Egy japán, aki Gyöngyösön tanulja a kézit - Mekaru Acusi különleges története

 

„Elsősorban azt mondhatom el róla, hogy nagyon jó csapatember, és nincs rossztulajdonsága. Ideális sportolószemélyiséget testesít meg mind kapcsolattartás, mind fegyelem, koncentráció és felfogás terén, ráadásul a pályán kívül mindig mosolyog. Én az ő példájából értettem meg, miként is volt lehetséges az, amit japán csodaként emlegetnek a második világháborút követően. A munka becsülete, a kitartás és az individuum közösség alá rendelése hatalmas erőt ad Japánnak. Mindez Mekára is jellemző. Végtelenül jó ember, mondhatom” – foglalja össze Gulyás István, a B. Braun Gyöngyösi KK vezetőedzője az év utolsó bajnokiját megelőző utolsó edzés után számomra azt, milyen ember is e cikk főhőse.

Nem mintha ekkorra különösebb kétségeim lettek volna még afelől, mire számíthatok a beszélgetés során Mekától, azaz Mekaru Acusitól. Az még lehet a véletlen műve, hogy a 28 éves irányító-átlövő mindenkit megelőzve érkezik a bemelegítéshez a játéktérre az amúgy rendkívül lakályos Városi Sportcsarnokban, az azonban aligha, hogy a sajtós kollégától kezdve a technikai vezetőn át az ügyvivő asszonyig mindenki azzal kezdi a bemutatását, hogy első mondatában kiemeli: nagyon jó emberről van szó, akit a tisztelettudás mellett állandó derű jellemez.

Amikor a csapattárs, Debreczeni Dávid is ezzel a fordulattal kezdi a leírását, muszáj közbevetnem: a pályán nem hátrány ez? A juniorválogatott korábbi csapatkapitánya megvédi társát, szerinte kellő spiritusz van benne, ez nem hátráltatja a fejlődését. Az együttes válogatott szélsője, Varsandán Milán ugyanakkor kicsit szigorúbb vele, de a labdáira ő sem panaszkodik: „Azért néha érezni rajta, hogy túl jó fiú. Egy kis csibészség nem árt, és ő talán könnyebben belenyugszik egy-egy szituációba, de ugyanakkor el kell mondani róla, hogy rendkívül önzetlen játékos, tényleg igazi csapatember, és játékban is sokat előrelépett nálunk” – véli a másik csapattárs.

Mekaru azonban nemcsak jó ember, jó játékos is. Ezt a jellemzőt már számokkal is alá lehet támasztani: az előző szezonban Kecskeméten, majd Cegléden is ontotta a gólokat, és Gyöngyösön is a legjobbak közé tartozik, 17 bajnokin 58 találatnál jár az aktuális idényben, a csapat egyik húzóembere. Maga is hangsúlyozza, hosszú, különleges utat tett meg, amíg eljutott a Heves megyei városba, hiszen ő nemcsak Magyarországon „lóg ki” a sorból, bár fizikailag átlagosnak írja le magát, Japánban sem számított annak. Beszélgetésünk kiindulópontja Mekaru – a japánok is a keleti névsorrendet használják, ez a vezetékneve – születési helye, Okinava. A kézilabdázó ugyanis nem a négy japán fősziget egyikén, hanem a Rjúkjú-szigetek legnagyobb tagján, a második világháború véres ütközetéről ismertté vált prefektúrában látta meg a napvilágot, amely a világégést követően egészen 1972-ig amerikai megszállási terület maradt. Mekaru kicsi szigetként emlegeti a Budapestnél mintegy kétszer nagyobb, több mint egymillió ember lakta Okinavát, amely elmondása szerint nem tipikusan japán.

„Okinava egy kicsi sziget, de szinte egy országgal ér fel. Nagy különbségek vannak a külsőségekben is, például a nyelvben, az ételekben, de főleg mentalitásban. Japánban az élet drámaibb, az okinavai lét sokkal jobban hasonlít a magyarországira. Az emberek érzelmesebbek és kötetlenebbek. Japánban ha megbeszélsz egy találkozót valakivel négy órára, három óra ötvenöt perckor már ott van a helyszínen, Okinaván meg négykor, körülbelül” – vág bele a játékos.

A gyöngyösiek gyöngyszemét itt halászták ki a kézilabdaedzők, 14 évesen ismerkedett meg a sportággal, majd annyira megszerette, hogy az egyetemen is folytatta. Mekaru a diplomáját már Tokió mellett, a Cukubai Egyetemen szerezte, ami elmondása szerint Japán egyik legjobb felsőoktatási intézménye. Az országban külön bajnokság van az egyetemisták számára, tanulmányai ideje alatt így az egyetemet képviselte, és abban a kiváltságban lehetett része, hogy azt követően is kézilabdázó maradt – igaz, nem profiként.

