Női kézi: Sohasem állok meg – Kovacsics Anikó

– Sohasem volt még ilyen intenzív szezonja, mégsem látszik fáradtnak.
– Pedig mozgalmas volt az idény, a Fradiban gyakran hatvan percet kellett játszanunk belső posztokon, így fáradtan érkeztünk az Európa-bajnokságra. A felkészülés alatt volt is egy holtpont, de Kim Rasmussen nagy hangsúlyt fektetett a regenerációra, még úgy is, hogy mindannyian tudtuk, minél több közös játékidőre lenne szükségünk. Így újult erővel tudtuk kezdeni a kontinensbajnokságot, és mivel okosan volt felépítve a játékunk, meccsről meccsre frissek maradtunk. Csak mentünk előre,

időnk sem volt elfáradni.

– Idén csapatkapitány lett a Fradiban és a válogatottban is. Változtatott valamin az új szerepköre?
– Pluszmotivációt ad, de nem érzem, hogy megváltoztam volna, a pályán addig is mentem előre, és kiveszem a részem a munkából most is. De azért érzem a felelősséget, hogy még jobban kell teljesítenem, a kényszert, hogy még többet adjak hozzá a csapat teljesítményéhez. Kritikus pillanatokban, amikor nehézség támad, már jobban számít, én hogyan állok hozzá, hogyan viselkedem. A pályán kívül mindenkivel jó volt a kapcsolatom eddig is, bárki bármikor fordulhatott hozzám, és örülök, hogy ezzel a lehetőséggel sokan éltek is. Egyébként pedig óriási megtiszteltetés, büszke vagyok rá, hogy a klubomnál és a nemzeti csapatnál is érdemesnek tartottak arra, hogy csapatkapitány legyek.

– Emberként és játékosként miben változott Kovacsics Anikó az elmúlt években?
– A csapatkapitányi szerep nemcsak névleges, egyre inkább vezérnek látom magam én is, emellett pedig tapasztaltabb lettem. Igaz a mondás, hogy a játékpercek adják meg azt a rutint, amely éretté tesz egy játékost. Eljutottam odáig, hogy már okosan, tudatosan játszom, nemcsak megyek előre puszta lelkesedésből, ami egyébként mindig is jellemző volt rám. Meccs közben már jobban figyelek a taktikára, és fáradtan is beugrik, mit beszéltünk meg előtte, kit és hogyan elemeztünk. Rengeteget lehet ebből profitálni, de ehhez is meg kell érni.

– Év közben sokat utaznak. Van olyan helyszín, ahova szeret visszatérni?
– Ez attól is függ, mikor megyünk, csak egy nappal a mérkőzés előtt vagy korábban. A hotel környékén szoktunk sétálgatni, de a látványosságokat nincs idő megnézni. Jártunk azért szép helyeken, a norvég Larvik városa például nagyon tetszett, elsősorban a hangulata. Sokszor megfordultam ott az elmúlt tíz évben, volt időszak, amikor minden szezonban belecsúszott a versenynaptárba. De olyan helyszín nincs, ahová szabadidőmben is visszamennék, ha nyaralni megyek, az utazást igyekszem összekötni a pihenéssel, a meleggel és a tengerparttal.

– A magyar válogatott kissé ziláltnak tűnt a Möbelringen-kupa után, mégis nagyon jól teljesített az Európa-bajnokságon. Mi történt?
– Egészen más kerettel vágtunk neki az Eb-nek, mint amelyben akár csak két hónappal korábban bíztunk. Abban a felállásban, amelyben kiutaztunk, nem sok időnk volt játszani, összeszokni. Edzésen is alig tudtuk tesztelni magunkat, nemhogy élesben, így szinte az Európa-bajnokságon kellett kitapasztalnunk, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Tudtuk, időre lenne szükségünk, de minden váratlanul gyorsan ment, meccsről meccsre egyre jobban belejöttünk, javult a formánk.

– Mi lehetett az oka?
– Mindenki úgy utazott Franciaországba, hogy igenis helye van a válogatottban, és bizonyítja a kapitánynak, jól tette, amikor őt választotta. Régen volt ilyen csapategység a pályán és a pályán kívül, a hangulat szuper volt, de a bolondozás mellett mindenki keményen dolgozott és beleadott mindent. Egyáltalán nem volt konfliktus, ha valakit a kispadra ültettek, onnan kiabálta végig a meccset és buzdította azokat, akik játszottak. Jól tudtunk együtt dolgozni, ennek köszönhető a siker. És annak, hogy azt csináltuk, amit Kim várt tőlünk, fegyelmezetten betartottuk, amit megbeszéltünk.

