Női kézi: Szabadnak érzem magam – Broch már nem a pályán keresi a boldogságot

„Az elmúlt három évben a világ legjobb csapatában, a Győri Audi ETO-ban játszhattam – kezdte Yvette Broch a »Szabadnak érzem magam« címmel írt nyílt levelét a holland Helden Magazinban. – Előtte éveken keresztül vágytam erre, és hogy abban a zöld-fehér mezben megnyerjem a Bajnokok Ligáját. A legjobb szerettem volna lenni. Az álmom valóra vált, 2017-ben és 2018-ban megnyertük a BL-t, s engem megválasztottak a legjobb beállónak. Nagy sikereket éltünk meg, amelyek sokat adtak nekem, de eközben mentálisan és fizikálisan rengeteget kivettek belőlem. A Győrhöz hasonló klubokban mindig nagy a nyomás. Egy cél van, megnyerni a Bajnokok Ligáját. A klub és a szurkolók is azt várják el tőled, hogy győzzél. Mindig. Ha sikerült, egyből tovább kellett lépnünk, és a következő célra koncentrálnunk. Ez a győzelmi kényszer különbözteti meg a Győrt a többi klubtól. Ha ez még nem lenne elég, magamnak is elég magasra helyeztem a lécet. Sohasem voltam elégedett, mindig volt min javítani. Még amikor a legjobb beállónak kiáltottak ki, az sem volt elég jó nekem. Úgy értem el a sikereket, hogy végig nagyon szigorú voltam magammal szemben, és mindig teljesítményorientáltan gondolkodtam.”

„Ezek olyan tulajdonságok, amelyek mindig is jellemezték a családunkat, a szüleim a nagyszüleimtől örökölték. Ezzel együtt a szüleim soha nem kényszerítettek rám semmit. Mindig én hoztam meg a döntéseket, de a bizonyítási vágy a génjeinkben van. Az esetemben ezt csak erősítette a modellkedéssel töltött időszak. Túl súlyos voltam, túl izmos, a vállaim pedig szélesek. Részt vettem a holland Topmodell leszek műsorban, amelyben második lettem. Akkor egy évre felhagytam a kézilabdával, de végül a sportot választottam a modellkedés helyett, noha nagyon szerettem a fotózásokat. Az az időszak így is nagy hatással volt rám. Soha semmi nem volt elég jó, mindig jobbat akartam. Ez a hozzáállás segített hozzá, hogy a legjobb beálló legyek.”

„Úgy gondoltam, benne van a személyiségemben, hogy a legjobb akarok lenni. És ez magával hozta, hogy ne panaszkodjak, hanem dolgozzak keményen. Az első évem Magyarországon rendkívül intenzív volt. Nehéz volt hozzászokni az új országhoz, kultúrához és nyelvhez, miközben magamnak is bizonyítani akartam. 2016-ban, az első szezonom végén hetesekkel buktuk el a Bajnokok Ligája döntőjét. Ez volt a legfájdalmasabb pillanat a karrieremben. Előtte nem tudtam, hogy a sport ilyen fájdalmat is tud okozni. Utána négy hét szünet jutott – ennyi idő alatt kellett volna mindent feldolgozni és feltöltődni az új szezonra. Többre nem volt mód, mert jött az olimpia, amire első alkalommal kijutott a holland válogatott is, és természetesen én is ott akartam lenni. Végül épphogy lemaradtunk a dobogóról, negyedikek lettünk. Sokat sanyargattam a testemet, azonbannem volt módom feldolgozni a mögöttem hagyott idényt és olimpiát, mert egyből mennem kellett a klubomhoz. Ha lehet, a nyomás még nagyobb volt az elveszített BL-döntő miatt. Hamar rájöttem, hogy még nem dolgoztam fel az előző évadot, de folytatnom kellett. Az egész esztendő a kézilabdáról, a kézilabdáról és a kézilabdáról szólt. Elkezdtem még jobban elemezni magamat, és még keményebben edzettem. Megérte, mert megnyertük a Bajnokok Ligáját.”

