A tökéletesen felépített csapat

Ô pedig – a még Horvátországban összeszedett betegsége ellenére – már a vb-döntő után is igyekezett közérthetően beszélni olyan szakmai rejtelmekről, amelyeknek a feltárása nélkülözhetetlen a félreértések (félremagyarázások?) elkerüléséhez.
– Igazuk van azoknak, akik a Sydneyben elvesztett olimpiai döntőhöz hasonlítják a zágrábi fiaskót? – kérdeztük a kapitányt.
– Egyáltalán nem – válaszolta. – Zágrábban Görbicz belőtte a győztes gólunkat, ám azt az izlandi bírók nem adták meg. Ha a szakmai okokat vizsgáljuk, akkor is kiderül, egészen más mérkőzést, más hajrát vívtunk a franciákkal Zágrábban, mint a dánokkal Ausztráliában, és e kettő taktikai, tematikai és pszichológiai szempontból sem összehasonlítható. A vébénél maradva, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy milyen úton, honnan indulva jutott el csapatunk a világbajnoki döntőig. A siker és a balsiker okait, a motivációt, az egyének szerepét és a csapat összteljesítményét csak akkor értékelhetjük korrekten és helyesen, ha ismerjük a történtek teljes hátterét.
– Ma már tudja hideg fejjel értékelni az eseményeket?
– Igen, és ezért is állítom, hogy a csapat fokozatos épülésének, örvendetes fejlődésének a folyamatát feltétlenül értékelnünk kell, különben nem érthető, honnan érkeztünk újra a csúcs közvetlen közelébe, ahova esélye sem volt eljutnia például a korábbi címvédő Oroszországnak, az olimpiai és Európa-bajnok Dániának, az olimpiai bronzérmes, volt világbajnoki második és Eb-ezüstérmes Norvégiának, a hajdani vébé-bronzérmes Jugoszláviának, pontosabban ma már Szerbia-Montenegrónak, a BL-győztes Krim Ljubljanára épülő Szlovéniának, vagy a vébé előtt nagy álmokat dédelgető Németországnak. Nekünk az volt az előnyünk, hogy azt a kevés időt, amit a vébé-felkészülésre kaptunk, azt nagyon intenzíven, céltudatosan dolgozva töltöttük. Már a világbajnoki gyakorlás végén is jeleztem, hogy nem tudom megmondani, mire lesz elég Marczinka Zoltán kollégám és a magam szakmailag gondosan felépített és megtervezett munkája, hiszen akadtak feladatok, amelyekre egyszerűen nem maradt időnk. Bíztunk viszont játékosaink tehetségében, akaraterejében, és nem csalatkoztunk. A jövőre nézve tanulság, hogy biztosan több közös felkészülésre lesz szükségünk, hogy a magunk állította szakmai elvárásoknak – a sok erőnléti gyakorlás mellett magasabb szintű technikai és taktikai képzés – még jobban meg tudjunk felelni.
– A vébére készülve azt mondta, legalább nyolc-tíz gárda lehet esélyes az athéni kvóta megszerzésére, és elképzelhető, hogy a csoportból nehezebb lesz továbbjutni, mint később eredményesen szerepelni. Igazolva látja az akkori véleményét?
– Az események és az eredmények önmagukért beszéltek. Mindenki az olimpiai kvótaszerzésről ábrándozott, kivéve Dániát, Kínát, Angolát és Brazíliát, amelyek már mínősítették magukat Athénra. A fentebb említett híres és eredményes együttesek helyett például Ukrajna és Spanyolország került a vébén az ötbe, valamint Dél-Korea, amely ismét külön klasszis a nemzetközi elitben. Tehát valóban sok esélyes volt, és több nagy csapat elvérzett a csoportküzdelmekben vagy a középdöntőben.
– A csoportmérkőzések utánelégedettnek tűnt, de a középdöntős vetálytársakkal szemben csak ötven százalék esélyt tippelt csapatának. Nem volt túlságosan borúlátó?
