Fortuna asszonnyal az elitbe

– Mi volt a legszerényebb és mi a legmerészebb álma a vébé előtt? – kérdeztük Skaliczki Lászlót, a magyar szövetségi kapitányt.
– Mivel a felkészülésre, pontosabban a teljes kerettel végezhető közös munkára nem jutott túl sok idő, a minimum, amit elvárhattunk a csapattól, a tizenhat közé kerülés volt – válaszolta a mester. – Ez persze reálisnak is tűnt, hiszen a hatcsapatos csoportunkban Argentína és Szaúd-Arábia legyőzésére feltétlenül számítottunk. Emellé kellett volna legalább egy bravúr az oroszok, a franciák vagy a horvátok ellen, hogy lehetőleg pontot is vigyünk a középdöntő csoportküzdelmeibe. A nagy vágyunk, ami aztán Fortuna támogatásával teljesült, a nyolcba jutás, majd az olimpiai kvalifikáció volt.
– Arra egy percig sem gondolt, ami majdnem bekövetkezett, hogy a középdöntőről lemarad együttese?
– Optimista alkat vagyok, és a feltételezett gondokkal inkább nem foglalkozom, elég megbirkózni a valóságosokkal. Éppen elég fejfájást okozott az argentinok bravúrsorozata a csoportunkban, hiszen hajszál híján ők jutottak tovább a negyedik helyen. Csak Szaúd-Arábia ellenük aratott, máig is hihetetlen győzelmének köszönhettük, hogy bejutottunk a középdöntőbe. Ugyanakkor arra az eshetőségre elég kevesen számíthattak, hogy Argentína megveri a horvátokat és pontot szerez az oroszoktól. Ez volt a csoportunk két bombameglepetése.

A kemény munka jutalma

– Megérdemelte a csapat a továbbjutást?
– Igen, mert nagyon sokat dolgozott a sikeres vébészereplésért, és ez abból is látszott, hogy az oroszoktól, majd a horvátoktól is csak egy góllal, rettentő balszerencsésen kapott ki. A továbbiakban pedig egyértelműen bizonyított, akárcsak a csoport másik három továbbjutója. Ugyanis a vébé legjobb hat együttese közé a mi csoportunkból továbbjutó valamennyi gárda bekerült, és két évig Horvátországé a trón.
– Ha már a nagyon erős csoportot említette, mit gondol a vébé versenyrendszerét ért sok, olykor durva kritikáról?
– Nagyon sok csapat szakmai és anyagi érdeke is sérült a változtatás miatt. Elképesztő volt már a sorsoláskor, hogy a CD-ágra, vagyis a mi oldalunkra került a legerősebb gárdák túlnyomó többsége, míg az AB-ágról – kis túlzással – az erősebbek be tudtak sétálni az elődöntőbe.

