Zubai Szabolcs: Most vagyok a legnehezebb helyzetben

– Szóval két hónapon át infúzión keresztül táplálták?
– Így történt, tizenhét évesen ugyanis eltört az állkapcsom, ráadásul belső nyílt töréssel.

– Mi történt?
– A pályán rosszul kaptam el egy könyököst, és ezek után hat-nyolc helyen repedt el az állam, a csont pedig az ínyemnél jött ki. A hét hónapos kihagyásban az volt a legrosszabb, hogy enni és inni sem tudtam, emiatt folyamatosan kiszáradt a szám. A műtétek után szájzárat kaptam, az egyik fogamat kihúzták, és szívószálon keresztül fogyaszthattam turmixos ételeket.

– Ilyen tortúra után miért tért vissza a parkettre?
– Már a kórházban azon járt az agyam, mikor léphetek ismét pályára. Az orvosok azt mondták, a történtek miatt a félelem végigkíséri majd az életem, de szerencsére tévedtek. Miután visszaálltam, minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Egyfelől mindig imádtam a kézilabdát, másfelől tudtam, hogy az ennyire súlyos sérülések kirívó esetnek számítanak, ez alapvetően nincs benne a sportban.

– Beállósként viszont a kisebb-nagyobb pofonokat mindig el kell viselnie.
– Sosem féltem, ha be kellett menni a darálóba, nem vagyok ijedős típus. Ráadásul a kézilabda mára nagyon letisztult, a játékvezetők védik a játékosokat, a fejre célzott ütéseket hamar kiszúrják. Persze egy-két füles benne van a pakliban, kétszer az orrom is eltört, de ennyi belefér a profi karrierbe. Másokhoz képest olcsón megúsztam.

– A pályán kívül is ennyire bátran néz szembe a nehéz helyzetekkel?
– Ez a mentalitás az élet minden területén jellemző rám. Sok ember másként viselkedik a pályán, mint a civil életben, de én a csarnokon kívül is beleállok mindenbe. Persze nem az éjszakázásra és a kötekedésre kell gondolni, szórakozóhelyi verekedésbe sosem keveredtem. Ennél jóval nyugodtabb vagyok, de ha elhatározok valamit, mindent megteszek, hogy elérjem a célom, és nem félek az akadályoktól. Semmibe sem vágtam bele úgy, hogy felvetődött bennem a kudarc gondolata. Gyerekként azért döntöttem a kézilabda mellett, mert olimpián akartam szerepelni, és harcosságomnak köszönhetem, hogy ez megadatott. Pedig hányszor hallottam gyerekként, hogy ezzel a testalkattal nem lehetek válogatott beálló... De nem érdekelt, hittem magamban, a károgókkal pedig azóta sem foglalkozom.

– Sok konfliktusa származott abból, hogy semmilyen helyzetben sem hátrált meg?
– Az biztos, hogy sokakkal ellentétben nem tartozom a konfliktuskerülő emberek közé. Szerintem nem menekülni kell a probléma elől, hanem megoldani. Ezzel együtt az évek során azért higgadtabbá váltam, nyugodtabb lettem, és nem az a célom, hogy megbántsak másokat. A véleményemet viszont mindig vállalom, ami a szívemen, az a számon.

– A baráti köre ezt mennyire tolerálja?
– Elég megosztó személyiség vagyok. Az emberek vagy szeretnek, vagy nem, középút nincs. Az igazi barátaim ilyennek fogadtak el, de az összejöveteleket nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan osztom az észt. A társaságban nem számítok hangadónak, egyébként is alapvetően zárkózott típus vagyok. Ritkán nyílok meg, nagyon kevés embert engedek igazán közel magamhoz. Ugyanakkor vannak néhányan, akiknek mindig felveszem a telefont, akkor is, ha épp senkire sem vagyok kíváncsi, és egyedül akarok lenni.

– A mostani helyzet, a kevesebb játéklehetőség mennyire viseli meg?
– Minden karrierben akadnak nehezebb periódusok, de tény, nem gondoltam volna, hogy épp harminchárom évesen kesergek majd azon, hogy keveset játszom. De az élet éppen azért szép, mert mindig új feladat elé állít. Érettebb fejjel úgy gondolom, hogy a sors meg akar tanítani valamire, ebben a helyzetben is próbálom a pozitívumot keresni, ha másokat hibáztatnék, nem jutnék előre. Talán most vagyok a legnehezebb helyzetben eddigi pályafutásom során, de nem adom fel. Néhány évig még a legmagasabb szinten szeretnék kézilabdázni, tudom, mit akarok elérni. Ezért vagyok még mindig Szegeden, és ezért szakadok meg naponta az edzéseken.

– Fiatalabb korában azért biztosan másként reagált volna, ha ilyen helyzetbe kerül.
– Az biztos. Ebből a szempontból még szerencsém is van, hogy mondjuk nem huszonnégy évesen kerültem ebbe a helyzetbe. Az igazságtalanságot nehezen tűröm, márpedig kilenc éve játszom a Szegedben, és kétszáztizenegyszeres válogatottként kerültem körön kívülre. Ezt nem könnyű feldolgozni, de azzal is tisztában vagyok, hogy az egyéni sérelmeket mindig felülírja a csapatérdek. Az edzőnk, Carlos Pastor felel az eredményességért, elsőként rajta kérik számon az együttes szereplését, nem véletlen, hogy a hierarchiában feljebb áll, mint a játékos. Persze nehéz, amikor éppen az én káromra hoz meg egy döntést, és engem hagy ki a meccskeretből, de el kell fogadni, hogy az összeállítást mindig a csapatérdek határozza meg. Most nem velem számol, de ahogy eddig mindig, most is készen állok a harcra.

– Nem nehéz, hogy ezeket a harcokat mindig egyedül kell megvívnia? Hogy nem várja otthon feleség vagy barátnő, akire támaszkodhatna a nehéz időkben?
– Ha lehet így fogalmazni, még nem találtam meg az igazit. Ám az is lehet, hogy megtaláltam, de bizonyos helyzetekben hibáztam. Aláírom, nem könnyű velem, ennyi idősen már kialakult az értékrendem, a világhoz való hozzáállásomon nagyon nehéz lenne változtatni. Természetesen én is alkalmazkodom a másikhoz, de a meggyőződésemből nehezen engedek. Márpedig inkább vagyok egyedül, mint olyan kapcsolatban, amelyben fel kellene adnom az elveimet.

– Nem is vágyik családra?
– Dehogynem! Nagyon családcentrikus vagyok, huszonnyolc éves koromra már két gyereket terveztem, de tudjuk, hogy ember tervez, Isten végez. A legutóbbi, hosszú párkapcsolatomnak a londoni olimpia után lett vége, akkor a mennyből a pokolba zuhantam. Egy-másfél évembe telt, mire végleg lezártam magamban a szakítást, azóta pedig semmi komoly nem alakult ki. De nem görcsölök emiatt, nem forgolódom álmatlanul, hogy mi lesz velem. Életem legnagyobb vágya, hogy családom legyen, de úgy tűnik, ennek még nem érkezett el az ideje. A céljaimat viszont sohasem adom fel.