Köstner Vilmos: A DVSC a második otthonom és a második családom

– Hogy vannak az unokák?
– Jól vannak. Az elsőszülött fiú kilencéves, testvérei, az ikerlányok pedig tizennégy hónaposak.

– Nagypapaként az ember átértékeli valamelyest az életét?
– A játékosaim azt mondják, hogy rendesebb lettem, amióta tavaly az újabb két unokám is a világra jött... Kétségtelen, hogy valahol tényleg megváltoztatja az embert. Két ilyen gyönyörű kislány mellett nem lehetek üvöltő nagypapa. A foglalkozásomból fakadó stresszhelyzetek kezelésében lettem nyugodtabb, persze volt már azóta is, hogy elragadott a hév. Vitathatatlan, az unokák megszépítenek egy életet, és ez a viselkedésben is megmutatkozik.

– Hatással van az edzői munkára is?
– Igen. Próbálok úgy helyezkedni, hogy a kicsikre is jusson idő, bár ez a napi két edzésünk mellett nem egyszerű. Csodálatos kislányok, akik kezelik a labdát, bár az anyukájuk szerint semmi közük nem lehet hozzá, mert durva sportág a miénk, ezért a lovaglás és a tánc irányába kell terelni őket. Én meg erre azt mondtam, hogy nem a középkorban élünk. A viccet félretéve a feleségem sokat segít, hogy fejlődjenek és nevelődjenek, illetve hogy sokat legyen együtt a család.

MÁSODIK OTTHON, MÁSODIK CSALÁD

– A nyár elején megkapott mesteredzői cím is számvetésre, átértékelésre késztette?
– Először is megkönnyeztetett. Ezzel a címmel olyan álom teljesült, amely már a pályám kezdetén foglalkoztatott, célként lebegett előttem. Rá­adásul nem is tudtam az egészről, a kollégáim az egyesületnél, mindenekelőtt Vida Gergő, Kudor Kitti és Ábrók Zsolt ügyvezető, de tulajdonképpen mindenki a klubnál segített abban, hogy beadják a pályázatot, ami a címhez szükséges. A személyes adatokat a feleségemtől csikarták ki. Nagyon nagy öröm ez az elismerés, ami kevés embernek adatik meg – halhatatlanságot garantál egy edzőnek. A ceremónia is boldoggá tett, amelyet a Testnevelési Egyetem diplomaosztójára szokott szervezni a Magyar Edzők Társasága.

– Mondhatjuk, hogy Köstner Vilmos intézménynek számít Debrecenben?
ٲ– Az itteni kézilabdához valóban sok közöm van. Több mint ötven éve, ezerkilencszázhatvannégyben a városban kezdtem el kézilabdázni. Ezerkilencszáznyolcvankilencben tértem haza a Debreceni Közút NB I B-s női csapatához, ott figyelt fel rám Komáromi Ákos. Annyi mindenkivel és mindennel kerültem kapcsolatba a városban, nemcsak a DVSC felnőttcsapatánál, hanem az utánpótlásban is. Ha azt vesszük, intézményes szinten foglalkoztam női kézilabdával. Hál' istennek az edzősködéshez mindig kapcsolódtak jó eredmények, a felnőttekkel is.

– Ha megfordítjuk: Köstner Vilmosnak mit jelent a város és a klub?
– Mindent. Debrecenben születtem, és az volt az álmom, hogy itt is legyek edző. Harminchét éves koromban ez megvalósult, és az álom azóta is folytatódik. Minden ideköt. Itt dolgozni, sikereket elérni és majd befejezni az életet – mert itt szándékozom mondjuk húsz év múlva –, ez a legnagyobb öröm. A legtöbbet a debreceni klubnál dolgoztam, és nagyon kevés edzőnek adatik meg, hogy próféta legyen a saját hazájában. Nekem is csak idősebb koromra sikerült, hiszen húsz éve nem váltott ki osztatlan örömet a Székesfehérvárra menetelem, amiatt csak nehezem tudtam újra hazakerülni. Összességében elmondható, a DVSC nekem nem csak egy munkahely, mindenki tudja, hogy a klub a második otthonom és a második családom.