„Japánban nem profik a játékosok, nem profi a liga. A Toyota Satai csapatában játszottam, és én is a gyár alkalmazottja voltam, reggel nyolc harminctól délután négyig dolgoztam az irodában, aztán jött az edzés. Edzés után haza, és szinte csak aludtam. Ott egy nap csak egy edzés volt. Ezért nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy itt, Magyarországon csak a játékra kell koncentrálnom, és arra, hogy a tréningeken is a legjobb teljesítményt nyújtsam” – mondja a korábbi egyetemi válogatott játékos. Nem említi, de az interneten megtalálni, hogy a Toyota 2011-ben vele nyerte meg a bajnoki címet, méghozzá 45 éves története során először! Mekaru négy évet játszott a japán élvonalban, mielőtt a magyar NB I-be került. Az ismerkedés után rögtön neki szegezem a legindokoltabb kérdést: mit keres egy japán kézis Gyöngyösön?

„Ó, ez egy hosszú történet… A Toyotánál nem volt igazán jó a kapcsolatom az edzőmmel, és mivel már csak egy évem lett volna hátra a csapatnál, elkezdtem más lehetőségek után nézni. Szerettem volna még játszani, de mivel kézilabdaedző akarok lenni, úgy gondolkoztam, még fiatal vagyok, itt az idő, hogy kipróbáljam magamat külföldön. Egy egyetemre jártam egy magyar sráccal, Nemes Rolanddal, meséltem neki arról, hogy szívesen jönnék Európa játszani, és az ő kapcsolatai révén kerültem Kecskemétre. Ám ott három hónap után bedőlt a csapat. Szomorú voltam, de aztán egy ismerősömnek köszönhetően Cegléden kötöttem ki. Ezt köszönöm szépen! – hangsúlyozza az utolsó mondatot hajlongva, magyarul. – Tudom, hogy a magyarok egyáltalán nem ismerik a japán játékosokat, ezért köszönöm a bizalmat. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen magyar emberekkel ismerkedtem meg, és mindig jó helyre kerültem. A ceglédi szezon után keresett a Gyöngyös, és ebben kihívást láttam, a Gyöngyös még jobb csapat, és szeretnék megfelelni egy még magasabb szintnek is. Az egyetemi időszak alatt megtanultam az edzőség alapjait, de hatalmas különbség van a japán és az európai kézilabda-kultúra között. Nagyon élvezem, hogy most itt lehetek, mert Japánban minden egyes nap, minden egyes tréningen ugyanaz volt, miközben itt rövidebbek az edzések, és nagyon magas koncentráció szükséges, mégis minden edzés más és más, ezért nagyon sok újdonságot tanulok.”

Mekaru szerint a japán és a magyar kézilabda között nem is a fizikai, sokkal inkább a szellemi háttérben mutatkozik nagy differencia az utóbbi javára. „A magyarok nagyok, erőteljesek, míg én egy átlagos japán vagyok, de elsősorban a játéktudásban van hatalmas különbség. Japánban például a játékvezetés is nagyon gyenge lábakon áll, gyakorlatilag minden apró lökést lefújnak. Ha japán játékvezetők fújnák a magyar bajnokságot, szünetre senki sem lenne a pályán! De a különbségek a szervezettségben is meglátszanak: Japánban egyszintű a bajnokság, nincs második vonal és alsóbb osztályok. Mindössze kilenc csapat van, így hiába van rájátszás, az alapszakaszban csak tizenhat mérkőzést játszik egy gárda, az nagyon kevés.”

Az okinavai játékos célja minél többet magába szívni az itteni kézilabda-hagyományból, hogy ha hazatér, az európai szellemiségben való megmerítkezést is kihasználva indulhasson el egy eredményes, új úton. Rendkívüli céltudatosságot árul el, ahogy nekivágott az európai kalandnak, arról azonban még nem tud beszélni, mi lesz a nyáron, amikor lejár a szerződése.

„Hogy mi lesz a következő szezonban? Egyelőre nem tudom, hogy maradok-e itt Gyöngyösön, vagy másik csapatban, esetleg másik országban folytatom. Huszonnyolc éves vagyok, még egy-két évet tervezek Európában, mielőtt hazatérek Japánba, majd ott is szeretnék még játszani egy évet, és azt követően akarom elkezdeni az edzősködést. Elsősorban az egyetemen szeretnék edző lenni, de természetesen nem zárkózom el attól, hogy a japán bajnokságban is dolgozzak, és talán egyszer még szövetségi kapitány is lehet belőlem” – teszi hozzá természetesen nagy mosollyal az arcán, és azon a felvetésemen is csak nevet, hogy Európában is kipróbálhatná magát trénerként. – Nos, ehhez még nem elég jó az angolom és a magyarom [magyarul, nevetve], de igyekszem tanulni.”

