A balkezesek „királynőjének” útja Kragujevactól Győrig - Bulatovics-portré

A JOBBSZÉLTŐL A DÁNIAI KALANDIG

Katarina Bulatovics élete egy százötvenezres szerb – akkor még jugoszláv – városból, Kragujevacról indult: a kézilabdázó itt született 1984. november 15-én. A sportághoz nem volt különösebb családi kötődése, az iskolában azonban gyorsan feltűnt a tanároknak, hogy a szőkés-barnás lányka egyáltalán nincs zavarban, ha a keze ügyébe kerül a labda. De ezen a ponton jobb is, ha maga az érintett veszi át a szót...

„Az általános iskolában kerültem először kapcsolatba a kézilabdával, talán negyedik osztályos lehettem, amikor az első edzéseken részt vettem. Tehetségesnek találtak, és nekem is megtetszett a játék, valahogy így kezdődött – elevenítette fel a Nemzeti Sport Online-nak a kezdeteket Bulatovics. – Érdekes, hogy mivel talán én voltam a legkisebb a csapatban, így először a jobb szélen játszottam, pedig kapus szerettem volna lenni. Később, ahogy nagyobb lettem, kerültem csak át a jobbátlövő posztjára.”

S bizony tehetségével hamar kitűnt a kis Katja, ugyanis még 18 sem volt, amikor a helyi Radnicski helyett már a környék erősebbnek számító együttesében, a Knjaz Milosban pallérozódott, amely abban az időben rendszeres indulója volt a nemzetközi kupáknak. Bulatovics négy évet szerepelt az arandjelovaci csapatban, majd 2005-ben váltott, és egy szezon erejéig a fővárosba igazolt, a Laszta Beogradhoz. Ebben az időszakban egyébként már a magyar szurkolóknak is megmutatta magát: a Fecskék színeiben 2006 februárjában Fehérváron 8, Belgrádban 5 gólt dobott a címvédő Cornexinek, ám csapata így is kettős vereséggel búcsúzott az EHF-kupa küzdelmeitől.

„Az első klubjaimról csupa szép emléket őrzök, ma is jó szívvel gondolok vissza az akkor megismert játékosokra és edzőkre, és persze ekkor tanultam meg a kézilabda alapjait.”

A belgrádi idényében már Európa nagy reménységei között tartottak számon a hórihorgas lányt, akiről felröppent a hír, hogy esetleg Magyarországon folytatja, hiszen a Cornexi elleni párharcban a magyar edzők figyelmét is felkeltette. Bulatovics azonban ennél nagyobbat dobbantott: csapattársával, Anja Obradoviccsal együtt elfogadta az akkor a világ legtehetősebb klubjának számító Slagelse hívását, és Dániába szerződött Anja Andersen kezei alá.

SLAGELSE: AZ ELSŐ BL-GYŐZELEM A DREAM TEAMMEL

„Egy idő után úgy éreztem, hogy új kihívásra van szükségem, nagyobb célokért szeretnék küzdeni, ezért döntöttem a légióskodás mellett. Ki szerettem volna próbálni magam egy teljesen más közegben, végül Dániára és a Slagelsére esett a választásom. Megkönnyítette a döntésemet, hogy több honfitársam is játszott a csapatban, valamint az edző személye is sokat nyomott a latba, ugyanis Anja Andersen a Slagelse mellett akkor Szerbia és Montenegró válogatottját is irányította.”

Valóban ez volt az a rövid időszak, amikor Andersen irányította a szerb-montenegrói válogatottat, ám – miután a dán szövetség és utána az EHF is egyéves eltiltással sújtotta csapata Aalborg elleni meccsen történő lehívása miatt –, lemondott, így az év végi Eb-n már Szandra Kolakovics irányította a nemzeti csapatot. Ráadásul Andersen arra szólította fel játékosait, hogy mondják le a szereplést a kontinensviadalon, és bár a bő keretben ott volt Bojana Popovics, Maja Szavics és Bulatovics is, előbbi kettő nem vállalta a részvételt, hősünk pedig sérülés miatt maradt távolt a svédországi viadaltól, amelyen Szerbia csoportutolsóként búcsúzott. S mint utóbb kiderült: a szerb válogatott a jövőben sem jelentette a sikerek terepét Bulatovics (és társai) számára.