– Az igazi család mit szól ehhez?
– Ha a feleségem, akivel negyvenkét éve vagyunk házasok, nem fogadta volna el, nem fogadná el a mai napig ezt a szent őrültséget, amiben a sportággal élek, akkor a munkám sohasem lett volna ilyen eredményes.

GYORS JÁTÉK HÍJÁN NEM GYŐZHETSZ

– Miért megy valaki kézilabdaedzőnek, pláne női csapathoz?
– Játékosként az NB I B-s, NB II-es kerettagság jutott nekem és felmértem, hogy más irányt kell vennem. Tanárképző főiskolát végeztem Nyíregyházán, majd Ózdra kerülve észrevettem, a diákok szívesen vették, hogy foglalkoztam velük a testnevelésórán vagy a kézilabdaszakkörön, figyeltek arra, amit mondtam, és megszerették a sportágat. Ezzel indult. Majd elkezdtünk nyerni a diákcsapatokkal versenyeket, erre figyeltek fel az Ózdi Kohásznál, ahol rám bízták az ificsapatot, amelyet én szedtem össze, de gyorsan kiderült, hogy a munka, amelyet végzünk, hatékony. Később a Kohász felnőtt női együttesénél is elfogadtak, fejlődött, eredményes volt a társaság. Így jöttek szépen egymás után a csapatok és a sikerek. Összegezve és egyben egyszerűen válaszolva erre a kérdésre: észrevettem, hogy amit csinálok, azt szívesen fogadják mások – innen fakad az edzősködés.

– Huszonnégy és huszonhárom évvel ezelőtt is EHF-kupát nyert a DVSC-vel, méghozzá olyan gyors és lerohanós kézilabdával, ami akkoriban még nem volt jellemző a kevés gólos játékra, miközben manapság ez már domináns alapelem. Az akkori Loki megelőzte a korát?
– Debrecenben már akkor is a gyors játék volt a jellemző, amit Komáromi Ákos fektetett le, akinek később a másodedzője voltam a Lokinál. Az elvégzett munka és az abból fakadó gyors kézilabda tényleg úttörő és a korát meghaladó volt. A nagy sebességű kézilabda iránti rajongásom még ózdi korszakomból, egy edzői továbbképzésről ered, ahol betekintést nyerhettem Ákos munkájába is. Később Debrecenben, mondhatni, találkozott egymással a gyors játék szülőatyja és az őt követő fiatal edző. Ezt a felfogást Komáromitól átvéve teljes szívvel azóta is folytatom, mert továbbra is ebben látom a jövőt. Sőt, ahogy öregszem, még inkább erőltetem a dinamikus játékot. A jelenlegi együttesünk is azért tűnhet ki az elmúlt évek debreceni garnitúrái közül, mert sokkal gyorsabb kézilabdát mutat be. Ha a mai kézilabdában nem tudsz gyorsan játszani, nem győzhetsz.

– A játék mennyit változott az edzősködése alatt eltelt negyven évben?
– Nagyon sokat. Ami régen nagy sebességű játéknak tűnt, az ma már lassú. A korábbi meccseken belüli negyven-negyvenöt támadásszám hatvanöt-hetvenre emelkedett, amihez alkalmazkodni kellett. A csapatok felkészítése és a módszertan is teljesen megváltozott. Kiestek a hosszú távú, monoton futások és statikusságot okozó túlzott erőgyakorlatok. A szakmai stábok feltételrendszere is módosult, mert specifikusabb lett a munka. Vannak erőnléti, segéd- és kapusedzők, videoelemzők, támadásért és védekezésért felelős szakemberek. Régen mindent egy tréner csinált, akinek legfeljebb volt egy pályaedzője, hogy levegye a vezetőről a bemelegítés vagy a kapusokkal való munka terhét.