– Ebben önnek mint csapatkapitánynak mekkora szerepe volt?
– Nyilván volt valamennyi, de nem hiszem, hogy bármikor úgy viselkedtem volna, hogy na, én vagyok a csapatkapitány. Ezt sohasem éreztettem senkivel. De nem is kellett semmi különöset csinálnom, magamat és a jókedvemet adtam. A jó hangulatért mindannyian tettünk, pedig három héten keresztül, napi huszonnégy órában nem könnyű összezárva élni, nem lehet elvonulni, ha az ember kicsit szeretne egyedül lenni. Klikkesedés sem volt, végig kitartott a jókedv, ebédnél, vacsoránál mindig tovább maradtunk beszélgetni, és nagyon sokat nevettünk. Úgy éreztem, mindenki tudta, miért vagyunk ott, mindenki nagyon akart, aminek meg is lett az eredménye, kihoztuk magunkból, amire képesek vagyunk.

– A csapat végre felszabadultan játszott. Mi változott az elmúlt évek világversenyeihez képest?
– Szerintem egyszerűen idő kellett, amíg Kimmel teljesen megismertük egymást. Már mi is tudjuk, mire gondol, és ő is tudja, kinek mit kell mondania. A kapcsolat mostanra érett be, és valami tényleg más lett, mert a szoros végjátékokat is meg tudtuk nyerni, olyankor is vissza tudtunk kapaszkodni, amikor négy-öt góllal vezetett az ellenfél. Azt vettem észre, hogy ilyenkor sem állt úgy hozzá senki, hogy jaj, nagy baj van, istenem, biztosan hibáztam, hanem a legfiatalabbtól a legidősebbig mindenki ment tovább, nem aggódott feleslegesen.

– Az újoncok sem?
– A tizenkilenc éves Tóvizi Petra beilleszkedése szerintem fél percnél többet nem vett igénybe. A hozzáállása alapján kívülről senki sem vette volna észre, hogy ő az egyik legfiatalabb a keretben. Ugyanúgy kivette a részét a csapatépítésből, mint bármelyikünk. Korábban nem ismertem őt személyesen, de kiderült, hogy fantasztikus személyiség, aki bármikor képes jó hangulatot teremteni, nagyon megszerettem.

– Ön egyébként mit tart az erősségének?
– Talán azt, hogy sohasem állok meg. Akkor sem esem össze, ha nem megy jól a játék, mert olyan nincs, hogy ne próbáljam meg kihozni magamból a legtöbbet. És úgy érzem, ez húzza a többieket is, az Eb-n az egész csapat így működött.

– Ilyen az életben is?
– Általában igen. Csak az a gond, hogy időnként olyasmiben is, ami nem rajtam múlik, és az sokszor nem úgy alakul, ahogy én akarom.

– Miért Misi a beceneve?
– Anyukám után kaptam.

– Hogyhogy?
– Imádom ezt válaszolni erre a kérdésre, mert így végképp senki sem tudja, hová tegye... Anyu leánykori neve Miháldinecz, ebből lett Csurgón Mihályka, majd Misi. Mivel én is ahhoz az edzőhöz kerültem, akihez ő annak idején, engem elkezdtek Kismisizni, majd Misizni, mindenki így ismert meg, beleértve az ellenfeleket. Mivel abból a csapatból többen kerültünk Győrbe középiskolába, így szólítottak ott is, és végleg rám ragadt.

– Mit csinál, ha nem kézilabdázik?
– Nem sok mindenre marad időm a kézilabda mellett. A kiskutyám, Ebi nyolc éve van velem, sokat sétálunk, szerencsére egyre több helyre bevihetem magammal. Nyár óta a testvéremmel, Péterrel lakom, aki szintén a Fradiban játszik, s odaköltözött hozzám. Eddig is nagyon jó volt a kapcsolatunk, de most még szorosabbá vált. Ha kapunk néhány nap szünetet, hazamegyek a családomhoz Berzencére – Budapesttől kétszázötven kilométer –, de a szüleim is gyakran jönnek a meccseinkre a fővárosba. Nagyon szeretem Budapestet, mert rengeteg olyan hely van, ahol ki lehet kapcsolni, erre van a leginkább szükségem a rohanó tempó mellett.

– A karácsonyt Berzencén tölti?
– Igen, december 27-ig otthon maradok, ott töltöm a karácsonyt. Sok rokonom él a községben, és ritkán van együtt az egész család, de most kivételesen a testvéreimmel mindhárman otthon leszünk.