Klubszinten viszont remekül alakultak Bulatovics dolgai: a Slagelse ekkor olyan játékosokat tudott felvonultatni, mint Cecilie Leganger, Emilija Turej, Mette Melgaard, Carmen Lungu Amariei, illetve a két honfitárs, Popovics és Szavics. Bulatovicsnak gyorsan ment a beilleszkedés, és ugyan a csapat vezére, első számú góllövője, Popovics volt, Bulatovics is alapembernek számított a Slagelse Bajnokok Ligája-menetelése során. Harminc góllal fejezte be a BL-szezont, Popovics és Turej mögött a harmadik legeredményesebb volt a csapatban, a Lada Togliatti elleni döntő két meccsén öt gólt vállalt. A Dream Team a szezon végén nemcsak BL-győztes, bajnok is lett, Bulatovics pedig már 23 évesen egy sztáralakulat fontos alkotópillére volt.

„Persze minden új volt kinn a számomra, az ország, az emberek, az életstílus, de nagyon jól éreztem magam a csapatban, szép időszaka volt az életemnek – meséli Bulatovics. – Nehéz kiemelni egy-két emléket, szerencsére több trófeát is nyertünk a csapattal. Rengeteget tanultam kint is, a dánok akkor klubszinten az élen jártak, amelyben nagy szerepe volt az északiakra jellemző győztes mentalitásnak, hogy minden körülmények között hisznek magukban. Erre persze részben születni kell, de másrészt szerintem tanulható is, mint ahogy rengeteget tudtam ellesni a tapasztaltabb társaimtól, például Bojana Popovicstól. Sokan biztos botrányhősként tekintettek Anja Andersenre, de mi, játékosok, akik együtt voltunk vele az edzéseken, utazások során, jól kijöttünk vele, tőle is sokat tanulhattam.”

A PODGORICÁBAN ÚJRA FEL KELLETT ÉPÍTENIE MAGÁT; BL-SIKER A GYŐR ELLEN

A slagelsei álom azonban csak 2007-ig tartott, a csapat mögött álló támogatók lufija kipukkadt, Popovics még a nyáron a Viborghoz távozott, novemberben pedig kiderült, hogy a szezon végén Andersen is elhagyja a klubot az FCK kedvéért. Rövid időn belül így már Bulatovicsnak sem volt maradása, és 2008 januárjában úgy döntött, új állomáshelyet keres magának, ezt pedig Montenegróban, a Buducsnoszt Podgoricánál találta meg. Kisebb sérüléssel is bajlódó hősünk fél évig csak küszködött, de aztán új erőre kapott, és 2008 őszén a már Zsiga Gyula irányította együttes húzóembere volt.

„Amikor Podgoricába kerültem, akkor Bulatovics gondokkal küszködött. Az azt megelőző időszakban nem játszott, így fizikálisan utol kellett érnie magát, ez beletelt fél évbe – emlékezett vissza arra az időszakra Zsiga Gyula. – De Kindl Gabi nagyon jó hatással volt rá, megtalálták a közös hangot, barátnőkké váltak, és ez nagy segítség volt számomra is, mert a játékkapcsolatuk is remek volt. Azt mondhatom, hogy Bulatovics ebben az időszakban vált azzá, akit ma is láthatunk. Ugyanez igaz egyébként Jovanka Radicsevicsre is, aki már akkor is rendkívül lelkes, száz fokon égő, csupaszív játékos volt, de a technikája nagyon sokat csiszolódott abban az időszakban.”

Első teljes podgoriciai idényében jól szerepelt a Buducsnoszt, mindössze egy ponttal maradt le az elődöntőről a BL-ben, a középdöntőben – az ETO és a Valcea mögött – állt meg az együttes, hazai pályán pedig veretlen maradt. Bulatovics kiemelkedett gólszerzésben a csapatából, 75 találatot jegyzett (a győri találkozón például 12-szer villant), jól érezte magát, így hosszabbított. A második szezon elején viszont Bulatovics és csapata sem tudta ezt a szintet hozni, a podgoricaiak kiestek az első csoportkörben, Zsiga útja januárban elvált az együttestől, Dragan Adzsics vezetésével viszont a KEK-ben javítottak a kék-fehérek: a DVSC-t (nyolcaddöntő) is búcsúztatva a végső győzelemig meneteltek.

