva megszereztem a labdát, majd felálltam és vittem tovább. Az ellenfél játékosai egy idő után már tartottak tőlem. Tudták, hogy nem képesek lefutni, és keményen küzdök. Manapság persze már nem vagyok olyan gyors, de rutinnal, helyezkedéssel igyekszem pótolni.

– Árulja el, honnan ered a hatalmas lelkesedése a labdarúgás iránt?  
– Már egészen kicsiként megszerettem a focit. A bátyám és köztem alig két év a korkülönbség, gyerekként ő vigyázott rám. Bárhova ment, vinnie kellett magával, és mivel fiúkkal játszott, a katonásdi, indiánosdi, háborúsdi mellett a labda is sokszor előkerült. Később a kertvárosba költöztünk, ott mindenkinek meglett a saját bandája, viszont a környéken a mi közelünkben volt a legnagyobb focipálya. Én is gyakran jártam le, és idővel eljutottunk oda, hogy amikor megjelentem a pálya szélén, még a felnőttek is megállították a játékot, és mondták: „Várjatok, Marika beáll!”

– A nyolcvanas években nemigen kapott hírverést a női futball. Hogyan jutott el a grundról egy nagypályás csapatig?  
– Nyolcadik osztályos koromban édesapám cégének május elsejei ünnepségén egy fiatalembernek feltűnt a játékom, és megkérdezte, szeretnék-e focista lenni. Kaptam elérhetőséget a dohánygyár kispályás csapatához, két héttel később bekerültem a felnőttek közé, a nyáron pedig már velük tartottam Sopronba egy kétnapos tornára. Onnantól a dohánygyár játékosa lettem, kispályás bajnokságon vettem részt, majd egy ismerős férje felvetette, hogy alakítsunk nagypályás csapatot, és a környék kispályás klubjaiból a játékosokat összegyűjtve 1988-ban beneveztünk a női
NB I-es bajnokságba. Busszal, vonattal, autóval utaztunk a mérkőzésekre, emlékszem, egyszer Egerbe kellett eljutnunk, és amikor leszálltunk a metróról a Keleti pályaudvarnál, engem mint a leggyorsabbat küldtek előre, hogy tartsam vissza a vonatot, amíg a többiek odaérnek. De előfordult olyan is, hogy két Barkas vitt minket.

– Meglepődött, amikor 1993-ban meghívták a válogatottba?  
– Nem igazán, inkább azon, hogy csak két Eb-selejtezőn szerepelhettem, Finnország és Norvégia ellen. A női válogatott akkoriban nagyon Budapest-központú volt, kevésbé bíztak a vidéki játékosokban. Az edzőnk lobbizott, hogy ez változzon, így kerültem be én is, de sokáig külön létezett a nagyválogatott mellett egy vidékválogatott, és inkább ott számoltak velem.

– Nem gondolt rá, hogy budapesti klubhoz igazol?  
– Annak idején nem, de azóta kissé máshogy látom. Ha újrakezdhetném, biztosan kipróbálnám magam Budapesten. Persze így sem panaszkodom, Pécsett is értünk el szép sikereket: kétszer megnyertük a Magyar Kupát, kétszer bronzérmesek lettünk a bajnokságban, illetve Szuperkupa-mérkőzésen, a férfiak összecsapásának felvezetéseként pályára léptünk a Népstadionban – mind fantasztikus élmény. A pécsi csapat 1999-ben szűnt meg, kisebb kihagyás után egy idényt a horvátországi Karancsban játszottam, majd családalapítás miatt kihagytam néhány évet. A 2008–2009-es idényben tértem vissza. A PVSK mindig szívesen látott, a csapatnak, az edzőnek és a vezetőségnek is köszönöm, amiért bizalmat ad, és még mindig játszhatok.

– A fiatalok hogyan fogadják, hogy ötven felett is tartja velük a tempót?  
– Az öltözőben mindenki a lányom vagy az unokám lehetne, de nem anyáskodom felettük. Igaz, időnként csak nézek, miről beszélnek, de alapvetően fiatalos vagyok, így remekül kijövünk egymással. Úgy érzem, közéjük tartozom, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Persze akadnak érdekes szituációk. Nem is olyan régen együtt játszottam egy régi ismerősömmel, aki hatvankét éves lesz idén, ő bal oldali középpályásként, én balhátvédként, és azon nevettük, hogy a bal oldalunk összesített életkora meghaladja a százat, több volt, mint a kispadé, amelyen tizennégy-tizenöt éves lányok ültek.

– Ennyi tapasztalattal a háta mögött mi a véleménye, változott a női futball megítélése Magyarországon?  
– A társadalom még mindig nem teljesen elfogadó. Fiatalon sokszor hallottam, főleg a férfi futballistáktól, hogy mit akarunk mi a pályán, menjünk haza mosni, főzni, takarítani, a nőnek nem ez a dolga. Emlékszem, megjelent egy újságcikk valamelyik híres, jól kereső magyar futballistáról, egy napját mutatták be, mit csinál reggeltől estig. Nagyon felháborodtam, mivel szinte ugyanazt én is elvégeztem munka és gyereknevelés mellett, miközben labdarúgóként sohasem kaptam fizetést. Mindig is félprofinak számítottam, a klub állta a költségeket, biztosította a körülményeket, de pénzt nem kerestem. Ha most kezdhetném, valószínűleg minden más lenne, már csak azért is, mert jóval egyszerűbb a gyerekek dolga. Az én időmben a lányok nemigen focizhattak, most pedig már az óvodások stoplis cipőben jönnek edzésre, nagyon korán elkezdődik az utánpótlás képzése. Amit nem értek, hogy miért nem érünk el eredményt. Olyan, mintha felnőttszinten megállt volna az idő, és ugyanott tartanánk, mint negyven éve.

– Gondolkodott rajta, hogy meddig szeretne még futballozni?  
– Ameddig jólesik, bírom és lehetőségem van rá. Az erőnlétem jó, a mérkőzéseket végig tudom játszani, és tavasszal a heti két edzés helyett talán már háromra is lesz időm eljárni.

– Nem fárasztó ez már?  
– Dehogy! Inkább felszabadító érzés. A közösséghez tartozás élménye, hogy kinn lehetek a levegőn, kedvemre rúghatom a labdát… Ha a pályán vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, minden gondom elszáll.

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 31-i lapszámában jelent meg.)