Laurencz László mutatja az irányt a csepeli bakfisoknak

December elején alakult meg a Csepel Diáksport Egyesület. Nem sokkal később, már a hónap közepén Görbicz Anita segédletével megtartotta jó hangulatú toborzóját, hogy januárban az érdemi munka is kezdetét vegye. A jelentkezőket – mert akadt belőlük szép számmal, nagyságrendileg negyvenen vannak jelenleg – két csoportra bontották. A fiatalabbak, a nyolc-tíz évesek Udvary Erika testnevelővel készülnek, az idősebbek Laurencz Lászlóval. Heti három edzést tartanak mindkét korosztálynak, az idősebbek ebből két alkalommal normál méretű kézilabdapályára is eljutnak, a kerület központjának szomszédságában. A Nemzeti Sport Online utóbbin „leste" meg munka közben a mestert és fiatal tanítványait...

A hétfői edzésen tizenkilenc lányt gardírozott Laurencz László. Még labdát nem fogott egyik tanonc sem, máris nagy pontossággal meg lehet állapítani, kik azok, akikkel egy bizonyos szintről lehet végezni a munkát. Speciális teremcipők, térdvédők és bokafogók árulkodtak erről. Meg aztán a munka minősége is. Az edzés döntően technikai elemekre, labdafogásra, alsó és felső passzokra, gyors húzásokra épült, kiegészítve minimális taktikai alaphelyzetekkel, labdakihozatallal és támadásvezetéssel.

Laurencz Lászlónak a hangját egyetlen egyszer sem kellett felemelnie, ami a mai iskolai alapviszonyokat ismerve már önmagában nem kis dolog.

„Egyik briganti ide áll, a másik briganti mellé, a harmadik briganti pedig mögéjük" – talált szót ezzel a korosztállyal is a szakember. És akinek életkorából adódóan ez a szó valahogy teljesen véletlenül még hiányozna a szótárából, az nem sokkal később megkapja „lebutított" változatát.

„Nyuszifüles, tessék jobban figyelni az elkapásra. Legyen meg az a labda, mert anélkül nem lehet támadást vinni" – figyelmeztet és biztat egyszerre a tréner.

Az életkorukból adódóan cserfes lányok nem nehezítettek még edzőjük dolgát, bár volt olyan gyakorlat, amely alapvetően három passzból és egy kis keresztmozgásból állt, mégis ötször kellett a szakembernek pontosítania, a gyakorlat lényegét kiemelnie. A sportágban évtizedeket lehúzó – amúgy történelem és földrajz szakos tanár, aki korai kézilabdás időszakával párhuzamosan még tizenhét évet tanított is általános és ipari tanulókat – szakember kis füzetből puskázta a gyakorlatokat. No igen, negyven éve nem találkozott ezzel a korosztállyal. Élelmes tanítványai lélegzetvételnyi időt kihasználva a padra letett füzetből azonnal leellenőrizték, hol tartanak az aznapi penzummal: „ez már volt, ez is, ez még nem..."

De a lebukásuk után Laurencz László nem vette tőlük rossz néven a leselkedést. Mint ahogyan tíz perccel később sem, egy hasonló szituációt követően. Akkor magához kéretett két támadót, hogy megbeszéljenek egy figurát, majd a háta mögé hallgatózni érkező védőket lefülelve utóbbiakat hátrébb parancsolta. Távol álljon tőlünk az árulkodás ténye, de a védők kíváncsisága ezúttal bizony meghaladta szófogadásukat... A szakemberrel az edzés végén volt lehetőségünk röviden beszélgetni.

„Már első hallásra érdekelt a munka, ami merőben új feladatot jelentett, még számomra is, pedig már sokat megéltem és megtapasztaltam ebben a sportágban – mondta Laurencz László. – Csepel valaha bázisa volt idehaza a kézilabdának, ahhoz képest viszont most szinte sehol sem tart. Én az atlantai olimpiát követően költöztem a kerületbe, szívemhez nőtt ez a városrész, amelyért most a magam módján igyekszem megtenni valamit. Közös munkánk első két hetében felmértem, mi az, amit tudnak a lányok. A társaság zöme ugyanis ismeri az alapokat, két-három évet más egyesületben játszott már. Öröm, de szakmai szemmel valahol probléma is egyszerre, hogy folyamatosan érkeznek új lányok, akik életkorukból adódóan ide kell bekapcsolódjanak a munkába, ám közöttük nem egy olyan akad, aki a szabályokat sem ismeri. Van olyan lány, aki kézilabdát nem is látott még, csak rg-labdát."