– Csáktornyán a dánokat és a szlovénokat is megverve, a betegeskedő Farkas és Szrnka nélkül az élén végeztünk, és ez hatalmas bravúr volt, ráadásul olyan sikerélménnyel gazdagította a keretet, amelyre alapozhatott a fiumei középdöntőben. Ott Romániát és Ukraját legyőztük, Norvégiával döntetlenül végeztünk, és ezt a csoportot is megnyertük. Ezzel hatalmas teher gördült le rólunk, mert elértük minimális célunkat, az olimpiai résztvétel jogát. Egyúttal elödöntőbe jutottunk. El kell mondanom, hogy Ukrajna ellen Marczinka Zoltán ült a kispadon, miután magas lázam miatt az orvos engem nem engedett ki a szállodai szobámból.
– Miért féltették többen is a magyarokat az elődöntőtől ?
– Mert a korábbiakban láttuk, hogy a szokatlan ázsiai stílus mennyi gondot okozott Dél-Korea ellenfeleinek. Nekünk azonban sikerült megtalálnunk a legjobb taktikát. Nem mondom, hogy ez gyorsan ment, de a szoros, fordulatos találkozó végére összeállt a játékunk, mert megleltem a legjobb összetételű csapatot. Az elődöntőben csapatom eredményesen támadott, míg a védekezése a hajráig nem volt kifogástalan. A dél-koreaiak elleni csatát úgy kellett megnyernünk, hogy vetélytársunk sokkal gyorsabb, durvább és szívósabb volt, mint az addigi ellenfeleink. Mi azonban álltuk a versenyt, s Dél-Koreával a vébé legjobb mérkőzését vívtuk.
– A fináléban csapata mintha megilletődötten kezdett volna, igaz, gyorsan váltott a megszokott, szellemes, csillogó játékára, és főleg a védekezése, valamint Radulovics és Pálinger teljesítménye volt bámulatos. Hét perccel a vége előtt hét góllal vezetett, s gyakorlatilag világbajnok volt. Mi döntött mégis Franciaország javára?

– Kezdjük azzal az összehasonlítással, hogy iszonyatosan magas hőfokú és iramú volt a mi elődöntőnk Dél-Korea ellen, míg a francia–ukrán találkozóról a szakemberek is azt mondták, hogy közepes lötyögésnek tűnt a mi csatánkhoz képest. Csapatom öt lázas játékossal várta a finálét, és közülük Pálinger és Farkas súlyos betegen vállalta a csatát. A mérkőzés előtti órákban olyan túlfűtött hangulat uralkodott a lányok között, amit talán túlmotiváltságnak is nevezhetek. A taktikai értekezleten csak a tudatosított, pontosan meghatározott célt, az aranyérmet látták, a részletekre képtelenek voltak figyelni. Akartak, de már nem tudtak összpontosítani a hallottakra, és ezeket nem tudták befogadni. Égtek a vágytól, hogy már kezdődjön a küzdelem, és ezt a hangulatot tovább fokozta a nyolc-kilencezer csodálatos szurkoló, a csarnok robbanásig feszült hangulata, a siker mindenek fölötti akarása. A döntő koreográfiája sajátságos volt, mert a küzdelem hullámzott és négy részre tagolódott. Az első, hogy jól kezdtek a franciák, miközben a mi alapjátékunk lassú volt. A második – ezt a félidő közepétől számítom –, hogy Pálinger bravúrjai felhoztak bennünket, ám a védekezésünk továbbra sem volt kellően feszes. A három-kettő-egyes formáció sok hiba forrása volt, több ziccert kínált az ellenfélnek. A franciák ezeket vagy kihagyták, vagy Pálinger hárított. Az eredmény, hogy lassacskán nőtt az előnyünk. A harmadik szakasz az volt, amikor a második félidőben felzárkóztak a franciák, mi pedig minden erőnket összeszedve javítottunk a védekezésünkön, a támadásaink pedig szenzációsak, azt is mondhatom, sziporkázóak voltak. Ekkor következett a negyedik, a végső szakasz.