„A harmadik szezonom nemcsak a legjobb, hanem a legkeményebb is volt a karrieremben. A Győrt folyamatosan sérülések sújtották, sok játékos kiesett hosszabb időszakra. Extra nyomást éreztem, hogy többet tegyek a csapatért, mert jó erőben voltam. Az én posztom rendkívüli fizikai igénybevétellel jár, sokat kellett elviselnem. Az utolsó időszakban fájdalomcsillapítókkal játszottam, hogy kibírjam a folyamatos fájdalmat. A trófeákért küzdöttünk, és nekem újra meg kellett nyernem a Bajnokok Ligáját. Sikerült. Minden nehézség ellenére végül a kezünkbe foghattuk a trófeát. Abban a pillanatban észre sem vettem, hogy bőven túlléptem a határaimat. Amikor végre el tudtam menni nyaralni és kis nyugalom volt körülöttem, rájöttem, hogy a testem teljesen üres. Nem bírtam tovább. Két hét teljes pihenő után újra edzésbe kellett volna állnom, ám képtelen voltam rá. Nem volt erőm. A fejemben megszólalt egy hang: »Yv, szeretnél a legjobb maradni? Akkor gyerünk!« Lementem az edzőterembe, de a testem hamar teljesen besavasodott. Nem hunyhattam be a szemem, hallgatnom kellett a testem jelzéseire, amit nem tettem meg korábban. Mindig ott voltak a magammal szemben támasztott nagy elvárások, amelyeknek meg kellett felelnem. A környezetem és az egész társadalom is folyton azt sulykolja belénk, hogy ha ezt megtesszük, akkor jók vagyunk. De miért akarunk jobbnak mutatkozni, mint amilyenek vagyunk? Ebben nagy szerepe van a közösségi médiának is, mindennek tökéletesnek kell lennie. Csakhogy a tökéletesség nem létezik. Nem lehetünk úgy jók, ahogy vagyunk?”

„A nyáron nagy küzdelem zajlott bennem: az eszem, az egóm, a testem és az érzéseim között. A fejem azt mondta: »Yv, ez most komoly? Olyan sokat harcoltál azért, hogy felérj a csúcsra. Végre vagy valaki. És akkor abbahagyod? Őrült vagy! Mihez fogsz kezdeni? Ki leszel így?« Az érzéseim azonban egyértelműek voltak: »Yv, jól van ez így. Elérted a céljaidat, a tested nyugalomra vágyik. Nem kell tovább sanyargatnod magadat. Nyugodtan választhatod magadat. Itt az idő, hogy tisztázd a határaidat. Nem kell többet erősnek lenned. Yv, jól vagy úgy, ahogy vagy«. Ez a küzdelem az eszem és az érzéseim között eltartott egy ideig. De a lelkem mélyén tudtam: abba akarom hagyni a kézilabdát. Csak még nem tudtam hangosan kimondani, egészen addig a pillanatig, amíg biztos nem lettem benne, hogy követhetem az érzéseimet. Olyan biztos voltam magamban, hogy miután meghoztam a döntést, egyáltalán nem voltak álmatlan éjszakáim. Időnként azért más dolgok is foglalkoztattak. Mit fogsz csinálni, ha abbahagyod? Nincsen se házad, se fizetésed. De hamar rájöttem, az anyagiak semmit sem számítanak, ha nem vagy boldog. Először a két lánytestvéremnek, Eveliennek és Marjoleinnek mondtam el, majd összehívtam az egész családot, a szüleimet, és a bátyámat. Először nekik olvastam fel a klubnak szánt levelet, és még el sem kezdtem, amikor rám jött a sírás. A kézilabda abbahagyását ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, amikor búcsút veszünk egy szeretett személytől, akit ugyan még mindig imádunk, ám tudjuk, mindkettőnknek jobb lesz, ha a magunk útját járjuk.”

