Ahol csak egy cél hiányzik: a bitumenestől Kölnig - veszprémi kézitörténelem

A manapság MKB-MVM Veszprém futó csapat magyarországi eredményességéhez képest fiatalnak számít, hiszen az alapító dátumhoz 1977-ig kell visszanyúlni. A „királynék városában” az új férficsapat élvezte a politikai vezetés támogatását, és a női vonalon edződött, szakértő közönség szimpátiáját is gyorsan elnyerte a Kádár utcai bitumenes pályáról induló, a VÁÉV (Veszprém Megyei Állami Építőipari Vállalat) égisze alatt futó gárda. A megyei szintről felfelé lépegetve mindössze négy évvel a klubalapítás után a csapat már az első osztályban szerepelt, egy-egy év alatt vették az NB II-t és az NB I/B-t is, sőt, rögvest meghatározó tényezőt jelentett az élvonalban, a korszak élcsapata, a Budapesti Honvéd mögött első idényében másodikként zárt. Ez és az együttes további kiváló szereplése egyébként azt is jelenti, hogy a veszprémiek történetük során eddig minden szezonban dobogón végeztek az NB I-ben!

S hogy a város milyen hamar keblére ölelte a csapatot, azt jól mutatja az 1982-es kupadöntő, amikor először került nagy trófea közelébe az akkor már a legendás Építők néven buzdított csapat. A Magyar Kupa fináléjának első meccsén, Szegeden elmaradt a várakozástól a Kiss Szilárd irányította csapat – talán a vendégekre zavaróbban hatott, hogy a játékvezetők engedték mindkét csapatot kék-fehér összeállításban pályára lépni… –, nyolc góllal kikapott, így a három nappal későbbi hazai visszavágóra kevés esélye maradt.

Ennek ellenére az alapállapotban 1500 férőhelyes, vadonatúj középiskolai csarnokban (ez volt az átadó) kétezren szorongtak, hogy biztassák a csapatot, miközben több százan rekedtek az épületen kívül. A csapat óriásit küzdött, a jobbszélső Horváth Gábor kilenc gólt szerzett, és ugyan a hazaiaknak még a második félidő közepén is volt reményük a hátrány ledolgozására, végül csak öt góllal nyertek, ennek ellenére elismerő taps járt a játékosoknak.

A Honvéd BEK-győzelmének köszönhetően az Építők már 1982-ben megmérethette magát a legrangosabb európai kupasorozatban is, az Istanbul Bankasi Yenisehir nem is jelentett akadályt, a végül a fináléig menetelő CSZKA viszont otthon és Veszprémben is legyőzte a „bakonyi betyáralakulatot” (19–31, 25–30), miközben a moszkvai játékosok a féllegális magyar–orosz farmerbizniszt is alaposan fellendítették.

Ilyen kerettel természetesen az első trófeára sem kellett sokat várni, a csapat – a Kaló Sándor, Kiss Szilárd kettőssel a kispadon – 1984-ben ismét bejutott az MNK fináléjába, amelyben a Tatabányai Bányász volt az ellenfél. És miután az első meccsen hazai pályán tökéletesen semlegesítette Marosi Lászlót, Bartalos Zoltán – a világválogatott Béla testvére – pedig kiválóan védett, lehengerelte ellenfelét, 28–15 lett a vége. A bajnokcsapat otthonában ugyan 35–30-ra kikapott az Építők, előnyéből mégis maradt jócskán, így azt követően, hogy egy évvel korábban a körmérkőzéses rendszerben mindössze gólkülönbséggel, négy találattal lemaradt az aranyról, ezúttal felért a csúcsra.

A bajnokságban a Tatabánya elleni vereség után nagy összeomlást produkált a csapat, és csak harmadik lett, 1985-ben viszont a pontvadászatban is eljött az áttörés. A kiegyensúlyozott teljesítménynek köszönhetően azt is elbírta a csapat, hogy a rosszul ütemezett nyári külföldi túra miatt két vereséggel kezdte az őszt, ám a 23. fordulóban a PMSC ellen már így is a bajnokavatás reményében lépett parkettre a csapat, és amikor Keller az utolsó percben a földről (!) betalált (27–20 lett a vége), a „Nincs itt mese, VÁÉV SE!” rigmusba már joggal vegyült a „Bajnokcsapat!” felkiáltás, hiszen a másnapi Népsport is a „Már bajnok a Veszprémi Építők” címmel jelentette meg tudósítását. A második helyezett Szeged elleni utolsó fordulós fellépésnek így már csak gála jellege volt, a veszprémiek pedig hatalmas ünnepelésben részesítették a Kaló-csapatot. Rosszul egyedül Debre Viktor járt, aki a szezon előtt Tatabányára szerződött az arany reményében, s így nemcsak csak a bakonyi fiesztáról, hanem az egy évvel későbbi ismétlésről is lemaradt.