– Nem gondolja, hogy ekkor már a végsőkig elcsigázva játszott a csapat?
– A meggyőző előny megszerzése tényleg sok erőnkbe került, és talán jobban járunk, ha energiánkat beosztva, három-négy gólos különbséggel vezetünk, igyekszünk ezt tartani, és nem törekszünk a minél nagyobb előnyre. A törés akkor következett be, amikor a franciák néhány ziccert belőttek, miközben a bírók nyomására rendre emberhátrányba kényszerültünk. Ezeket az eseményeket nem értették játékosaim, és előnyük olvadása miatt pillanatok alatt lebénultak, és a csapat struktúrája összezavaradott. Játékosaink sorra eladták a labdát, a franciák pedig kihasználták a bíróktól és tőlünk tálcán kapott lehetőségeket. Az időkérést már akkor elkezdtük fontolgatni, amikor négy-öt gólosra csökkent a különbség, de vártunk, hátha feloldódik a görcs. Nem ez történt, ezért háromgólos előnyünknél, néhány perccel a vége előtt időt kértem, bele kellett nyúlnom a mérkőzésbe, és igyekeztem is belenyúlni.
– Ennek miért nem lett eredménye?
– Mert amit kértem, azt a legjobb akarata ellenére sem tudta megvalósítani a rettentően ideges, már csak az órát figyelő, összezavarodott csapat.
– Mit kért?
– Hogy a játékunk maradjon aktív, ugyanakkor őrizzük meg a labdát és sokat mozogjunk üresbe.
– Görbicz sorsdöntő gólját már említette. Azzal mi volt a baj?
– A videó tanúsága szerint semmi, és az alapvonalon álló bíró is megadta, a másik viszont, aki futva érkezett és csak messziről látta, nem. Tudatos döntés volt, mert a bírópáros főszerepet akart játszani a mérkőzésen, és ez sikerült neki. A tökéletesen érvényes gólunk elvételével megfosztott bennünket az aranyéremtől. Ezután kettős emberhátrányba kerültünk, a franciák egyenlítettek, és a hosszabbításban a kétgólos hátrányunkat már nem tudtuk ledolgozni.
– Mi történ a döntő után az öltözőben?
– Két lány is odajött hozzám, és azt mondta, tudja, miatta veszítettük el a mérkőzést. Egyikük Görbicz volt, akinek megmondtam, hogy nem kell magára vállalnia a felelősséget, ő még csak húszéves, kicsúszott a kezéből a labda a sorsdöntő pillanatban, de mások is hibáztak. A csapat együtt jutott a csúcs közelébe, és együtt szalasztotta el ezt a lehetőséget. A kispad bármennyire is akart segíteni, nem tudta szándéka szerint befolyásolni a pályán történteket. Három részre kell bontani a döntő hajrájában történteket. Az első, hogy a bírók elvették a szabályos gólunkat, amiért nekik kell szégyenkezniük. A másik, hogy a jelentős előny birtokában halogató játékkal, trükkökkel, bizonytalan, kockázatos megoldásokkal tilos próbálkozni. A harmadik pedig, hogy olyan klasszisokra van szükségünk, akik egyéni képességeik, labdatechnikájuk révén uralni tudják a hasonló helyzeteket.
– A végjátékot, az emberhátrányos helyzeteket gyakorolta a csapat?
– Nem is keveset. A világbajnoki döntő lelki nyomását azonban nem lehet modellezni.
– Ma már kimondható a zágrábi finálé utáni végszó?
– Igen. A válogatott példásan teljesített, a vébé legjobb csapata volt a külföldi szakemberek szerint is. Mélyről induló, de szakmailag és morálisan tökéletesen felépített együttes jutott a fináléba, ahol a remélt eredményt a szinte vele együtt lélegző Magyarország támogatásával sem érte el, összteljesítménye mégis sikeresnek mondható.