Női kézi NB I: Abban a két percben nem sok esélyt láttam a bajnoki címre – Görbicz

– Magyar Kupa, Bajnokok Ligája, és most a bajnokság – háromból három… Mi az első gondolata?
– Hogy ez… Ez az idény… Ez a legjobb, amilyenben valaha részem volt – válaszolta Yvette Broch, a Győr beállója. – Amin keresztülmentünk, amennyit küzdöttünk… Sosem éltem meg ennyire nehéz szezont, de hihetetlen, milyen erő, kitartás volt a csapatban végig. Nagyon büszke és boldog vagyok!

– Azért az az utolsó perc, amikor csak várták a pályán, hogy mikor derül már ki, hogy bajnokok-e, aligha a boldogságról szólt.
– De a büszkeségről igen. Azok a másodpercek… Hihetetlen, milyen csend volt a csarnokban, és én először azt hittem, eszerint nincs is meg az aranyérem. De ha végül nem lettünk volna bajnokok, akkor is ugyanennyire büszke lettem volna a csapatra, és az érzéseim semmit sem változtak volna ezzel az évvel kapcsolatban. Még az utolsó hétre is újabb játékosaink dőltek ki, de megmutattuk, hogy nincs, ami megállíthatná ezt a csapatot.

– Az utolsó fél óra pont ezt mutatta – az ember várta, hogy legalább egy kicsit elfáradnak vagy visszaesik a tempójuk, ahogyan ez természetes volna, de nem.
– Hihetetlen volt. Én is éreztem a pályán, hogy visz minket a lendület, de előzetesen meg is beszéltük, hogy még egyszer, utoljára mindent beleadunk. Én is… Mindenem fájt a héten, olyan fáradt voltam, mint még soha, de ahogy a többiek, erre a hatvan percre én is elfelejtettem minden fájdalmat. Az első perctől úgy mentünk bele a meccsbe, hogy nem tartalékolunk. Főleg védekezésben akartunk mindent beleadni, mert tudtuk, hogy képesek vagyunk elég gólt szerezni – a kérdés az volt, mennyit kapunk. És úgy érzem, kitettünk magunkért.

– Ambros Martín játékosaiként utoljára.
– Szomorú vagyok, de ilyen az élet. Hatalmas megtiszteltetés volt a játékosának lenni három évig, ő a világ legjobb edzője. Imádtam vele dolgozni, és remélem, Rosztovban is boldog lesz.

– Magyar Kupa, Bajnokok Ligája, és most a bajnokság – háromból három… Mi az első gondolata?
– Hogy ez… Ez az idény… Ez a legjobb, amilyenben valaha részem volt – válaszolta Yvette Broch, a Győr beállója. – Amin keresztülmentünk, amennyit küzdöttünk… Sosem éltem meg ennyire nehéz szezont, de hihetetlen, milyen erő, kitartás volt a csapatban végig. Nagyon büszke és boldog vagyok!

– Azért az az utolsó perc, amikor csak várták a pályán, hogy mikor derül már ki, hogy bajnokok-e, aligha a boldogságról szólt.
– De a büszkeségről igen. Azok a másodpercek… Hihetetlen, milyen csend volt a csarnokban, és én először azt hittem, eszerint nincs is meg az aranyérem. De ha végül nem lettünk volna bajnokok, akkor is ugyanennyire büszke lettem volna a csapatra, és az érzéseim semmit sem változtak volna ezzel az évvel kapcsolatban. Még az utolsó hétre is újabb játékosaink dőltek ki, de megmutattuk, hogy nincs, ami megállíthatná ezt a csapatot.

– Az utolsó fél óra pont ezt mutatta – az ember várta, hogy legalább egy kicsit elfáradnak vagy visszaesik a tempójuk, ahogyan ez természetes volna, de nem.
– Hihetetlen volt. Én is éreztem a pályán, hogy visz minket a lendület, de előzetesen meg is beszéltük, hogy még egyszer, utoljára mindent beleadunk. Én is… Mindenem fájt a héten, olyan fáradt voltam, mint még soha, de ahogy a többiek, erre a hatvan percre én is elfelejtettem minden fájdalmat. Az első perctől úgy mentünk bele a meccsbe, hogy nem tartalékolunk. Főleg védekezésben akartunk mindent beleadni, mert tudtuk, hogy képesek vagyunk elég gólt szerezni – a kérdés az volt, mennyit kapunk. És úgy érzem, kitettünk magunkért.

– Ambros Martín játékosaiként utoljára.
– Szomorú vagyok, de ilyen az élet. Hatalmas megtiszteltetés volt a játékosának lenni három évig, ő a világ legjobb edzője. Imádtam vele dolgozni, és remélem, Rosztovban is boldog lesz.