A duplázás után azonban némiképp megtorpant a klub fejlődése, amiben benne volt az is, hogy a VÁÉV haláltusáját vívta, és egy ideig a kézicsapat léte is veszélybe került, a Bramac azonban támogató jobbot nyújtott, a klub pedig saját lábra állt, és a kilencvenes években a dominancia útjára lépett.

Négy bajnoki ezüst után 1992-ben jött a harmadik arany, és ez az év fordulópontot jelentett a klub életében. Az azt megelőző két szezonban érdekes kísérlet zajlott Veszprémben, ugyanis szerződtették a padra a CSZKA Moszkvával korábban mindent megnyerő Valerij Melnyiket, illetve jött vele Igor Zubjuk és Jurij Zsitnyikov is. A munkamániás orosz tréner módszereit azonban nem igazán szívelték a játékosok, nyers modora pedig a szurkolók tetszését sem nyerte el. A nem mindig zökkenőmentes hétköznapok ellenére a csapatnak nem sok hiányzott, hogy már vele ismét első legyen 1990–1991-ben, de Áment István jogosulatlan szereplése miatt a debreceniek megóvták a simán elveszített (28–20) bajnokit, a szezon végén pedig az épp így elveszített pontok miatt a Veszprém alulmarad egy ponttal az Elektromossal szemben. A KEK-ben is jól menetelt a csapat, de a német Milbertshofen elleni elődöntő-visszavágón játékvezetői ellenszélben nem tudta megtartani ötgólos előnyét (15–23). Augsburgban azonban más érdekes dolgok is történtek, ahogy az Donát Tamás 25 év aranyban című könyvéből kiderül.

A legenda szerint mielőtt Melnyik távozott, azt mondta, küldjenek neki képeslapot, ha bármit elérnek a csapattal. Nos, erre nem volt szükség, a klubvezetők közölhették vele személyesen a következő szezonban ugyanis – azt követően, hogy sorozatban háromszor a későbbi győztessel szemben bukott el párharcot – ismét a Milbertshofen ellen játszhatott, már a KEK döntőjében… De haladjunk sorjában!

Az orosz edző helyére Győrből jött Joósz Attila, aki megváltoztatta a hangsúlyokat a csapatban, és támadásban Éles Józsefre, védekezésben a Dunaújvárosból érkezett Csoknyai Istvánra osztotta a főszerepet. A bajnokságban az Elektromost, a Pick Szegedet és a Győri ETO-t megelőzve ért fel a csúcsra a Joósz-csapat, utóbbit pedig a kupafináléban is legyőzte (25–16, 22–22), a triplázás pedig a KEK-ben lett teljes. A Bidasoa, a Basel és a Gudme kiütése után hazai pályán fogadták először a bakonyiak a német ellenfelet, és Éles gólerős játékával, valamint fantasztikus védekezéssel gyakorlatilag ekkor eldöntötték a párharcot (24–14). Melnyiket a két meccs között kirúgták, a vezetők viszont hiába próbálták meg kicsalogatni a szurkolókat a reménytelennek mutatkozó visszavágóra 5000 liter ingyen sörrel, a vártnál kevesebben, csak 1500-an foglaltak helyet a lelátón. Joósz joggal mondta utóbb, hogy ilyen sikerszéria után a sors igazságtalansága lett volna, ha nem csapata nyeri a sorozatot, ám ennek az esélye nem állt fenn, a Veszprém Münchenben is nyert 27–20-ra, története első nagy nemzetközi sikerét ünnepelte a bajor városban – Németh Csaba csapatkapitány (a jelenlegi szakosztályvezető) emelhette magasba a félméteres trófeát.

TSV MILBERTSHOFEN–VESZPRÉM BRAMAC VSE20–27 (TELJES MÉRKŐZÉS)

S hogy mennyire volt fordulópont 1992 férfi klubkézilabdánk történetében? Nos, a Veszprém az azóta eltelt bő két évtized során mindössze három alkalommal engedte ki a bajnoki címet a kezéből (1996, 2007: Szeged, 2000: Dunaferr), míg a Magyar Kupára öt alkalommal nem a bakonyi csapat neve került (1993, 2006, 2008: Szeged, 1997: Elektromos, 2001: Dunaferr), azaz a hazai sikerek alapfeltételnek számítottak. Ehhez 1993-tól a hátteret immár a Fotex biztosította, miután a csapatban rejlő potenciál gyakorlatilag túlnőtt a Bramac lehetőségein. Várszegi Gábor cégének neve 2005-ig összefonódott a klubbal, és a támogatásnak köszönhetően a csapat kinőtte a magyar bajnokságot, nemcsak sportszakmailag, hanem gazdaságilag is, így idővel a többi magyar együttes számára nemcsak elérhetetlen, minőségi légiósokat tudtak Veszprémbe csábítani, de vonzóerejükkel folyamatosan gyengítették közvetlen ellenfeleiket.