A legjobbkor jött bravúr

– Előbb a középdöntők következtek.
– Itt szerettük volna kihasználni a sors adta lehetőséget. Hála istennek, sikerült. A svédektől kikaptunk ugyan, és persze már megint egy góllal, de a szlovénokat éppen a továbbjutásunkhoz elegendő három találattal vertük meg. Ezen a mérkőzésen erősen éreztem, hogy a csapatomban nagy az elszántság, és elhiszi, hogy van mit keresnie a világbajnokságon. A küzdeni tudása korábban is megvolt, csak a nagy versenyeken szerezhető rutinja és a belső kulcsemberek összeszokottsága hiányzott.
– A vébé előrehaladtával kidomborodtak csapatunk ezen erényei?
– Edződött és hozzászokott a válogatott a forró légkörű csatákhoz, és a lehető legjobbkor, a jugoszlávok ellen nyújtotta a legjobb, legérettebb teljesítményt.
– E mérkőzés előtt sokan tartottak attól, hogy a jugoszlávok magyar kapusa, Sterbik Árpád tökéletesen ismeri legjobbjainknak még a gondolatait is. Ön is számolt ezzel?
– Ennek a kérdésnek két oldala van. Amennyire ismerte Sterbik a mi lövőrepertoárunkat, ugyanannyira tisztában volt az ő gyenge pontjaival Pásztor, Pérez és a többiek is. Utólag is úgy látom, ez a csata bebizonyította, hogy jól felkészült egymás taktikájából a két válogatott, és nekünk azért sikerült a szerbek fölé kerekednünk, mert a hajrában nagyon összeszedetten és fegyelmezetten védekeztünk, valamint Fazekas kapus még sérülten is igazolta, hogy a világ egyik legjobbja ezen a poszton.
– A nagy közös siker után illik a csapategységet, a kollektíva erejét dicsérni. De a jugoszlávok elleni, kétszeri hosszabbításos krimi kapcsán a kiemelkedő egyéni teljesítmények is érdemesek néhány szóra.
– Csapatjátékról lévén szó, egyértelmű, hogy valamennyi játékos jó produkciója kellett a kiemelkedő eredményhez. Ez akkor is igaz, ha Fazekas, Pérez és Lendvay különleges teljesítményét magától értetődően ki kell emelnem. Ugyanakkor az biztosan nem mindennap fordul elő, hogy Sterbiknek valaki annyi gólt lő, mint Pérez. Lendvay pedig fantasztikus napot fogott ki, és kulcsfigurája lett az ütközetnek.
– Jól láttuk, hogy mind a játékosokban, mind önben óriási feszültség oldódott fel a jugoszlávok elleni győzelemmel?
– Elképzelhető, hogy milyen sokat jelentett a siker, hiszen megmenekültünk attól, hogy a vébé utolsó napján ki-ki csatát vívjunk a hetedik helyért, vagyis az olimpiai kvalifikációért, ami Izlandnak sikerült a jugoszlávok ellen. Szombat este mi már úgy tértünk nyugovóra, hogy tudtuk, másfél év múlva Athénban bizonyíthatunk a nyári játékok kézilabdatornáján. Legutóbb Barcelonában szerepelt olimpián a magyar férfiválogatott, amely persze vébén sem sűrűn ért el az ideinél jobb eredményt.

Búcsú, emelt fővel

– Az oroszoknak miért nem sikerült visszavágnunk a helyosztón?
– Az volt az érzésem hogy egyik csapatot sem motiválta az ötödik hely megszerzésének varázsa. Mi úgy voltunk a vasárnapi helyosztóval, mint aki megnyeri a palacsintaevő versenyt, és a jutalma az, hogy megehet még egyet. Az oroszokban talán több lelki energiát mozgósított a mérkőzés. A vébén eddig csak ritkán megvillanó Tucskin lövőkedve is megjött a torna végére, ráadásul a védőfalunk gyengélkedése kedvezett neki. Pérez gólkirályi trónra segítését viszont nagyon fontosnak tartottuk, hiszen ő a vébé kiemelkedő egyéniségei közül is kimagasodott, biztos volt a helye a világbajnokság válogatottjában, ahova még egy Fotex-játékos, a horvát Dzomba is bekerült. Nem tudom Pérezt eléggé dicsérni, hiszen sokat és eredményesen vállalkozott, valamint társait is kiszolgálta, heteseket harcolt ki, a védekezésben is lehetett rá számítani. A végén csapatunk formájának visszaesésében szerepe volt annak is, hogy egymást követő két napon kellett kora délelőtt, tehát csapatjátékra alkalmatlan versenyidőpontban mérkőznünk. Ez persze vetélytársaink játékán is meglátszott.
– Mégis édesebb lett volna győzelemmel búcsúzni Portugáliától.
– Elismerem, de így sem kell lehajtott fejjel közlekednünk, hiszen bravúros, régen látott kiemelkedő eredménnyel tértünk haza. Ebben, illetve a felkészítésben hatalmas szerepe volt a válogatottakat adó kluboknak és a szövetségnek, amely a keret munkájához megfelelő körülményekről gondoskodott. Ennek is köszönhetően nem rossz a portugáliai végső mérlegünk, és állja az öszszehasonlítást elődeink eredményével is. Mocsai Lajos vezetésével nyolcvanhatban Svájcban ezüstérmes volt csapatunk, aztán kilencvenben Csehszlovákiában a hatodik lett, majd kilencvenhétben Japánban kikapott a bronzcsatában. Korábban, a hatvanas, hetvenes években ennél csak szerényebben végzett. A mi eredményünk az örökranglista élcsoportjába került.