Budapesten vannak japán barátai, sőt, immár Gyöngyösön is van egy ismerőse, aki cserediákként tanul egy középiskolában, és nemrég találkozott vele először. „Az életem a kézilabdáról szól, néha ellátogatok Budapestre, de a felkészülés és a pihenés tölti ki jelenleg a napjaimat” – mondja. Elismeri, hogy mielőtt Magyarországra szerződött, nem hallott még a topcsapatokról sem, de ma már a tévében és az interneten is követi az európai BL-meccseket, és természetesen ezekből is tanulni igyekszik, a YouTube-csatornájára gyakran tölt fel olyan jeleneteket, amelyek hasznosak lehetnek a jövőben. Mekaru ugyanakkor nem teljesen „vakon” jött Európába, hiszen korábban is megfordult hazánkban. „Öt évvel ezelőtt már jártam Magyarországon, mert abban az évben rendezték a főiskolások világbajnokságát, és én is szerepeltem abban a japán csapatban Olaszországban. A vb előtt egy hetet Magyarországon töltöttünk, és a magyar juniorokkal készültünk” – eleveníti fel az emlékeit az irányítóként és átlövőként egyaránt bevethető játékos.

A rengeteg kulturális különbség ellenére a beilleszkedéssel, úgy tűnik, nincs gondja, mint mondja, van egy nyelvkönyve is, de az segít a legtöbbet, hogy a csapattársakkal rendszeresen magyarul beszél, valahogy mindenkivel megérteti magát. Mekaru Gyöngyösön él, egyik csapattársával, Hajdu Gáborral, és jól érzi magát a városban. „A magyar emberekről nagyon jók a benyomásaim. Nem ismerem kellő mértékben a többi európai országot, de a magyarokról nagyon jó véleménnyel vagyok. Természetesen nem tudok általánosítani, de a barátok, azokkal, akikkel megismerkedtem, mind rendkívül kedvesek voltak velem” – meséli, és egyáltalán nem ért egyet azzal az általánosítással, hogy a magyarok pesszimista, problémaközpontú emberek.

Meka a szabadidejét leginkább pihenéssel tölti, de viszonylag sok időt tölt vásárlással is, mert mindennap főz, természetesen főleg japán ételeket, de néha már megpróbálkozik a magyar konyhával. „A paprikát már ismerem” – teszi hozzá ismét magyarul. Azt mondja, normális, hogy hiányzik számára a család, de a modern kor eszközei képesek áthidalni a kilencezer kilométeres távolságot. „Interneten tartom a kapcsolatot a barátokkal és a családdal, elsősorban a közösségi portálokon. Mondhatni, jelenleg a Facebook a legjobb barátom. Ha van szabadidőm, rendszeresen végigfutom, mi történt az ismerősökkel.”

Arra azonban nincs lehetősége, hogy az ünnepek alatt hazautazzon. Japánban kisebbséget alkotnak a keresztények, és bár Akihito császár születésnapja épp december 23-ra esik – ez munkaszüneti nap a felkelő nap országában –, a karácsonyi időszak nem jelent az európaihoz hasonló pihenő időszakot. Csapattársai elmondják róla, hogy Mekaru nem az a kifejezett partiarc, így az is kijelenthető, hogy számára szilveszter éjszakája sem lesz egyenlő az „Ereszd el a hajamat!”-féle ünnepléssel. „Hogy mit csinálok majd a következő hetekben? Végre semmit – válaszol nevetve. – Na jó, Budapestre látogatok, találkozom a barátaimmal. Jóban vagyok a Honvéd vízilabda-játékosával, Takei Kodzsival és van egy vívóedző ismerősöm is, velük fogok találkozni. Szilveszterkor talán én is csatlakozom egy bulihoz, de nem kell semmi komolyra gondolni, csak beszélgetésre és kajára. A tánc és a zene kizárva, az nem az én világom.”

Nyakunkon az „ünnepek ünnepe” is, ezért rákérdezek, milyen a japán karácsony. Rávilágít, hogy Japánban furcsa az ünnephez való viszony, az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb népszerűségnek örvend, de nélkülöz bármiféle vallásos tartalmat. „Japánban ismerik a karácsonyt, általánosságban tudnak Jézus Krisztus születéséről is, de a karácsony ezen felül Japánban egyáltalán nem fontos az embereknek. A japán kultúra nagyon sokat merít az amerikaiból, így a Halloweent, a Valentin-napot is ismerik, de nem sokat tudnak róla. Ezek csak jó alkalmak az üzletek számára, hogy további vásárlásra ösztönözzenek, az emberek számára pedig okot adnak az ünneplésre. Váó, karácsony! – kicsi ünneplés, és ennyi. Vannak feldíszített karácsonyfák, megjelennek a Mikulások, ismerik az ajándékozást, de a családok számára ez nem jelent különösebben semmit. Itt Magyarországon számomra jó látni az embereket, hogy boldogok ettől. Jó látni, hogy örülnek neki, de nekem ez az egész egy kicsit távoli” – mondja őszintén.

Beszélgetésünk végén elnézést kér, amiért nem mindig tudta kellő mélységgel kifejezni magát angolul. Ránézek az órámra – „csak” negyven percet mesélt nekem az életéről. Búcsúzáskor legalább háromszor hajol meg előttem és köszöni meg az érdeklődést. A végén már majdnem elhiszem, neki volt megtiszteltetés, hogy egy asztalhoz ülhettünk. Jó ember, na.