Az 1992–1993-as évadban a Veszprém bajnokként is a KEK-ben indult – „a magyar kézilabda általános érdekei” címszó miatt, hiszen így eggyel több magyar csapat indulhatott a nemzetközi kupákban –, ám címvédőként a fináléban ezúttal háromgólos összesítéssel elbukott az Olympique Marseille Vitrolles ellen (22–23, 21–23). A bajnokságot nagy izgalmak után, hetesdobásokkal behúzta a csapat, a kupadöntőben viszont a hazai visszavágón is kikapott a Pick Szegedtől (21–23, 19–20), utóbbit Joósz veszprémi időszaka legrosszabb momentumaként emlegette.

A Joósz-korszak négy éve négy bajnoki aranyérmet hozott, az utolsó idényt azonban már Kiss Szilárd vitte végig egy sajnálatos esemény miatt. A Pécs elleni idegenbeli meccs előtt a vezetőedző rosszul lett, agyvérzést kapott, és ez hosszú időre elsodorta őt a hivatástól, többé nem ülhetett le a kispadra. A szezon után meglepetésre azonban nem Kiss maradt az edző – ő a döntés után „visszahátrált” az utánpótlásba –, hanem a Svájcból hazatérő Kocsis Pál, vele viszont 1996-ban csak második lett a gárda. A következő szezont már Vass Sándorral teljesítette a csapat, és ismét eljutott a KEK-döntőig! Az Elgorriaga Bidasoa Irún elleni idegenbeli ötgólos vereséget otthon sikerült ledolgozni, ám hiába parádézott Éles, a meccs végén megakadt a támadójáték (19–24, 19–17), így Nenad Perunicsicsék örülhettek. A Magyar Kupát hetesekkel elveszítette a Veszprém az Elektromos ellen, és a sikeres szezon ellenére nem sokkal később folytatódott az edzőkeringő: a szövetségi kapitányként is ténykedő Vasstól – nem kevés feszültséggel terhelve – a japán világbajnokság alatt megvált a klub.

A következő évadban három edző, Kiss Szilárd mellett Hoffmann László és Kaló Sándor is irányította a Veszprémet, ám a csapat visszaszerezte a bajnoki címet, az Éles, Sótonyi László duó vezérletével az MK-t is simán hódította el, és minden addiginál közelebb került a nagy eredményhez a BEK-ben. A negyeddöntő első meccsén a Kaló-csapat már tízzel is vezetett a Barcelona ellen, végül öttel nyert, ám idegenben szerzett eggyel kevesebb gól miatt ez végül kevésnek bizonyult – a katalánok pedig a végső győzelemig meg sem álltak.

Mindenesetre miközben a keret a kubai kontingenssel egyre nemzetközibbé vált (Pérez Carlos és Díaz Ivo mellett Urios Fonseca és Raúl Hardy Alayo is megfordult a csapatban, és Hernández Vladimir is Veszprémben folytatta volna, ha nem jön közbe a tragédia), és ekkor már ideje-órája ott volt a csapatban Pásztor István, Szathmári János, Oszlánczi András és érkezett Mezei Richárd is, a nemzetközi kupában nem sikerült az áttörés – kézilabdánkban aligha volt ekkor nagyobb nyomás alatt kispad –, miután 1999–2000-ben Kovács Lászlóval csak ezüstös lett a bajnokságban a csapat, újra rászánta magát a klubvezetés, hogy külföldi edzőt szerződtessen. Jött Zdravko Zovko, és egy új korszak.

A horvát szakemberrel együtt jött a csapathoz Zlatko Saracevic és Bozidar Jovic, a bajnoki cím megnyerése nem is volt kérdéses 2001-ben, az utolsó fordulóban elszenvedett kiütéses szegedi vereség (21–34) és a Magyar Kupa-ezüst – a Dunaferr elleni döntőben újra hétméteresekkel – miatt ugyanakkor jócskán maradt hiányérzet.

