A „postás” mindig kétszer sípol – kézilabda a játékvezető szemével

„Inkább a nyugdíjamat hozza ki”

– Manapság az emberek gyakran panaszkodnak, hogy a napi rutin, a munka, a család mellett sem erejük, sem idejük nincs mozogni, sportolni. Ön a Magyar Posta szóvivője, ráadásul NB I-es kézilabda-játékvezető. Hogyan egyeztethető össze ez a két tevékenység?
– Annak idején, amikor a szóvivői állást elvállaltam, sokat vacilláltam azon, lehet-e, és ha igen, miként lehet egy időben két fronton is a nyilvánosság előtt szerepelni, de mivel a Magyar Posta és a játékvezetői bizottság is rugalmasan kezeli a helyzetet, ez megoldható. Persze a magánéletemben ez lemondással, szervezéssel jár, mert évente 20-25 hétvégén meccset vezetek, sokszor távol a lakóhelyemtől.

– Mennyire látja előnyét vagy kárát a pályán „civil” foglalkozásának?
– A kettő óhatatlanul összefolyik, hiszen a játékosok és a szurkolók közül is sokan tudják, hogy a postánál dolgozom. Volt, hogy egy drukker megjegyezte, inkább a nyugdíját vittem volna ki, ahelyett, hogy kedvenc csapatának fújok. Kerestek meg már olyan kéréssel is, hogy segítsek egy adott település postaépületének felújításában, vagy bírjam rá a Magyar Posta vezetőit, hogy egy adott csapatot – pont egy élvonalbeli együttest – támogassanak. Az eredeti kérdésre visszakanyarodva: a két tevékenység tapasztalatait kölcsönösen fel tudom használni, mert szóvivőként hasonló a feladatom, mint játékvezetőként: sokszor kritikus helyzetekben kell a legjobb döntést meghozni.

„Legnagyobb tévedésem a Dunaferr bajnoki címébe került”

– Mióta fújja a sípot? Hogyan lett önből játékvezető?
– Középiskolás koromban tájékozódási futó voltam, és amellett Vácott kézilabdáztam is. Csapatunk vezetője, Bacsa Tamás hatására már akkor elvégeztem a játékvezetői tanfolyamot, és később térdproblémáim befejeztem a játékot, és játékvezető lettem. Immár 1994 óta vezetek mérkőzéseket.

– Meddig lehet ezt folytatni, játékvezetői szemmel van álommeccs? A nemzetközi porondon nem szeretné kipróbálni magát?
– A szabályok szerint 52 éves korig lehet mérkőzést vezetni az élvonalban. Én addig folytatom, amíg örömet szerez. Alighanem minden bíró szívesen kipróbálná magát nemzetközi pályán, de tudomásul kell venni, hogy Magyarországon ez a keret betelt. Hét magyar páros vezet nemzetközi meccseket, újabb hazai bírók küldésére nincs lehetőség. Kimondott álommeccsről nem beszélnék, mindegyik találkozónak megvan a maga érdekessége. Az NB I-es találkozónak az, hogy igazi világsztároknak vezethetünk meccset, de egy alsóbb osztályú meccs is jelenthet ugyanekkora kihívást. Hamarosan például az NB II-ben egy Solymár–Pilisvörösvár rangadót dirigálunk. Két szomszédos település csapatáról van szó, akik ugyanabban a csarnokban játsszák a meccseiket, és mindig hatalmas presztízscsatákat vívnak. Vagy említhetem a Várpalota–Komárom NB II-es meccset, amely valószínűleg a bajnoki címről fog dönteni. Ez utóbbi azért is érdekes, mert a komáromiaknál játszik Iváncsik Mihály, aki Iváncsik Gergő és Tamás édesapja. Nekik már ifjúsági korukban is sok meccset vezettünk. A várpalotai kispadon pedig Kiss Szilárd ül, aki számos NB I-es együttesnél ért el nagy sikereket.

