Nerea Pena: Nagyon megszerettem a Ferencvárost! - interjú

– Kezdjük a legfontosabbal, hogy van a műtött térde?
– Épp hétfőn volt egy kontrollvizsgálatom, és a doktor azt mondta, minden rendben van a térdemmel – fogott bele a Nemzeti Sport Online-nak az FTC 23 éves spanyol légiósa, Nerea Pena. – Előző hét közepén már bekapcsolódtam a közös munkába a csapattal, de persze játszani még nem tudok. Az igazi gond most már nem is a lábammal van, hanem sokkal inkább fejben, minden pillanatban azon agyalok, vajon a térdem hogyan reagál majd a terhelésre.

– Ha jól tudom, pénteken már pályára lépett a DVSC elleni utolsó felkészülési mérkőzésen.
– Igen, de csak a hétméteresek erejéig. Amiben tudom, próbálom segíteni a csapatot, ha ezt a hetesek értékesítésével tudom megtenni, annak is örülök. Nyilván érdekli, hogy ott leszek-e a hétvégi Győr elleni meccsen, de ezt még nem tudom megmondani, minden a térdemtől függ.

– A pálya széléről is fájdalmas volt látni a februári BL-meccsen a sérülését, el sem tudom képzelni, milyen lehetett megélni, hogy újra megtörtént a baj.
– Egyből tudtam, hogy valami súlyos történt, de más érzés volt az egy évvel korábbi sérülésemhez képest. Az első alkalommal sokkal nagyobb fájdalmat éreztem, mint most februárban, de aztán kiderült, hogy ugyanúgy szalagszakadásom van.

– Egy pillanatra sem vetődött fel Önben, hogy esetleg be kell fejeznie a kézilabdát?
– Egyáltalán nem. Erre akkor kerülhetne sor, ha a rehabilitáció nem sikerül, és azt látom, hogy már nem tudok ugyanaz a játékos lenni, mint aki korábban voltam. De még csak huszonhárom éves vagyok, és a térdem is úgy tűnik, hogy teljesen meggyógyult.

– Akkor befejezésről ne is beszéljünk, viszont érdekelnének a kezdetek, mikor került kapcsolatba a sportággal?
– Kisgyerekként hiperaktív voltam, mindig csináltam valamit, az iskola után különórákra jártam. Szeretem a zenét, több fúvós hangszeren is játszottam, az osztálytársaimmal pedig kosárlabdáztunk. Tíz éves lehettem, amikor elkezdtem kézilabdázni, amiben nagy szerepe volt a nővéremnek, aki szintén kézizett, így az első edzőm is ő volt. Az első csapatom a Loyola volt Pamplonában, mert az iskolámban nem volt kézilabda. Tizenöt éves koromig itt játszottam.

– Ezután jött az Itxako hívása?
– Igen, nyáron kerestek az Itxakóból, hogy kezdjem el velük a felkészülést, de a suli indulásakor visszatértem Pamplonába. Egy évvel később újra hívtak, annyi volt a különbség, hogy a felkészülés végén szóltak, azt szeretnék, hogy maradjak. Nagyon meglepődtem, de örültem is neki, így az iskola vége előtt egy évvel a váltás mellett döntöttem.

– Hogy jól tette, az is bizonyítja, egészen 2012-ig a klubnál maradt.
– Nagyon szép éveket töltöttem Estellában, a legjobb barátaimat itt ismertem meg, a családom pedig ott volt az összes hazai meccsünkön. Végig Ambros Martín volt az edzőm, első alkalommal is ő hívott a klubhoz. Sokat köszönhetek neki, hiszen megadta a lehetőséget, hogy profi csapatban játszhassak. Bízott bennem, és ezért tudtam eljutni arra a szintre, hogy a válogatottba is bekerültem. Úgy tekintek rá, mint egy régi barátra, itt Magyarországon is gyakran találkozunk, de természetesen a pályán mindkettőnk győzni akar.

– A 2011-es BL-menetelés alkalmával a magyar szurkolók is jól megjegyezhették az Itxako nevét.
– Előtte 2006-ban ugyan megnyertük az EHF-kupát, de egy BL-döntő azért más kategória. Az elődöntőben a Győrt búcsúztattuk, míg a döntőben ugyan a Larvikkal szemben egy góllal alulmaradtunk, de én ennek ellenére szép emlékeket őrzök róla. A helyzetem különbözött a többiekétől, ugyanis a saját városomban, Pamplonában volt a döntő második meccse. Képzelje el, hogy negyvenöt családtagja szurkol a helyszínen Önnek, egyszerűen leírhatatlan érzés volt. Vereséget szenvedtünk, de így is hatalmas ünneplést csaptunk utána.

– A pénzügyi gondok mikor jelentkeztek?
– A következő szezon nagyon kemény volt. A problémák már az elején kezdődtek, csúsztak a fizetésekkel. Eleinte el sem tudtuk képzelni, hogy végül ez lesz belőle, de két-három hónap után már látszódott, hogy komoly a gond. A februári térdsérülésem miatt utána nem voltam folyamatosan a csapattal, és a gondolataim is máshol jártak. Számomra így valószínűleg könnyebb volt megélni, mert távolabb kerültem a gondoktól. Még most is tartoznak nekem vagy hét hónappal, de nem hiszem, hogy valaha is megkapom azt a pénzt.