A 2001–2002-es idény előtt ugyanakkor csatlakozott a csapathoz Sterbik Árpád és Mirza Dzomba, velük pedig már európai szinten is meghatározóak lettek a bakonyiak. A BL-negyeddöntőben a spanyol bajnok Ademar León, a következő körben a bombaerős Portland San Antonio hajolt meg előttük, miután a hazai meccsen Sterbik nyolc büntetőből hatot hárított. A beteljesülés viszont a Magdeburg elleni fináléban elmaradt, hazai pályán csak kétgólos előnyt sikerült kiharcolni – Perunicsiccsel ismét nem bírtak a veszprémiek –, idegenben, 8000 ezer néző előtt pedig ez kevésnek bizonyult (23–21, 25–30), így a német együttes törte meg az 1994 óta tartót spanyol hegemóniát az elitsorozatban.

FOTEX KC VESZPRÉM–PORTLAND SAN ANTONIO27–19 (TELJES MÉRKŐZÉS)

SC MAGDEBURG–FOTEX KC VESZPRÉM30–25 (AZ UTOLSÓ PERCEK)

A Zovko-korszak sorozatban hat bajnoki aranyat hozott, 2003-ban elbúcsúzott a csapattól Éles, akinek 2000-ben elszenvedett balesete elvett néhány évet a pályafutásából, 2005-ben visszavonult Csoknyai, eközben viszont olyan játékosok fordultak meg a horvát szakember keze alatt, mint Kiril Lazarov, Vlado Sola, Eklemovics Nikola, Buday Dániel, Dejan Perics vagy az állandóságot azóta is képviselő Iváncsik Gergő. A BL-ben ugyanakkor a spanyol óriások, a Portland, a Ciudad Real, legvégül pedig az épülő új német szupercsapat, a THW Kiel az egyenes kieséses szakaszban mindig megakadályozták az újabb kiugró sikert, és a 2006–2007-es bajnoki ezüst egyértelműen jelezte, hogy megfáradt Zovko és csapata kapcsolata.

A Zovko távozása utáni 2007–2008-as idény az egyik legemlékezetesebb a klub történetében. A kispad mellett immár Mocsai Lajos állt, a csapat pedig meglepetésre kiesett a BL első csoportkörében, miután a Gummersbach és a Celje ellen képtelen volt meccset nyerni. A szezon második felére azonban összeállt a bakonyi csapat, és a bajnoki cím mellé újabb nemzetközi kupát szállított, a KEK-et.

A fináléig veretlenül menetelt a sorozatban a Mocsai-csapat, és a döntőben sem kapott ki: hazai pályán Marko Vujin (9 gól) és Pérez (7) remeklésével 37–32-re nyert, Mannheimben pedig Ilyés Ferenc (6) és Iváncsik Gergő (5) jó játékával döntetlenre végzett, és másodszor hódította el a KEK-et!

RHEIN-NECKAR LÖWEN–MKB VESZPRÉM KC28–28 (TELJES MÉRKŐZÉS)

A diadalmas szezont követte a 2008–2009-es évad, amely sajnos még jobban belevésődött az emlékezetbe. 2009. február 8. és Marian Cozmaszíven szúrása kétségkívül a legszomorúbb nap volt a klub életében, amelynek emlékét azóta is őrzik a szurkolók, az egy héttel későbbi, Ademar León elleni pedig alighanem az elmúlt 37 év legszívszorítóbb győzelme (28–26). A csapat óriási lelkierőről tett tanúságot a gyász időszakában, ennek ellenére a BL-negyeddöntőben a Ciudad Real ellen csak hármat sikerült ledolgozni az ötgólos hátránybólaz arra a szezonra átadott, varázslatos hangulatú Veszprém Arénában.

Mocsai Lajos időszaka alatt a bajnoki porondon (2008–2012) hibátlan maradt a Veszprém, és a kupát is csak az első szezonban engedte át a Szegednek, a BL-ben viszont a folytatásban rendre „belehúzott” a csapat, a Barcelona előbb a negyed-, majd a nyolcaddöntőben ejtette ki. És mivel 2012-ben a León is a 16 között akadályozta meg a továbblépést, a Kálomista Gábor főszerepbe kerülésével átalakult vezetőség új irányvonalat határozott meg, amely immár Carlos Ortega, Nagy László, Chema Rodríguez, Cristian Ugalde és ettől a szezontól kezdve Momir Ilics nevével fémjelezhető.

A tavalyi, Kiel elleni, heroikus párharccal végződő BL-idényt idén már túlteljesítette a csapat, ám arra a kérdésre, hogy 2014 szép lesz-e avagy egyenesen meseszép, csak a hétvégén érkezik válasz.

Anyagunk összeállításához a Nemzeti Sport és a Nemzeti Sport Online archív anyagai mellett forrásul szolgált az mkb-mvmveszprem.hu és a kezitortenelem.hu, felhasználtuk továbbá Donát Tamás: 25 év aranyban, illetve Ágai Kis András-Liszkay Gábor Levente: Ezüstös aranykor című könyvét.