– Általában többes számban beszél. Mióta bíráskodik együtt a társával? Mekkora szerepe van annak, hogy ketten vannak a pályán?
– Bujdosó Zoltánnal 1996 óta együtt fújjuk a sípot. Ez már felér egy házassággal. Két bíró kapcsolatában is a bizalom az alapja mindennek. Ha ez megvan, akkor jól kiegészíthetjük egymást. A két játékvezetőnek ugyanis együtt kell lehetőség szerint száz százalékot nyújtania. Ha az egyikünknek valami miatt rosszabb napja van, a másiknak kell többet vállalnia.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb meccseik? Van-e olyan találkozó, amire nem szívesen emlékszik vissza?
– A 2002. október 25-én rendezett Ferencváros–Spartacus női mérkőzésre mindig szívesen gondolok vissza, ez volt ugyanis az első élvonalbeli meccsünk. Ami fájó emlék, az a 2005. január 19-re kiírt Dunaferr–Hódmezővásárhely találkozó volt. Már útban voltunk Dunaújváros felé, amikor szóltak, hogy tragikus balesetben elhunyt Kulcsár Anita, és nem lesz meccs… Az új időpontban megrendezett összecsapáson pedig nem vettük észre, hogy a hazaiaknál Fauszt Éva jogosulatlanul szerepelt, mert az első mérkőzésre még nem nevezhette volna őt a Dunaferr. Így hiába nyertek az újvárosiak, az eredményt megsemmisítették, 10–0-val a Hódmezővásárhelynek írtak jóvá. Ez pedig később a Dunaferr bajnoki címébe került. Kulcsár halála után hivatalos meccsen először lépett pályára a csapat, a hangulat ránk is sokkolóan hatott, és sajnos mi sem megfelelő körültekintéssel jártunk el. Nehéz volt túllépni a történteken, valószínűleg évtizedek után is emlékezni fogok erre.

„Ha bevezetnék a videobírót, azonnal visszavonulnék”

– Hogyan látja, mennyit változott a játékvezetés mondjuk az elmúlt tíz évben? Több manapság a bírói tévedés?
– A bíráskodás annyit változott, amennyit a játék. Korábban teljesen természetes volt, ha egy találkozó 19–17-es végeredménnyel zárult. Ma sokszor a félidőben vannak ilyen állások. Nagyon felgyorsult a játék, nem ritka, hogy egy-egy meccsen 150-170 támadást is vezetnek a csapatok, így a játékvezetőkkel szemben is megnövekedtek az igények. Manapság például szigorúbb fizikai előírásoknak kell megfelelnünk, mint mondjunk 10-15 éve. De azt nem gondolom, hogy több lenne a tévedés.

– Akkor mivel magyarázható a sok kritika, ami egy-egy világesemény kapcsán a játékvezetőket éri, elég csak az olimpiára, vagy a legutóbbi női Európa-bajnokságra gondolni?
– Egyértelműen a kommunikációs eszközök térhódításával. Ma az internetes fórumok, a különböző videomegosztó oldalak segítségével sokkal jobban ki lehet elemezni, meg lehet vitatni, illetve fel is lehet nagyítani egy-egy bírói ítéletet. Ezért tűnhet úgy, hogy több a tévedés. Az tény, hogy mostanában több vesztegetési ügy is kipattant, de ezeket ki kell vizsgálni, és amíg ezeknek nincs meg az eredményük, addig ezekről nem lehet érdemben nyilatkozni. Ez az európai szövetség hatásköre. Ráadásul hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy játékvezető szándékosan téved. Nem. Mi is emberek vagyunk, hibázunk.

– Az ilyen ügyeknek nem lehetne elejét venni a videobíró bevezetésével?
– Nem tudnék emellett érvelni, minden sport addig szép, amíg emberek művelik, ehhez hozzátartoznak a játékosok és a játékvezetők is. Kézilabdában amúgy sokszor videón visszanézve sem lehet egyértelműen megítélni egy esetet. A videobíró teljesen széttördelné a játékot, ezért nem látom esélyét az alkalmazásának. Ha mégis bevezetnék, abban a pillanatban visszavonulnék a játékvezetéstől.