– Merre tart a sportág?
– A támadás és védekezés sokszínűsége, a heterogén felkészítés és a játékosok képességeinek minél hatékonyabb fejlesztése mind-mind megköveteli, hogy nagyobb stábok dolgozzanak a csapatok mellett. Ez meg is látszik a játékon, a férfiszakágban nem véletlenül foglalkoznak azzal a gondolattal a szakemberek, hogy megnagyobbítsák a pályát vagy csökkentsék a játékosok számát, hogy legyen tere az egyre dinamikusabb taktikáknak a hússzor negyven méteren. A kézilabda gyors sportággá vált, nem is tehet mást olyan konkurensek mellett, mint a kosárlabda, a jégkorong vagy az amerikai futball, amelyek a nézőket és a reklámokat is szépen bevonzzák.

„KAPUZÁRÁSI PÁNIK”

– Változott a játék, a taktika, a feltételek, a technika, más a világ és mások a mai fiatalok is. De mennyit változott Köstner Vilmos edzőként és emberileg az elmúlt évtizedekben?
– Rengeteget. Minden téren. Testnevelő tanárként és utánpótlásedzőként dolgozva mindig is fogékony voltam a fiataloktól érkező újra. Az ő érdeklődési körük, világlátásuk, szemléletük, kommunikációjuk megkövetelte, hogy megértsd őket, használd, úgymond, az ő eszközeiket, és változz velük. Enélkül nem megy, mert ez az élet része. De én nemcsak léptem velük, hanem sokszor meg is előztem őket, mert hamarabb láttam át, hogy milyen lépés kell a sikerhez. Ha edzőként vagy szülőként nem haladunk a korral, a gyerekeink, a tanítványaink és játékosaink is megragadnak egy szinten, ami lehet, hogy már elmúlt. Nekünk kell velük haladnunk, sőt kezdeményeznünk és irányítanunk a változást. Manapság már nem lehet egy sportág mellett tartósan ott tartani egy gyermeket úgy, hogy nem veszed figyelembe a problémáit és a fejlődését. Emberként és edzőként is sokat változtam a fiatalok hatására. Nem véletlenül kezdtem el velük újra foglalkozni ötvennyolc-hatvan éves koromban, mert az én koromban potenciálisan sem lehet már megöregedni. Az öregedés ellen a legjobb orvosság a fiatalság és a munka.

– Nem lehet, hogy egyfajta „kapuzárási pánik” volt, hogy mielőtt tavaly novemberben, immár negyedik vezetőedzői korszakát is megkezdte a DVSC felnőttcsapatánál, újra az utánpótlás felé fordult?
– Szakmailag nevezhetjük annak, igen. Persze, én is aggódtam, amikor visszatértem a fiatalok közé, hogy mit fognak szólni. Kénytelen voltam minden szempontból haladni a korral. El kell fogadni például, hogy manapság a zene már kiegészítő elem a női kézilabdázóknál az edzéseken. Régen nálam ez elképzelhetetlen volt, mert azt mondtam, zene mellett nem figyelnek a munkára. Rá kellett jönnöm, hogy az ember kénytelen több mindenre is figyelni. Bár azt szokták mondani, hogy a férfiak csak egyvalamire képesek koncentrálni, a nők többre is – erre félig viccesen az a válaszom, lehet, hogy többre, de egyre sem igazán...

– És Köstner Vilmos még meddig szenteli a figyelmét a kézilabdának?
– Amíg úgy érzem magam fizikailag, mint most és amíg ennyire érdekel a munkám, ami a hobbim is egyben, mint jelenleg, addig akarok ezzel foglalkozni. Három-négy évig még biztosan szeretnék aktívan dolgozni. Nem biztos, hogy vezetőedzői munkakörben, hanem ott, ahol hasznosan számíthat rám az egyesület.

– A debreceni egyesület? Más klub már nem jöhet szóba?
– Csak Debrecen.