Az ismerkedési időszak után kezdetét vehette a munka, annak minden szépségével és nehézségével. De vajon hová, meddig lehet eljutni Laurencz László irányításával?

„Egészen az alapokig kell lemennünk. A technikai képzettségüket kell egy elfogadható szintre hozni, amely a továbblépés alapját képzi. Értem ezalatt a labdafogást, a különböző passzokat, lövésmódokat, a labdás és labda nélküli mozgásokat, úgy védekezésben, mint támadásban. Még belefér minimális taktikai ismeretek elsajátítása és a páros kapcsolatok berögződése. Ennyi, nem több, és ezeket gyakoroljuk rengeteget. Nehéz megállni sokszor, hogy az ember ne menjen ennél tovább, de az szakmai hiba volna. Utánpótlásvonalon az edzők különben is sokszor rossz irányba tolják a szekeret, mert nem a „csapatcsinálás" a legfontosabb feladat. Hanem az egyéni képzés, amelynek most kell lerakni az atombiztos alapjait. Mert, ha ezek hiányoznak, akkor hiába építjük fel rá az építményt, az előbb-utóbb összedől. Ha az alapok adottak, az élet úgy is meghozza, ki hová, meddig, milyen szintre jut el vele, de az megint más kérdés."

A csapat egyelőre készül, tavasszal különböző tornákon szeretne indulni, ősztől viszont bajnoki küzdelmekben is megméretnék magukat. Legalábbis az idősebbek biztosan, a fiatalabbaknál viszont még nem véglegesen eldöntött a kérdés. Laurencz László kérésére elvitték őt a hétvégén a korosztály csúcsát jelentő Ferencváros mérkőzésére, ahol láthatta, körülbelül mi az a szint, ahol most idehaza a legjobbak tartanak. A népligeti lányokat pont egyik volt tanítványa, az atlantai olimpiai bronzérmes válogatott beállója, Pádár Ildikó irányította.

„No, igen, az rögtön látszott rajtuk, hogy valamit biztos jól csinálnak – utalt egy mondattal immár a „konkurenciára", valamint a maguk elé kitűzött szintre a csepeli szakember. – A fegyelemmel, a fegyelmezéssel kapcsolatban volt bennem egy kis félsz, olyan rosszakat hall az ember a fiatal generációról, de kellemesen csalódtam a társaságban. A hallottakhoz képest már-már irigylésre méltó a helyzetem. Egy kis locsifecsi még belefér, az bőven a tűréshatáron belül van. Úgy veszem észre, és a szülői visszajelzések is arról szólnak, hogy szeretnek a lányok dolgozni velem, mert jó a hangulat az edzéseken. Erre minden csapatomnál nagy figyelmet fordítottam, mert az elvégezett munka eredményességét döntően képes befolyásolni az edzések hangulata. Mondjuk személyes tapasztalat is ért, amikor az egyik iskola testnevelés órájára elmentünk toborozni. Amikor a gyerekek közül ketten úgy érezték, hogy elfáradtak, csak úgy fogták magukat, és egyszerűen leültek a sarokba a padra beszélgetni. Szerencsére edzéseken ilyenről szó sincs. Viszont, ha már szóba került az iskolai testnevelés, a gyerekekből, tisztelet az egy-két kivételnek, láthatóan nagyon hiányzik a heti négy-öt nívós testnevelés óra.”

„Azok, amelyek nemcsak a kézilabdához, hanem bármely más sportághoz, de továbbmegyek, az egészséges élethez elengedhetetlenül fontosak lennének. Becsülöm a tanítványaimat, hogy ők egyáltalán sportolnak, de sokszor az az érzésem, hogy azért nem tudunk kézilabdával foglalkozni, mert olyan alapok hiányoznak, gondolok itt a gyorsaságra, állóképességre, mozgáskoordinációra, amelyeket döntően az iskolai testnevelés órák keretében kellene elsajátítaniuk. Minden tapasztalatom tudatában mondom, hogy Magyarországon az általános- és közép-, de még a főiskolai sportot is alapjaiban kellene átszervezni. Méghozzá gyorsan, amíg nem lesz nagyon késő hozzá. Mert most „még" csak késésben vagyunk..."