Adzsics új stílust hozott a csapathoz, kőkemény – olykor a durvaságtól sem visszariadó – játékot honosított meg, a Buducsnoszt pedig Popovics érkezésével egy másik kategóriába került. A podgoricaiak mindössze két vereséget szenvedtek az elődöntőig, 85 góljával Bulatovics még Popovicsnál is többet termelt az első 12 meccsen, az elődöntő előtt azonban összekülönbözött a vezetőséggel, és kihagyta a Larvik elleni párharcot, a norvég csapat pedig élt a lehetőséggel, és továbbjutott, majd megnyerte a BL-t.

A következő szezonra aztán rendeződtek a dolgok Bulatovics körül, a történet pedig – legalábbis annak végjátéka – sokak számára ismerős: a csoportkör, majd a középdöntő során összesen mindössze egy meccset veszített el a Buducsnoszt – azt az egyet, amit Bulatovics eltiltása miatt kihagyott a Midtjylland ellen –, az elődöntőben a védekezés magasiskoláját bemutatva kettős győzelemmel (22–20, majd 23–13) vágott vissza a Larviknak, a fináléban pedig a Győri ETO-t is felülmúlta. Bulatovics mindegyik pályára lépése alkalmával legalább 3 gólt szerzett a BL-szezonban, a döntő első meccse után podgoricai oldalon mégis felvetődött, visszafogottabb játékán elúszhat az arany. Podgoricában viszont kiváló formában játszott, 9-szer talált a kapuba, az idegenben szerzett gólok pedig a Buducsnoszt javára kedveztek.

„Az első veszprémi meccsről nem őrzök szép emlékeket, de nem estünk kétségbe, mert tudtuk, hogy sokkal többre is képesek vagyunk. A Győr már akkor is nagyon erős ellenfélnek bizonyult, végül csak apróságok döntöttek a mi javunkra. A sikerben nagy szerepe volt a fanatikus szurkolóinknak is, akik szintén nagyon várták már ezt a sikert, amely az ő biztatásuknak is hála, végül összejött. Egész Podgoricában minket ünnepeltek” – elevenítette fel a finálét az átlövő.

EGY NEHÉZ ESZTENDŐ A VALCEÁNÁL ÉS A GYŐRI HÍVÓ SZÓ

Bulatovics újra a csúcsra ért, ezúttal már egyértelműen főhős szerepben, nem sokkal később azonban már új cél lebegett a szeme előtt. Mindennél jobban vágyott rá, hogy egy harmadik csapattal is elhódítsa a BL-t, ezért úgy döntött, csapatot vált, és ismét egy Dream Teambe, a romániaiba igazol. Mint tudjuk, a valceai álom a világválogatottról mindössze egy évig tartott, Bulatovics céljához azonban így sem sok hiányzott, az ETO egy hajszállal volt jobb az elődöntőben. Az átlövő szezonja nem az előzetesen elvártaknak megfelelően alakult a román csapatnál, a teljesítményével sem volt elégedett, ráadásul a búcsú sem éppen emlékezetesre sikeredett, hiszen a kupa negyeddöntőjében hiába volt csapata egyik legjobbja, végül az ő kihagyott hetese is hozzájárult csapata kieséséhez – pedig a BL-ben így is volt négy, 10 gólos meccse, 90 találatával pedig Tomori Zsuzsanna mögött a második helyen végzett a góllövőlistán.

„Podgorica után, ahol otthon éreztem magam, nehéz volt megszokni a romániai életet. Kicsit egyedül is éreztem magam, ráadásul nagyon kemény évünk volt az anyagi nehézségek és a ránk nehezedő nyomás miatt, hiszen egyértelműen kiugró eredményt vártak tőlünk. Az igazat megvallva nem tudtuk magunkat függetleníteni a problémáktól, a játékosoknak gondolniuk kellett a családjukra is, és hogy mi lesz a klubbal. Igyekeztünk csak a játékra koncentrálni, de nem volt egyszerű, és ez szerintem az eredményeken is meglátszódott – mondta Bulatovics, aki azt azonban határozottan visszautasítja, hogy nem százszázalékos erőbedobással küzdött. – Nem értettem, hogyan feltételezhették rólam, hogy nem adtam bele mindent a Győr ellen. Profi játékos vagyok, és az elmúlt szezonban is minden vágyam az volt, hogy megnyerjük a Bajnokok Ligáját. Még most is ideges leszek, ha ezekre a cikkekre gondolok, de csak sajnálni tudom őket.”

