A magyar beállónak minden álma teljesült Németországban

Balogh Barbara 1992-ben serdülőként a Vasasban kezdett el kézilabdázni, egészen 2004-ig volt az angyalföldiek játékosa. Utána öt szezont húzott le a Dunaferrnél, kettőt pedig a Ferencvárosnál, a zöld-fehéreknél aktív részese volt a 2011-es KEK-győzelemnek. A siker után azonban úgy gondolta, szeretne új impulzusokat, így került a német TuS Metzingenhez.

„Huszonhat évesen szerettem volna kicsit világot látni, kipróbálni magam egy más közegben – mondta a Nemzeti Sport Online-nak Balogh Barbara. – A metzingeni lehetőség nagyon szimpatikus volt. A csapat akkor éppen a feljutásért küzdött, ami végül csak egy évvel később, már velem együtt jött össze. A másodosztály először nagyon furcsa volt, de tudni kell, a német második vonal nagyon erős, ezért nem bántam meg, hogy egy évet ott töltöttem el, a ritmust is könnyebb volt felvennem."

„Ami először feltűnt, hogy sokkal többet futnak a játékosok, az esetleges képzésbeli hiányosságot pedig keménységgel pótolják. Beállóként sok mindenre fel voltam készülve, de azért voltak olyan meccsek, amikor két számjegyű kék folttal távoztam. Engem sem kellett persze félteni, de el kellett telnie egy időnek, amíg alkalmazkodni tudtam."

A Metzingen már akkor is magyaros klubnak számított, Balogh mellett Smidéliusz Júlia, Ilyés Annamária és Bari Nagy Regina is a csapatot erősítette. Mint azt a sorozatunk egy korábbi részében megírtuk, az ügyvezetői teendőket a korábbi NB I-es labdarúgókapus, Rott Ferenc látja el, míg a felesége, Edina akkor éppen vezetőedzőként irányította a TusSies becenévre hallgató együttest.

„Legalább két év kellett, hogy hozzászokjak az esti nyolc órás edzéshez – folytatta Balogh. – Az első időszakban csak a magyar játékosok számítottak profinak, nekünk délelőtt is volt edzésünk, míg a többiek munka mellett kézilabdáztak. Nem volt egyszerű így teljesítményt elvárni és megtalálni az egyensúlyt, de sikerült, amit az is mutat, hogy az első szezonom végén feljutást ünnepelhettünk."

A családjában felemásan élték meg, hogy légiósnak állt, egyrészt szomorúak voltak, hogy távol került az otthoniaktól, másrészt viszont örültek neki, hogy jól érzi magát az új környezetben. Egyébként igazi sportos közegben nőtt fel, az édesanyja szintén kézilabdázott, az apja focizott, ahogy a testvére, Balázs is, aki Finnországban is légióskodott, jelenleg scouting igazgató a Vasas Kubala Akadémiánál.

Miközben az első három szezont szinte egyedül játszotta végig a beállós poszton, a csapat folyamatosan fejlődött. Először a biztos bennmaradás volt a cél a Bundesligában, majd előbb a hatodik, aztán a harmadik helyen zárt a Metzingen az első osztályban.

„Nyugodt életem volt Metzingenben. A német emberek mindent megterveznek, pontosak, ennek is megvan a maga szépsége. A mi mentalitásunk különbözik ettől, spontánabbak vagyunk, ezzel pedig fel lehet néha kavarni az állóvizet. Emiatt a csapatot is érdekes volt összegyúrni. Az elején nehezen szólaltam meg németül, mert féltem, hogy hibázok. De utána nyelviskolába jártam, és letettem a felsőfokú vizsgát, ami sokat segített abban, hogy szépen beszéljek."

A Metzingennél szokás, hogy a felnőttcsapat tagjai is bekapcsolódnak valamelyik utánpótlás-együttes munkájába, így történt a Baba becenévre hallgató magyar beálló esetében is: „Fontosnak tartották, hogy foglalkozzunk a gyerekekkel. Otthon nem gondoltam arra, hogy edző legyek, de itt kinn nagyon élveztem, és szívesen is csináltam. Most már tizennégy éves a volt csapatom, akikkel kiskoruk óta együtt dolgoztam. A saját tapasztalataimra hagyatkoztam a munka során, de a férjemtől is sokat tanultam. A felnőtt mezőny viszont egyáltalán nem vonz."

A 31 éves játékos eredetileg csak néhány évig tartó légióskodásban gondolkodott, de az élete más fordulatot vett Németországban.

„Metzingenben megismertem a későbbi férjemet, Mike Leibsslét, aki angol-német kettős állampolgár. Ő volt a másodedzőm, és az elején abszolút ellenszenves volt, mondtam is a szüleimnek, hogy valami katasztrófa. Pár hónap kellett, mire feloldódott közöttünk a hangulat. A pályán aztán nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, innen alakult át szerelemmé a kapcsolatunk. Majdnem egy év után lettünk egy pár."

2014 nyarán keltek egybe, kinn és itthon is tartottak esküvőt, ami Balogh szerint álomszerűen sikerült. Egy évvel később aztán egy időre abbahagyta a játékot, hogy a családalapításra koncentrálhasson. Teljesen azért így sem szakadt el a kézilabdától: „Még több mint fél évig vittem a kis csapatomat, nem akartam otthagyni őket. Egy héttel a szülés előtt is meccsen voltam."