– Utalt rá, hogy mára jelentősen felértékelődött a kézilabda szerepe. Ez mennyire járul hozzá a különböző botrányokhoz? Mekkora szerepe van ebben a pénznek? Egy kézilabdabíró mekkora összeget kap egy-egy meccsért?
– A magyar bírók nevében azt mondhatom, hogy nem a pénzért, hanem a sportág szeretetéért fújjuk a sípot. Van közöttünk például banki középvezető, közbeszerzési tanácsadó, benzinkút-tulajdonos. Egyikünknek sem a játékvezetéstől függ a megélhetése. Egy élvonalbeli meccsért 25 ezer forintot kap egy bíró. Ha azt nézzük, ma mennyi a minimálbér, ez az összeg soknak tűnhet, viszont ha azt vesszük alapul, mennyit keresnek a játékosok, akiknek a meccseit vezetjük, talán kevésnek. Minden viszonyítási alap kérdése. De ezzel nem foglalkozunk, sohasem elégedetlenkedtünk emiatt, nem úgy, mint más hazai sportág játékvezetői.

– A magyar bíróknak milyen a külföldi megítélése? Az utóbbi időben NB I-es meccseken többször is éles kritikát kaptak a játékvezetők.
– Talán itt is igaz a mondás: saját hazájában senki sem lehet próféta. A magyar bírók külföldön is folyamatosan jó teljesítményt nyújtanak, ezt bizonyítják az állandó pozitív visszajelzések. Nem tudom, mi az oka, de itthon egy-egy hibát sokszor túlzottan felnagyítanak. A játékvezetők teljesítményét egészében kell vizsgálni, és ha hoznak egy-egy rossz döntést, nem szabad egyből csalást feltételezni. Tavaly több játékvezetővel együtt voltunk egy Gummersbach–Ciudad Real Bajnokok Ligája-találkozón, amelyen nagyon szoros meccsen kikapott Fazekas Nándi együttese. A német szurkolók és csapatvezetők egy rossz szót nem szóltak a játékvezetőkhöz, akik a szurkolók között sétálva hagyták el a csarnokot.


„Legyünk türelemmel, jönni fognak az eredmények”

Végezetül beszéljünk egy kicsit a játékról is. Látta a győri lányok viborgi meccsét?
– Felvételről többször is megnéztem a találkozót, és nagyon örültem a sikernek, ezúton is gratulálok a lányoknak. Több éves munka eredménye a BL-döntő, amiben Konkoly Csabának és véleményem szerint Róth Kálmánnak is óriási érdemei van. Ez a győzelem is bizonyította, hogy a magyar kézilabdázás továbbra is a világ élmezőnyébe tartozik.

– Játékvezetői szemmel hogyan látta Kovacsics Anikó kizárását?
– Sokszor visszanéztem az esetet – és lehet, hogy a győri szurkolók most megharagudnak rám –, de megadható volt. Viszont ha már ott előkerült a piros lap, akkor a másik oldalon Grit Jurackot is ki kellett volna zárni szabálytalansága miatt.

– Gyakran vezetett utánpótlásmeccseket is. Hogyan látja az utánpótlás helyzetét, a magyar kézilabda jövőjét?
– Türelmesnek kell lennünk, mert éppen Kovacsics Anikó példája mutatja, hogy vannak tehetségek, akikre bátran támaszkodhatunk a jövőben. Két-három éve őt még szinte senki sem ismerte, ma pedig ott tartunk, hogy BL-döntőben képes meghatározó teljesítményt nyújtani. S nemcsak egy Kovacsicsunk van. Említhetjük a férfiakat is, mert ha nincs Marian Cozma tragédiája, és szerencsésebb lett volna a sorsolás, a Veszprém is hasonló eredményt érhetett volna el, mint a Győr. Minden a tudatos szakmai munka függvénye, ha így haladunk tovább, akkor a londoni olimpián válogatott szinten is ismét jó eredményeket érhetünk el. Ehhez sok minden kell, jó játékosok, a szurkolók kitartó támogatása és természetesen jó játékvezetés is. Hiszen a játékvezetők is a sportág szereplői.