A történtek fényében pedig már aligha csoda, hogy jött az újabb váltás – és a Győri ETO. „Az előzmények után úgy láttam, az a legjobb, ha nem maradok még egy évet. Nem lehetett biztosan tudni, mi lesz a Valceával a következő szezonban, számomra pedig az a legfontosabb, hogy csak a kézilabdára koncentrálhassak. Beszéltem Radicseviccsel is a Győrről, aki csak pozitív dolgokat mondott a klubról, a csapatról, a városról és a szurkolókról. De nemcsak az ő véleményét kértem ki, hanem Ana Djokicsét is, aki szintén biztatott, a végén igazán nem volt nehéz a döntés. Az ETO jelenleg a legjobb csapat Európában, ezt a Bajnokok Ligájában is igazolta. Már nagyon várom, hogy együtt edzhessek Görbiczel, Amorimmal és Lökével, hogy csak pár nevet említsek a fantasztikus játékosok közül. Arról nem is beszélve, hogy végre egy oldalon állhatunk Katrine-val. A magyar szurkolók fantasztikus hangulatot teremtettek a döntőben, igazi kihívás lesz számomra a BL-cím megvédéséért harcolni, a Valceával nem láttam biztosítottnak, hogy hasonló célokért küzdhetek.”

EGY ÁLOM VÁLT VALÓRA LONDONBAN AZ EZÜSTÉREMMEL

A nem épp szerencsés klubváltás ellenére 2012 Bulatovics számára minden bizonnyal pályafutása egyik legszebb éveként fog bevonulni a történelembe, hiszen a montenegrói válogatottal olimpiai ezüstérmes, illetve – szülőhazájában ünnepelve – Európa-bajnoki aranyérmes lett.

Montenegró válogatottja az ország megalakulása óta rohamléptékkel fejlődik: 2010-ben – a selejtezőn a regnáló Oroszország ellen is megőrizve veretlenségét – jutott ki elsőként az Eb-re, ahol hatodikként végzett, és azóta állandó szereplője a világeseményeknek. Bulatovics a podgorciai időszaka alatt döntött úgy, hogy a „fekete hegyek” országának zászlaja alatt folytatja válogatottbeli pályafutását.

„Nem kell semmi különös okra gondolni, egyszerűen akkor nem éreztem elég erősnek a szerb válogatottat, pedig nagy vágyam volt az olimpiai szereplés, és hogy érmet nyerjek címeres mezben – válaszolta a kérdésre, ami azt firtatta, szerbként miért is montenegrói? – Minden elég gyorsan történt, jól éreztem magam a Podgoricában, és amikor adódott a lehetőség, hogy a Bojana Popoviccsal és Maja Szaviccsal felálló montenegrói válogatottban játszhatok, éltem vele. Elképesztően boldog voltam, amikor teljesült az álmom, és kijutottunk az olimpiára. Hihetetlen ünneplésben volt részünk, miután hazatértünk, az emberek kivonultak az utcára, reggelig tartott a móka.”

Bulatovicsnak a 2011-es brazíliai vb volt az első világeseménye választott hazája színeiben, a csapat akkor már a legjobbakkal is felvette a versenyt, de a nyolcaddöntőben elbukott Spanyolországgal szemben. Az olimpiai selejtezőkön már Franciaországot is legyőzte Lyonban, és Londonban ugyan – a norvégokhoz hasonlóan – csak a negyedik helyen jutott tovább csoportjából, de a negyeddöntőben újra legyőzte Franciaországot, az elődöntőben visszavágott a vb-n elszenvedett vereségért Spanyolországnak, és csak a fináléra fáradt el a címvédővel szemben. Bulatovics bombaformában teljesített: az egyenes kieséses szakaszban sorrendben 6, 9, 10 gólt dobott, 53 találattal gólkirálynő lett, és természetesen bekerült az All Star-válogatottba.

Hogy mi a válogatott titka?

„A keret nagy része együtt játszott a Podgoricában, az egész válogatott olyan volt, mint egy nagy család. A játékosokban benne volt a győzni akarás, tűzbe mentünk volna egymásért, és ennek meglett az eredménye Londonban, és aztán az év végén a szerbiai Eb-n is.”

A balkezesek „királynője” a decemberi szerbiai Eb-n megismételte teljesítményét: bekerült az álomcsapatba, 56 góljánál senki nem szerzett többet, és ugyan a döntőben ezúttal „megállt” nyolcnál, az arany tudatában – amit már Popovics és Szavics nélkül ért el csapata – aligha törődött ezzel csipetnyit is. Az év végén joggal került a jelöltek közé a világ legjobbjai szavazásán. Oda tartozik.