Tavaly februárban jött a világra a kisfiuk, aki a Colin Béla nevet kapta. „A Colint én választottam, a Bélához meg apukám iránti tiszteletből a párom ragaszkodott. Bármilyen hihetetlen is, de Németországban egyre népszerűbb a Béla név... Úgy tűnik, éjjel nem szeret aludni, mert az unalmas. Ha tehetné, folyamatosan pörögne, így minden napom olyan, mintha edzésem lenne, mert rohangálnom kell utána. Az anya, apa után az első szava a labda volt, amit ráadásul bal kézzel dob el. De igazából neki mindegy, csak kerek legyen – neki az alma és a tojás is labda."

A Metzingentől 10 km-re fekvő Reutlingen külvárosában vettek maguknak egy házat. Több kirándulóhely van a közelben, és ha nem is számítanak nagy túrázónak, de azért sokat sétálnak a természetben, ami a család negyedik tagja miatt is lényeges. „Van egy két és fél éves fekete mopszunk, Lenny. Tizenhat évig vágytam egy ilyen kutyára, így nagyon örültem neki. Tulajdonképpen olyan, mintha két gyerekünk lenne."

Eredetileg egyéves kihagyással számolt, végül másfél év után tért vissza a pályára. A csapatkeresés nem volt egyszerű, miután nem akart távol kerülni az otthonuktól.

„A Metzingennel nem tudtam megegyezni a visszatérésről, és így az első osztályban való szereplés is ugrott, ezért arra is gondoltam, hogy abbahagyom, de erősebb volt az érzés, hogy még játszanék. A másodosztályú Nürtingen többször is jelentkezett, ráadásul időt is adtak, hogy újra felépítsem magamat. November elején kezdtem el a csapattal edzeni, és február végére értem el arra a szintre, hogy már meccsen is be tudjak állni."

Balogh másfél éves szerződést írt alá a Nürtingennel, amelynek ez a második idénye a másodosztályban, így egyelőre a biztos bennmaradás a cél. Erre minden esélye megvan a csapatnak, még ha nagyon sűrű is a mezőny. Jelenleg a hetedik helyet foglalja el a táblázaton, hét pontra a már kiesőnek számító tizenharmadik pozíciótól, és öt ponttal a már feljutó második mögött.

„Ez az első olyan csapat, ahol egyedüli külföldi vagyok. Egyetemisták, rendőrnők, és tanárnők alkotják az együttest, le a kalappal előttük, van, aki a meccsek után autóba ül, és kezdi az éjszakai járőrszolgálatát. A Nürtingen kiváló ugródeszka lehet a fiatal játékosoknak, több 95-ös születésű csapattársam is van, de jövőre 98-as is lesz. Még messze vagyok a korábbi formámtól, de kétszer tíz percre már be tudok szállni. A nyári alapozásra szükség lesz, hogy meglegyen az állóképességem."

Első meccsét február végén a Kleenheim ellen játszotta a Nürtingenben, és bizony hiába a rutin, nagyon izgult, amikor a második félidő elején pályára léphetett.

„Furcsa érzés volt, de plusz motivációt jelentett a kisfiam, aki kinn volt a csarnokban. Bár még nem értette, mi történik körülötte, de szerettem volna, ha büszke lenne rám. Talán ezért is volt bennem a kelleténél nagyobb drukk. Tíz percet kaptam, de ezalatt is tudtam segíteni a csapatnak, főleg védekezésben. Mínusz egynél cseréltek be, és háromgólos vezetésnél jöttem le."

Még nem jelenthető ki véglegesen, hogy ez az utolsó állomás a karrierjében, de jövő nyáron valószínűleg tényleg abbahagyja a játékot. Utána szeretnének egy kistestvért Colinnak, miközben Balogh a civil életét is elkezdené.

„Hogy milyen irányba fogok elindulni, az még képlékeny. Szóba jöhet az edzősködés, de folytatnám a tanulást is. Az otthon megszerzett kommunikációs diplomámmal itt nehéz lenne elhelyezkedni, viszont nagyon érdekel a sportpszichológia, ezért elképzelhető, hogy visszaülök az iskolapadba. Ez már a következő hónapokban eldőlhet, ha látom, hogyan egyeztethető össze a kézilabda és a családi életünk."

A szavait hallgatva teljesen világos, hogy elégedett azzal, amit elért, ráadásul sokkal többet is kapott a németországi légióskodástól, mint amire előzetesen számított.

„Ha jövő nyáron abbahagyom, nem lesz bennem hiányérzet. Sokat köszönhetek a sportnak, sok mindent átélhettem, a sikerélmények mellett a legfontosabb, hogy olyan barátokat szereztem, akik tíz-húsz év múlva is mellettem lesznek. Ha most már nem játszhattam volna, akkor is teljesnek érezném a pályafutásomat. Azzal, hogy egyszer is felhúzhattam magamra a magyar válogatott mezét, a legnagyobb vágyam teljesült. A főiskolai vébé-cím, az első felnőttválogatott-meccsem, a KEK-győzelem és a Metzingennel elért feljutás mind felejthetetlen emlékek."

„Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek az álmai valóra váltak. Nem úgy készültem, hogy itt kinn fogok letelepedni, de találkoztam a férjemmel, és ezek szerint ennek így kellett történnie. Azóta megszületett a kisfiunk, boldog családként élünk, és ez az, ami a leginkább számít."