„A csapattársammal, Nycke Groottal gyakran beszéltem a kételyeimről és érzéseimről. Együtt mentünk nyaralni a szezont követően, és beszéltünk a következő nagy célunkról, hogy a holland válogatottal szép eredményt érjünk el a 2020-as olimpián. Ezután rendkívül nehéz volt közölni vele pár héttel később, hogy abbahagyom. Alig jött ki a hang a torkomon, annyira féltem, hogy csalódni fog bennem. De a reakciója szívet melengető volt: »Yv, természetesen ki kell állnod magadért«. A szövetségi kapitányt, Helle Thomsent szintén felhívtam, mielőtt közöltem volna a klubbal az elhatározásomat. Amikor elmondtam neki, hogy abbahagyom, nagyon komolyan felelte: »Yv, ez a legjobb döntés, amit hozhattál». Aztán felolvastam a levelet a klubomnak. Leírtam az érzéseimet, mint most is. Az egész csapat ott volt, nagyon érzelmes pillanat volt. Minden csapattársamnak írtam egy személyes levelet is egy olyan üzenettel, amit annak a személynek még el akartam mondani. Utána jött a sajtótájékoztató, ahol nyilvánosan is bejelentettem a döntésemet, nagyon nehéz volt megállni sírás nélkül.”

A nyáron Szantorinin nyaralt a testvérével

„Amikor hazaértem, megkönnyebbülést éreztem. Csak pozitív visszajelzéseket kaptam játékosoktól, hogy megértik a döntésemet. A kézilabda továbbra is nagyszerű sport, ez nem változott. November végén kezdődik az Európa-bajnokság Franciaországban, ez lesz az első nagy torna, amelyen nem leszek ott a holland válogatottban. Élvezettel fogom figyelni a mérkőzéseket, és remélem, jól szerepel majd a csapat. Mindig megkapom a kérdést, mikor kezdem el újra. Talán néhány hónap vagy egy év múlva azt fogom gondolni, hogy újra kézilabdázni szeretnék. De teljesen más módon és egy másik Yvként. A játék szeretete miatt és örömből fogok játszani, nem azért, mert valamit meg kell csinálnom. És akkor egy olyan Yvette-et láthatunk, aki elfogadja, nem mindig mennek úgy a dolgok, ahogyan ő szeretné.”

„Több emberrel beszéltem magam körül a döntésemről. A testvérem, Evelien igazán sokat segített, gyógyítóként pontosan érzi, hol nem áramlik az energia a testemben. Ha őszintén megvizsgálom, más utat is választhattam volna. Lassan megszabadulok a kötöttségektől, berögződésektől, korlátozó szokásoktól, amelyeknek éveken keresztül meg akartam felelni. Mindig úgy gondoltam, hogy most épp ezt kell csinálnom vagy így kell viselkednem. Rájöttem, hogy többé nem kell ezekre a gondolatokra hallgatnom. Szabadnak érzem magam, nem kötnek azok a szabályok, amelyeknek kézilabdázóként meg kellett felelnem. Jobban bízom a megérzéseimben, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy ki is vagyok valójában. A saját utamat járom, az érzéseimre hallgatok. Gyakran mondom magamnak: »Yv, elég bátor vagy ahhoz, hogy azt tedd, amit igazán szeretnél, és kitarts a választásaid mellett« Most énidő van. Meditációval indítom a napokat, majd jóga következik. Még mindig próbálok mélyebbre ásni magamban. A folyamatos eredménykényszernek való megfelelés nem múlik el egyik napról a másikra. Ez nem jelenti azt, hogy ki akarnám törölni a kézilabdás emlékeket és élményeket az életemből. A Győrben és a holland válogatottban töltött időszak sokat adott nekem. Mindig is ezt akartam, megvalósítottam az álmaimat. Ámmost egy új utat választottam, és közben újra felfedezem magamat. A jövőben csak olyan döntéseket fogok hozni, amelyek örömmel töltenek el. Hiszek benne, hogy az új felfedezéseim ebbe az irányba visznek. Egy új szenvedély. Izgatottan várom, hogy új tapasztalatokat szerezzek.”

„Az elmúlt időszakban életemben először lettem szerelmes. Korábban nem voltam elég nyitott a szerelemre. Annyira csak magamra koncentráltam. És nagyon magas elvárásaim voltak, hogy milyen lenne számomra az álomférfi. De végül ez nem hozott szerencsét. Logikus, hiszen a boldogságot magadban kell keresned. A döntés, hogy kapcsolatot kezdjünk valakivel, bátorságot kíván. Mielőtt közel engedtem volna magamhoz, először magammal kellett »találkoznom«.”