– Meglepetésként érte a ferencvárosi lehetőség?
– Mialatt lábadoztam, már tisztában voltam vele, hogy váltanom kell. Tudtam, hogy az új idény kezdetére már rendben leszek, így vártam a lehetőségeket. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy Magyarországon fogok játszani, amikor megkeresett a Ferencváros, nem sokat tudtam a klubról, így utána kellett néznem. De jó lehetőségnek tűnt, és miután megismertük egymás elképzeléseit, belevágtam! Több ajánlatom is volt, de sportszakmailag egyértelműen a Fradié volt a legjobb.

– Az első időszakban mi volt a legnehezebb az új környezetben?
– Egyértelműen a nyelv, a családom és a nővérem kétszer is meglátogatott hosszabb időre az első hónapokban, így olyan volt, mintha otthon lettem volna. Azon túl, hogy nem tudtam magyarul, angolul is kevesekkel tudtam kommunikálni, pedig egyik célom az volt, hogy az angolomat fejlesszem. De nem vagyok az a szégyenlős típus, mindenkihez odamentem, és ha kellett, kézzel-lábbal is, de megértettük egymást. Az elején a magyar olyan volt számomra, mintha az emberek kínaiul beszélnének, de aztán egyre több mindent tanultam meg, és ma már ez sem jelent problémát.

– A nyelven kívül miben lát még nagy különbséget a magyar és a spanyol emberek között?
– Két, teljesen más típus. A spanyolok sokkal nyitottabbak, az utcákon mindenki beszél mindenkivel, ha valaki segítséget kér, annak segítünk. Itt zárkózottabbak, csak a barátaikkal közvetlenek, és általában véve is mogorvábbnak tűnnek, mint a spanyolok. A Fradiban viszont más a helyzet, mindenki nagyon barátságos és segítőkész volt már a kezdetektől fogva. Több spanyol barátot is szereztem már itt Budapesten, de a korábbi csapattársaimmal is tartom a kapcsolatot.

– Szemmel látható tendencia, hogy a magyar kézilabdacsapatokban is egyre több a spanyol játékos, és több élcsapatnak már spanyol edzője van.
– Voltam már többször a veszprémieknél, míg a Szeged új igazolását, Niko Mindegíát is ismerem, mert szintén pamplonai. Sajnos a Spanyolországban fellépő gazdasági problémák megjelennek a sportban is, egyre kevesebben tudnak áldozni rá. A Barcelona az egyik kivétel a férfiaknál, ott a focicsapat népszerűsége révén a kéziseknek is több lehetőségük van.

– Összességében milyennek értékeli az első ferencvárosi évét?
– Felemásnak – a sérülésem miatt. Először meg kellett szoknom az új csapatot, a rendszert, amiben jászunk, de utána a sérülésem előtti időszak nagyon jól sikerült. A csapatnak is kiválóan ment, jöttek az eredmények a Bajnokok Ligájában, de aztán következett a mélypont.

– Kívülről úgy tűnik, általában a társaság középpontjában van.
– Szeretek mindenkivel beszélgetni, megpróbálom felvidítani, akit szomorúnak látok. Imádok nevetni, viccelődni, és szeretem, ha ez a hangulat másokra is átragad.

– A szurkolók nagyon megkedvelték. A sérülése utáni BL-meccseken többször is a nevét skandálták.
– Én is érzem a szeretetüket. Az itteni szurkolói közeg nagyban különbözik a spanyoltól. Úgy kezelnek, mintha a családtagjuk lennék, csak azért, mert a klubban játszom. Emlékszem, volt olyan meccsünk a szezonban, amikor három-négy góllal kikaptunk, de azután is támogattak, énekeltek. Nem számít, milyen eredményt érünk el, a spanyoloknál ez máshogy van.

– Sokszor megállítják az utcán?
– Előfordul, de jó érzés. Van, hogy csak úgy sétálok, amikor valaki elüvölti magát mellettem, hogy „Hajrá, Fradi!”. Estellában természetesebb volt, hogy ismerőssel találkozom a városban, vagy megállítanak, de Budapesten, ahol több millióan élnek, meglepő volt az elején. Az is furcsa volt, hogy más szakosztály meccsén felismernek. Akik itt szeretnek egy klubot, azok az összes sportágat követik. Nálunk otthon, aki a focit szereti, csak annak él, soha nem ismerne fel egy kézilabdázót.

– Mondhatjuk, hogy igazi fradistává vált az elmúlt egy évben?
– Ha itt vagyok Magyarországon, akkor egyértelmű, legalábbis biztosan „kinyírnának”, ha nem ezt mondanám (nevet). De tényleg, nagyon megszerettem a klubot, a focicsapat több meccsén is kinn voltam.

– Mivel lenne elégedett a következő szezonban?
– A gondolataimban most az szerepel, hogy újra játszhassak, és formába lendüljek. De minden a térdemen múlik, ha jól reagál, már nem kell sokat várni a visszatérésre.